Imaszőnyeg a Delta táborban

A jelenet dermesztő volt. Chilében láttam-éreztem hasonlót, pár évvel korábban, amikor beszélgetőpartnerem, az éltesebb korú katonanő – aki negyven kanárit tartott otthon, és nekik trombitált esténként – felvette a csöngő mobiltelefont, hirtelenjében haptákba vágta magát és szalutált – a telefonnak. A vonal túlsó végén a Pinochet Alapítvány elnöke volt…
Szóval, az a santiagói pillanat hasított belém most is. Ültünk a ványadt sörözőfélében, afféle szegényes, vacak kis kantinban, egy francia, egy amerikai és én, a magyar. No és vendéglátóink egyike: Tommy Meyer Arkansasból. Mellettünk egy felnyírt fejű katonafiú gyanakodva pislog felénk. Figyel bennünket. A francia kedélyeskedni próbál: „Ugyan, kérem, ezek a fiatal katonák még sosem láttak háborút, komolytalannak látszik itt ez az egész!” Tommy asszony felhördül: „Micsodaaaaa?! Az én bajtársaimon viccel? Miközben mi, amerikaiak nemcsak Amerikát, de az egész világot is védelmezzük, itt is meg mindenütt?!” Dől belőle a méltatlankodás, fújja-mondja, dühöng és kioktat, sértett és felháborodott, egy szuszra robban ki belőle az önérzet. Látszik, mélyen hiszi, amit mond. A figyelő felnyírt fejű fölpattan, hozzánk robog, meghajol Tommy Meyer előtt, és szertartásosan kezet nyújt neki. „Köszönöm a haza nevében!” – mennydörgi. Aztán megvetően végigmér bennünket, és visszaül a söröskupájához.
Mukkanni sem merek. Itt ugyanis mindenki őszintén hiszi, hogy hazafias kötelesség itt lennie, mi több, küldetést teljesít, éppen megmenti a világot a terrorfenyegetéstől. Mint Tommy Meyer is, aki harminckét éves, férje Irakban van, ő pedig három kisgyermeket hagyott otthon a szomszédok gondjára, hogy idejöjjön szolgálatra. Ide: Guantánamóra.
Guantánamo? Sokat hallott róla az emberfia. És keveset tud. Kevés igazat és valódit. A ritka politikai nyilatkozatok egyike, mely áttörte a katonai cenzúra falait, fellebbentett valamit arról, hogy mi lehet Guantánamo. Egy 2002 augusztusában íródott kis levélkéről van szó. Egy Nizzar Sassi nevű, 23 éves francia fiatalember írta és juttatta ki a családjának. „Ha egyetlen meghatározását akarjátok ennek a helynek, hát azt mondom: olyan hely ez, ahol nincs jogod ahhoz, hogy jogaid legyenek…” – írta a fiatalember.
És látni lehetett még 2002 nyarán a riasztó képeket a narancssárgába öltöztetett és lekötözött foglyokról, olvasni lehetett az időről időre kiszivárgott történeteket a táboron belüli történésekről…
A floridai Jacksonville-ből, a haditengerészeti bázisról indulok Guantánamóra. A Pentagon, azaz az amerikai védelmi minisztérium innen viszi az újságírókat guantánamói vizitre, hogy helyben bizonygassa nekik: a foglyok igenis jól élnek, még banánt is kapnak.
A repülőúton újságcikkek és emlékek között matatok. Lapozgatom a londoni Guardian pár hónappal korábbi cikkét. Két pakisztáni férfi guantánamói fogságának egyik epizódjáról. A 31 éves pakisztáni orvosról, Abdul Razakról és fiatal honfitársáról, Sah Mohamedről, akinek életét Abdul Razak mentette meg. Történt ugyanis, hogy a fiatal orvos kikukkantott cellaketrecének rácsain, és meglátta, hogy pár ketreccel odébb rabtársa, Sah Mohamed éppen felkötötte magát a rácsra, s már fuldoklik. A pakisztáni orvos kiabálni kezdett, jöttek az őrök, és Mohamed életét sikerült is megmenteni. Abdul Razakot még tavaly nyáron szabadon bocsátották, s ma már ismét szülőfalujában, Pesavar környékén él és dolgozik. Sah Mohamed, aki 23 esztendős és pék, immár szintén otthon van, a malakandi dombok ölelésében, talán húsz kilométernyire attól a falutól, ahol megmentője él. Mióta visszatért a fogságból, éjszakáit rémálmok és lidércnyomások szaggatják. Injekciókra emlékszik, melyeket öngyilkossági kísérletei után – mert négy is volt – nyomtak belé erőszakkal, s azt mondja, mintha megbénult volna, sem gondolkodni, sem cselekedni nem tudott, és azóta is gyakran tétova. Nevetni sem tud már.
Lapozgatom a szomorú történeteket. Többnyire fiatal emberekről szólnak, akiket Afganisztánban és Pakisztánban fogtak el, s azzal gyanúsítottak-gyanúsítanak, hogy az Al-Kaida tagjai, a rossz emlékű tálib rezsim kiszolgálói vagy mindösszesen rokonszenvezői. Vagy azok sem, „csak” gyanúba kerültek, mert rosszkor és rossz helyen voltak. Guantánamón ugyanis ilyen embereket őriznek; akik között, meglehet, ártatlanok is akadnak. Több mint hatszáz férfit tartanak itt fogva – afgánokat, jemenieket, szaúdiakat, pakisztániakat –, vádemelés és per nélkül, „ellenséges harcosnak” minősítve őket. Így ugyanis nem kell a hadifoglyokat védő 1949-es genfi konvenció előírásaira figyelni.
Jó kétórányi repülés után landolok Guantánamón. Kopár, szikes, majdhogynem kietlen táj fogad. Lomha óriás leguánok caplatnak, banánpatkányok cikáznak és ciripelnek. Igen, ciripelnek. Ezek a banánpatkányok ugyanis nem olyanok, mint a „normális” csatornapatkányok, hanem zsemleszínű, banánra emlékeztetően hosszúkás pofájú (innen a nevük) rágcsálók, szeretnek a fákon kucorogni és hangos ciripelő hangot hallatni.
Rend és rendezettség mindenütt. Érthető: Guantánamo ugyanis – azonkívül, hogy itt van az immár hírhedett börtön – katonai bázis. Ennek megfelelő itt az élet. Kaszárnyák és barakkok, a tisztek és családjaik számára külön villák sorjáznak katonás rendben. Kórház, iskola, az elmaradhatatlan bevásárlóközpont, sőt még egy afféle klub is, ahol csütörtökönként barbecue-partit rendeznek, ahol bakák és tisztek állítólag kötetlenül vigadhatnak együtt.
*
Akad még egy-két kantin, ahol kosztolni lehet, van még latin-amerikaias hangulatú söröző biliárdasztallal, és persze a bevásárlóközpont mellett ott áll az elmaradhatatlan McDonald’s…
Különös tájék ez: az egyetlen hely Kubában, ahol McDonald’s van, és senki sem beszél spanyolul; és az egyetlen amerikai támaszpont, amely kubai területen terpeszkedik. Mindösszesen száztizenhat négyzetkilométer Kuba délkeleti csücskében. Külön érdekesség, hogy a comandante, vagyis Castro annak idején erről a vidékről indult a maga forradalmával. Ma az amerikaiak Guantánamója zárt terület, ide turisták nem jöhetnek, csakis a katonák rokonai vagy magas hivatalosságok Washingtonból. Vagy külön engedéllyel a Nemzetközi Vöröskereszt a terrorizmussal gyanúsított rabokhoz.

Állni látszik az idő, unalmasnak ható béke mindenütt. Legalábbis a felszínen ez látszik.
Az amerikaiak vidáman sürgölődnek körülöttünk. Úgy néz ki, hogy fontosnak tartják az újságírókat. Fényképet csinálnak, nyakba akasztható azonosítókártyát osztanak – ami persze fölösleges, hiszen kísérő nélkül, szabadon úgysem lehet itt bóklászni, még az alkonyi sétához vagy a hajnali úszáshoz is kísérőt adnak, nehogy „eltévedjen” a kíváncsiskodó! –, aztán elvisznek a „vendégházba”. Nem is olyan rossz, különösen, amikor másnap meglátom a katonák és a kiszolgáló személyzet szállásait: azok ablaktalan barakkok.
Fontosnak tartják az újságírókat – rossz a híre a guantánamói katonai telepnek! –, ezért minden fontos ember fogad. Legelébb is Les McCoy kapitány, az egész guantánamói katonai bázis vezetője s egyben a település polgári kormányzója is. Guantánamo történetéről mesél, arról, hogyan is kerültek ide az amerikaiak.
Régen volt. A spanyol–amerikai háború idején. Miután az amerikai és a kubai katonák közös erővel elűzték a szigetről a spanyolokat 1898-ban, az amerikaiak ott maradtak a sziget déli partján, egy negyvenöt négyzetmérföldes csücsökben. Erről az ottfelejtődésről aztán 1903-ban szerződést írt alá a két nemzet. A szerződés legfontosabb pontja az volt: az amerikaiak örökös bérletbe veszik a sziget e parányi részét. „Addig a miénk ez a rész, amíg itt vagyunk. Ha egyszer felszámoljuk ezt a katonai bázist, akkor a terület automatikusan Kubához kerül” – mondja McCoy. S mennyi a bére ennek a pazar területnek? – kérdezem. Széles mosoly a válasz: négyezer-nyolcvanöt dollár évente. Ám amióta Fidel Castro irányítja Kubát, a bérleti díjat – rút amerikai dollárok! – Havanna nem veszi fel.
A Guantánamói-öböl katonai fontossága mindig is jelentéktelen volt. Itt csak pihenőre, üzemanyagért, miegymásért álltak meg a hadihajók. Ám a hidegháború esztendeiben mégiscsak forró pont volt ez is; igaz, amerikaiak és kubaiak soha nem lőttek egymásra, még incidens sem volt, de óriási szögesdrót kerítés emeltetett a határon. Persze a kubai oldalon. Az aknamezők telepítésében azonban már mindkét oldal „jeleskedett”; így építették ki itt a világ legnagyobb aknamezőjét. A kilencvenes években az amerikaiak az ő oldalukon felszedték az aknákat, a kubai oldalon azonban még mindig rémisztenek. S nem is tudni, mennyi van belőlük.
Egyébiránt, mondja McCoy kapitány, kifejezetten szívélyes a viszony a kubaiakkal. Havonta egyszer találkoznak a kerítés másik oldalán élő közösség elöljáróival, gond és probléma nemigen akad, egy-egy kubai szökik csak át, de nemegyszer magától is visszamegy. S egynéhány kubai dolgozik is az amerikaiaknál.
Mégis: milyen törvények érvényesek itt? – tudakolom, de válasz nem érkezik. McCoy behívatja egyik jogász munkatársát, de ő is csak magyarázgat. Semmi sem egyértelmű. Valahogyan homályos ennek a katonai bázisnak az egész statútuma. Meglehet, nem véletlenül. Így ugyanis nem érvényesek itt az amerikai törvények, mondhatnók, törvényen kívüli világ ez.
Különösen 2001 vége óta. Midőn az amerikaiak a terrorizmus elleni harc jegyében megindították háborújukat Afganisztán s a tálib rezsim ellen. A szedett-vedett tálib hadsereg embereivel – ha ugyan egyáltalán hadseregnek lehetett nevezni a kompániát – nemigen tudtak mit kezdeni, egy részüket átadták az afgán haduraknak, sokukat pedig az amerikai légierő bagrami bázisára cipelték. Ott vallatták őket, hogy kiszedjék belőlük, hol lehet Oszama bin Laden vagy a tálibok elhíresült szellemi vezetője, Omar molla? Nem sokra jutottak, kerestek hát egy helyet, ahol „nyugodtan” tovább vallathatják a foglyokat. Guantánamo mellett döntöttek. És 2002 januárjában már hozták is az első foglyokat: láncra verve, csuklyával a fejükön, narancssárga overallba bújtatva. A Camp X-Ray, azaz a „röntgentábor” ketreceibe dugták őket.
Baktatunk a röntgentábor felé. Elborzadok. Nem a banánpatkányok zenélése riaszt meg, hanem amit látok. Állatoknak való ketrecek, szögesdróttal a tetejükön. A ketrecek között egyetlen nagy vályú. Ez lehetett a tisztálkodás helye. Lehetett, mert a Camp X-Ray ma már üres; felépítettek egy újat, a Camp Deltát, a Delta tábort. A foglyok most ott vannak.
Hármas ellenőrző ponton kell átzsilipelni, hogy a Delta táborba bejuthassunk. A látvány nem igazán üdítő: hármas drótkerítés, a tetején szögesdrótos karikákkal, három vaskapus bejárat, és persze fegyveres őrök mindenütt, nem egy helyen kutyákkal. Belátni persze nem lehet, mert a külső drótkerítésre sűrű, zöld hálót feszítettek. A Delta tábor megépítését – mint azt a New York Review of Books is gondosan megírta – egy magáncégre, a Brown and Root Servicesre bízták. Amely, hogy, hogy nem, a Halliburton egyik leányvállalata; azé a Halliburtoné, amelynek alelnöke nem más volt, mint az Egyesült Államok mai alelnöke, Dick Cheney. A deltát építő cég olcsó munkaerővel dolgoztatott: indiai és Fülöp-szigeteki munkásokkal. A költség kilencmillió-hétszázezer dollár. Volt. Azóta ugyanis már hetvenmillió dollárt költöttek rá, és most is folyamatosan építik. Bővítik. A tábor tulajdonképpen négy különböző blokkból áll: mindegyik számozott, a legszigorúbb a hármas tábor, enyhébb az egyes és a kettes, s – tán, hogy megzavarják a jámborok fejét – a legenyhébb a négyes tábor.
Jerry Cannon ezredes vezet körbe. Michiganből jött tartalékosként. Otthon egy kisváros seriffje. Cannon vígan mutogat, ez itt a konyha, ez a foglyok kórháza, irányítgat, aztán bevisz egy zárkasorba, megmutatja a cellákat. Az üreseket persze, merthogy a foglyokkal érintkezni nem szabad. A zárkasor külső fala tömör, de a cellák között és az ajtókon szabad a kilátás, itt „csak” sűrű rácsfonat van. A rácsfonatok között egyszerre négy katonai rendőr jár-kel úgy, hogy minden egyes fogolyra negyvenöt másodpercenként ránéznek.
A kicsiny cellákban egy priccs, egy kübli, egy fém mosdókagyló és a priccsre festett nyíl, amely Mekka irányát jelzi. Mindegyik cellához tartozik egy imaszőnyeg és egy Korán. A foglyok csaknem mindegyike ugyanis mozlim vallású. Hetente húsz-harminc percet kapnak zuhanyozásra és egy kis mozgásra. De például aki a négyes táborba kerül, naponta kint lehet kicsit a „betonkertben”, amelyet, természetesen, szintén magas kerítés vesz körbe. „Minden fogoly a legszigorúbb, a hármas számú táborba kerül, és ha jól viselkedik, azaz együttműködik, akkor átkerülhet az egyes blokkba, aztán a kettesbe, végül a négyes táborba. Mindegyik táborban van valamilyen pluszkedvezmény, például egy flaska víz” – magyarázza Cannon ezredes. S elvisz a négyes táborig is, ahol a foglyok már nem cellákban vannak, hanem ablak nélküli szobákban, és a nap nagy részében szabadon járkálhatnak a tábor területén. Sőt nem a narancsszínű rabruha van rajtuk, hanem fehér öltözék.
Ez az „együttműködés” persze azért ennél bonyodalmasabb ügy. Rút és még rútabb történetek keringenek az „együttműködés” kikényszerítéséről. Újságokban – amerikai újságokban is – olvasható például, hogy verik a foglyokat, drogokat injekcióznak beléjük. Tavaly decemberben az amerikai Time magazin írta meg egy bizonyos Mohamed Sagír történetét. A pakisztáni férfi a többi között azt mesélte el, hogy a börtönőrök rendszeresen adtak drogokat a foglyoknak, hogy így „nyugtassák” őket. Éppen Guantánamóra érkezem, amikor négy vagy öt brit állampolgárságú foglyot szabadon engednek, akik brit földre visszaérkezvén azonnal elmesélik a sajtónak, hogy mi történt velük a „dróton belül”. Alvásmegvonásokról, verésekről, kínzásokról, kábítószeres kényszerinjekciózásokról beszélnek. Mindezt azonban itt, Guantánamón cáfolják. Inkább megmutatják a konyhát, és azt, hogy a foglyoknak külön sütnek pitakenyeret, meg banánt és datolyát is tálalnak nekik, sőt figyelnek arra, hogy ízletesen, sok curryvel főzzenek, inkább beszélnek arról, hogy nem egy fogoly, lám, meg is hízott (!), és a nekik fenntartott mobil kórházban a legfőbb betegség a szorulás.

Szegény, jól tartott foglyok, akik banánt esznek, híznak és szorulási problémákkal küszködnek! Kár, hogy mindezt nem lehet tőlük megkérdezni. Tőlük ugyanis hermetikusan elzárják az odalátogató újságírókat.
„Ennek a bázisnak a legfőbb célja, hogy információkat szerezzen. Hasznos információkat. A foglyok pedig értik, hogyan is működik ez a rendszer, és alkalmazkodnak” – ezt már Pamela Hart ezredesnő mondja.
Meglepő egyébként, hogy milyen sok nő, sőt fiatal leány teljesít itt szolgálatot. Azt mondják, ők a leghatékonyabb kihallgatók. Minél fiatalabbak, annál elszántabbak. Kettejükkel szóba is elegyedem. Nem sokra jutok. Nagyon önérzetesek, de csak egymondatos válaszokat adnak. Húsz és huszonkét esztendősek, önkéntesek, mert – ahogy fogalmaznak – a hazájukat akarták szolgálni. Mit éreznek? Semmit. Mit gondolnak a foglyokról? Semmit. Mi a véleményük a terrorizmus elleni háborúról? Semmi. Mit gondolnak a guantánamói táborról? Semmit. Rövid és szabatos válaszaikban ezenkívül előfordul még a „fogalmam sincs, nincs véleményem, engem ez nem érdekel, nekem ez a dolgom”. Itt egyébként mindenki azt ismételgeti: azért vagyok itt, hogy a dolgomat végezzem. S ha az emberfia megkérdi, hogy hát akkor mi is az a konkrét „dolog”, a válasz megint csak rövid: küzdelem a terrorizmus ellen. Ez tehát a leggyakoribb kifejezés, amit Guantánamón hallhat az érdeklődő: „végzem a dolgom, ez a munkám”. Mondják ezt katonák és a nemzeti gárda tagjai, káplánok és szakácsok, idősebbek és alig húszon túli katonalányok.

A leghasznosabb egyébként ezt a kérdést feltenni Geoffrey Miller tábornoknak, a guantánamói fogolytábor parancsnokának. (Millert azóta a hírhedett bagdadi Abu Garib börtön parancsnokává nevezték ki, s időközben az is kiderült, hogy az Abu Garibban „alkalmazott” egynémely kegyetlen módszert, például a foglyok vérebes kínzását éppen ő javasolta guantánamói tapasztalatai alapján…)
Miller ötvenöt éves, kétcsillagos katona Texasból. Arcvonásai kemények, tekintete egyenes, de szúrós. Engem mint a szövetséges Magyarország képviselőjét külön is kedvesen üdvözöl.
De a beszélgetés során nem mond semmit. Semmi lényegeset.
„Mi nem azért vagyunk itt, hogy büntetés-végrehajtási vagy rehabilitációs intézményként működjünk – szögezi le. – A mi dolgunk az információszerzés. A kihallgatások ezért aprólékosak, alaposak. Ki vesz részt rajtuk? Egy egész csapat: két kihallgató, egy tolmács, egy elemző. Háromféle információt gyűjtünk: taktikait, stratégiait és operatívat. A taktikai információ igencsak romlékony, mert arról szól, hogy például honnan szereztek be és milyen fegyvereket. Az operatív információk arra vonatkoznak, hogy egy-egy terrorista sejt hogyan épül fel, hogyan történik a toborzás, miből tartják fenn magukat, hogyan tartják a kapcsolatot egymással. A stratégiai információk pedig a terrorizmus finanszírozására, a pénzmozgásokra vonatkoznak.”
Vajon használhatóak-e egyáltalán ezek az információk? – vetem közbe. Hiszen végül is a foglyok nem egyetemi tanárok, meg – a kicsiny kedvezmények fejében vagy más kényszerítő okból – akkor is mondhatnak valamit, ha nem is tudnak semmit…
Rendkívül értékes információkat emleget a tábornok, de rögvest hozzáteszi, hogy konkrét dolgokat nem mondhat.
Aztán kitartó, de békés kihallgatásokról szóló történetekkel hozakodik elő. „Az esetek legalább nyolcvan százalékában valóban szinte beszélgetésekről van szó – mondja. – És a foglyok együttműködnek. Sokan közülük rájöttek már, hogy amiben részt vettek, az rossz dolog. Mi ráadásul megmutatjuk nekik azt a hatalmas pozitív változást, ami például Afganisztánban történik. Képeket mutatunk nekik a változásokról. Úgy véljük, ez a legjobb módszer az ösztökélésükre…”
S ha valaki nem adja be a derekát? Miller azonnal rávágja, hogy ebben az esetben is csak a kérdezési technika agresszívabb. „Nem alkalmazunk fizikai erőszakot, nem élünk az alvásmegvonás eszközével, s egyáltalán: soha semmiféle stresszhelyzetbe nem hozzuk a foglyokat” – állítja a tábornok.
Arca rezzenéstelen.