Irts, ültess, telepíts!

Köln német város. A név a latin kolónia szóból ered. Kolónia: telep. Ha településfejlesztési segélyre jogosult volnék, akkor még meglehet, akár pozitív asszociációkat is ébresztene bennem e szó, telep, de így, segélyezetlenül csengése rossz. Jut eszembe róla például a romániai lepratelep. Lepra hely. Lepusztult. Dzsuvás. Nyomortelep. Hej-haj, dzsumbuj – hatol fülemig a múltból a valahai Mária Valéria-telep jaja. Tébécés köpetek, suttyó pofonok. Ahol népirtás történt, ahonnét hiányzik az ember, oda telepíteni kell. A török által hátrahagyott magyar emberűrbe osztrák császárok telepítettek különféle népeket. Betelepítés. Kitelepítés. A magyarok bejövetele valamikor, a magyarok kitelepítése Csehszlovákiából a második világháború után. S a bazsarózsák rosszul sikeredett áttelepítése – most.
A mecseki erdőgazdák nemrég úgy voltak természetvédők, hogy egy megbolygatandó területről negyvenezer bazsarózsatövet telepítettek át máshová. Az áttelepített tövek szinte mind odavesztek, míg az eredeti élőhelyen a bazsarózsa szinte a semmiből ismét regenerálta magát. Oly narcisztikusan gyönyörűek vagyunk, épp telepítve. Fényképész úr, elkészült? Csatt, ez az. Jöhet a másnapi újságba a gondos kéz, benne a mentett tő, lám, tud ilyen is lenni az ember.
Telepíts és ültess, ez az. Fásíts. A faültetésnek mindig van kellő ázsiója. Ennyi meg ennyi fát ültettünk. Polgármester úr, képviselő úr, a gödör kész, csak most épp nem temetünk, hanem fát ültetünk, össze ne keverje. Ásó, kapa, nagyharang. Ez az, meg is volnánk. Erdőtelepítési program. Faiskola. Hálás téma ültetni és telepíteni. Garantált siker. Tuti, akárcsak a lélegeztetőgép a gyermekkórháznak. A járókeret az öregek otthonának már kevésbé tuti. A magában vett fa se nyerő. Ahhoz, hogy a természet örömünkre szolgáljon, némi mesterségességet kell vinnünk bele. Anélkül snassz. Nem hat. Semmire sem való. Nincs propagandaértéke. Egyik gyermekkori versem az irtás állatlelkeiről szólt. Pedig irtani az emberlélek irt.
A telepítés és az ültetés mindig irtást takar. Irtás előzi meg. Ültetni és telepíteni csak oda lehet, ahol épp nincs. Hass, alkoss, gyarapíts? Nem. Irts, ültess, telepíts. Ahol a homok az úr, ott legyen víz. Legyen oázis, legyen pálmazöld, s essen a fejünkre a kókuszdió. Ahol a víz az úr, ott legyen gát. Csapoljuk le, telepítsük be fűvel. Ahol az ősgyep az úr, hogy műgyep se legyen, ott szántók legyenek, rozs és kukorica. Hol fű nem terem, oda terítsünk komposztot. Hol dús a talaj, onnét szállítsuk máshová. Őserdőben gondolkodni annyi, hogy irtsuk ki az őserdőt, és valamit csináljunk a helyére. Legelő például helyette legyen kövér. A szibériai folyók folyjanak dél felé. Telkünk művelt legyen. Ami rajta nőne, az csak felverheti, nőnie kizárólag telepítés által és után szabad akárminek.
Mi bennünk ez az őrült igény az átrendezésre? Miért vagyunk olyanok, mint az elkényeztetett újgazdag, aki bárhová is költözve tüstént átrendez, vereti szét az antik fürdőszobát, szedi fel a parkettát, cseréli ki az eredeti bútort? Mi bajunk van az eredetivel? Miért érték nélküli a szemünkben az, ami eredeti, ami hagyott? Az otthagyott miért képtelen hagyománnyá érni? Miért szemét?
Azért, mert a hagyotthoz nem fűződik saját munka. Becsülete csak annak van, ami élményként megélt. A munka nélküli jövedelmet elítéljük, a természet pedig munka nélkül szerzett ősjó, ezért ítéljük el. Erkölcsileg csak a művelés árán rehabilitálható s tehető munkával szerzett közjóvá. A szellemi munkakényszer az, ami gátolja, hogy valódi természetvédők legyünk. Hogy érzelmi viszonnyal, hévvel tudjunk kötődni ahhoz is, ami nem a saját kezünk munkája, csak épp van.
Megváltás, dologtalanság a neved. Avagy: megváltás a dolgozó természet is. Ha Iljin–Segal világából, a Hogyan lett az ember óriás? világából, a természetátalakítás lelki kényszeréből ki szeretnénk törni, akkor vagy piedesztálra kell emelnünk a semmittevést, vagy el kell ismernünk, hogy a természet ugyancsak dolgozik. Előbbi, a semmittevés integrációja kultúránkba, értékrendünkbe nyilván a teljesítmény-központú fogyasztói társadalom arculcsapása volna, míg annak elismerése, hogy a természet is dolgozik, az emberközpontú gazdaság alapjait kérdőjelezné meg. Hisz ha elismerjük, hogy a természet korántsem olyan henye, amilyennek látjuk, akkor fizetnünk kellene munkájáért.
Jómagam már tíz éve pedzem, hogy a világgazdaság azért működik kiegyensúlyozatlanul és igazságtalanul, mert a természet által az ember javára végzett akaratlan munka, kényszermunka nincs megfizetve. Ingyenélők vagyunk, s nem becsüljük meg azt, amit értéktelenségben tartunk. Gázáremelés? A gázért fizetnünk kell; van villanyszámla és gázszámla, de az erdők által termelt oxigénért nem jár pénz a fának. A repülőgépiparba hiába száll be szellemi tőkével a szitakötő, ettől még nem lesz gazdagabb, épp ellenkezőleg, tovább irtják az élőhelyét.
Fosszilis tüzelőanyagainkból elégve kiszabadul a valaha beléjük plántált energia. Itt az idő, hogy a természetből is kiszabaduljon a benne folyamatosan meglévő munka. Önmunka. Munka általinak látni a természetet: ez a természet felszabadítása. Mondhatnók: ez a természet felszabadítási teológiája. Ehhez azonban nem elégetni kell a szerveset, hanem szervíteni kell életünkbe a természeteset.