Kacsák és angyalok

Volt egyszer egy iparművészeti remeklésünk. A kacsás díszkút. Mindent tudunk róla. Hogy hogyan készült. (Maróti Géza írja le emlékirataiban, az 1906-os milánói világkiállításra készülődvén, miként vásárolta meg a „modelljeit” a siklósi szürke márványból faragott medence peremére szánt falusi kacsáknak, és hogy mi mindent műveltek műtermében az eleven mintapéldányok, amíg agyagmásaik a művész kezei közül kikerültek.) Azt is tudjuk, hogy mit írtak a sala della fontana delle anitre-nek nevezett kiállítási kedvencről az elragadtatott kritikusok. (Czakó Elemér gyűjtötte össze s adta ki kis füzet formájában mindazt, ami a magyar iparművészetnek világhírnevet hozó milánói kiállításról nyomtatásban megjelent. Nála olvasható, hogyan ünnepelte a látogatóközönség – „a legkülönbözőbb társadalmi rétegű emberek” – a Maróti által megmintázott és a pécsi Zsolnay-gyárban kiégetett, majd fémfényű mázzal, eozinnal bevont „kacsagruppot”, amely víz nélkül is a „butácska állatok élénk lubickolásának” a képzetét kelti. Egyszerűségéért szerette a kacsák kútját Milánóban mindenki.) Azt is tudjuk, hogyan semmisült meg a kút – első ízben, másodízben. (A milánói kiállítás magyar pavilonja – talán gyújtogatás következtében, talán gondatlanság miatt – porrá égett. Pár hét alatt azonban újat építettek a helyébe a lelkes magyarok. Elkészült az oly népszerű kacsás kút mása is. Föltehetőleg ez került Maróti Géza zebegényi házának udvarába. Akár ez, akár egy másik változat volt is az, mivel 1945-ben a „felszabadító” szovjet katonák céltáblának használták, semmi nem maradt belőle.) Hogy a harmadik példány, amelyet a Zsolnay-gyár adományaként állítottak fel a pécsi Nemzeti Kaszinóban, hogyan és miért szenvedett el végzetes sérüléseket, arról hallgat minden krónika.
Már csak ezért is, de az egykori milánói magyar siker felidézése érdekében is beszélni kell a kút megmentésére tett kísérletről. A „kísérletezőt” Czifrák Lászlónak hívják, aki most a Magyar Képzőművészeti Egyetem Restaurátorképző Intézetének végzős hallgatójaként, diplomamunka gyanánt a Maróti Géza által tervezett műtárgyegyüttes egynegyedét állította helyre. Hat szárnyas állatot a huszonnégyből. A Nemzeti Múzeumban szeptember 12-ig nyitva tartó kiállításon bárki meggyőződhet róla, hogy milyen eredményesen.
A kiállítás egyébként a harminc esztendővel ezelőtt megindított egyetemi tárgyrestaurátor-képzést is ünnepli, nem csak a tanulmányaikat 2004-ben befejező hallgatók felkészültségét. „Képbe hozza” azt a pályakezdő csapatot, amelyik az életét teszi fel a zivataros múltból olykor csak a véletlennek köszönhetően megmaradt kincsek megmentésére, helyreállítására.
Munkában – szerencsénkre vagy bánatunkra? – nem fognak hiányt szenvedni, annyi bizonyos. A közgyűjtemények is, de a magángyűjtők is szinte ontják a restaurátoroknak a megrongálódott, összetört, penészgombával fertőzött és korábban hozzá nem értők által hibásan felújított régi képeket, tárgyakat. A Nemzeti Múzeum Megmentett műkincsek – 2004 című kiállítása látványosan tanúsítja, mekkora teret biztosítottak hajdan e vidéken a művészi értékeknek. És nem is csupán a tehetős emberek. A polgárosodó középréteg is adott arra, hogy tetszetős képek és tárgyak vegyék körül otthonában. A baj akkor kezdődött, amikor az emberek szépérzékének is hadat üzenő központi ideológia parancsára száműzni kellett a mindennapokból az esztétikumot. Nemcsak a szenteket és angyalokat ábrázoló festményeket, de a régi korok ihletésére szerkesztett órákat, bútorokat, világító eszközöket, az idilli falusi hangulatot keltő kacsás kutat is. (Ha hivatalosan nincs is tudomásunk róla, hogy a Nemzeti Kaszinóból lett helyőrségi klub falai közt álló iparművészeti remeket a nyolcvanas években kik tehették tönkre, a fáma azért „számon tartja” e szocialista módra modern legényeket.)
A kádári időkben, amikor inkább csak énekelték, de már tűzzel-vassal nem gyakorolták a „múltat végképp eltörölni” elvét, a legvidámabb barakkban az emberek elő-előmerészkedtek a megmentésre váró értékes tárgyakkal, alkotásokkal. Kellő számú képzett szakember és megfelelő anyagok híján azonban olykor többet ártottak, mint amennyit használtak az akkori helyreállítási kísérletek. (Maróti tönkretett kacsáit is megpróbálta valaki újjávarázsolni – vassal és cementtel. Czifrák Lászlónak szinte több idejét vette igénybe ezeknek a rossz megoldásoknak az eltüntetése, mint a tényleges helyreállítás.) Ma viszont a régi, megbecsült műtárgy-restaurátoroktól átmentett és továbbadott tudás, valamint a frissen szerzett kémiai ismeretek birtokában olyan szakembereket röptet ki évről évre a Képzőművészeti Egyetem Restaurátorképző Intézete, akiknek a kezei közt szinte újjászületik a XV–XVI. századból való festett fatábla, a XVIII. századi gitár és kandallóóra, az angyalokkal ékített ágy és keresztelőkút is. Ebben az esztendőben hét festő-restaurátor és hat tárgyrestaurátor fejezte be tanulmányait. Diplomamunkáik azt a reményt táplálják a szemlélőben, hogy ezek a fiatal nők és férfiak meg tudják majd menteni képző- és iparművészeti értékeinket attól a sok szennytől és pusztítástól, mit rájuk kentek a századok.