A tényezők, melyek a magyar ethnost megteremtették és megszilárdításában közreműködtek, az Árpád-ház uralkodásának idején nagyobb hatásnak örvendtek, mint az idegen dynastiák uralma alatt. Igaz ugyan, hogy Árpádnak egyik utódja sem tanúsított a politikai életben észrevehető buzgalmat a magyar nemzetiség érdekében; egyikről sem tudjuk, hogy a magyarnak a szlávval és germánnal szemben különösen kedvezett; hiszen a kormány érdeklődésének középpontja a keresztyénség terjesztése és a nyugati erkölcsök meg szokások meghonosítása volt, tisztán nemzeti törekvések pedig az idők uralkodó szellemével ellenkeztek. A magyarságot nemzeti létének e sötét idejében először az államalkotás folyamában irányadó nemzeti szelleme keltette fel érzéketlenségéből, ez erősítette meg, és ez győzött le minden nehézséget a másnemű elemekkel való küzdelemben; másodszor pedig nyugati szomszédjainak szakadatlan, majd nyílt, majd titkolt ellenségeskedése, mely a magyar elemnek vér és nyelv szerint való rokonságát a germánok, szlávok és olaszok ellen vívott harczban fegyverre szólította, és szükségképpen megedzette. Hogy mekkora volt már az első évszázadokban a külföld haragja és gyűlölete a magyarság ellen, az a középkori krónikások féktelen ócsárlásából tűnik ki. Ezek a magyar harczosoknak csupán vitézségét és mértékletességét akarják elismerni, egyébképpen pedig fajtalanságot, durvaságot, hitszegést, istentelenséget, fennhéjázást, rablásvágyat és minden egyéb elképzelhető bűnt vetnek nemzetünk szemére. Nyugaton a magyarságnak az Árpád-ház idejében éppen semmi jó barátja sem volt. Hogy vajon első királyaink az Árpád-házból különös szeretettel használták-e a magyar nyelvet, azt nehéz volna bebizonyítani; ha azonban azt tekintjük, hogy valamennyi török-tatár hódító szívósan ragaszkodik nemzeti eredetéhez, és ha meggondoljuk azt a fényt, a mely a magyar nevet övezte, bizonyosnak tarthatjuk, hogy valamennyi fejedelem Szent Istvántól III. Endréig okvetlenül büszkeséggel telt el nemzeti tudatától, és hogy minden bizonnyal inkább pártolta a magyar elemet, mint az ország többi nemzetiségét. A vegyesházi királyokról azonban nem lehet ezt feltétlenül állítani. Az állapotok, a melyeket I. Károly és Nagy Lajos teremtett, mindazonáltal, hogy az állami ügyek rendjének hasznára váltak, a magyar nemzetiség gyarapodását kevéssé segítették elő. A régebbi idegen elemekhez akkor még olaszok is járultak, kiknek kereskedelmi szelleme az országon uralkodott; sok, az olaszból kölcsönzött szó a magyarban már ezen időből származik, holott más hazánknak való viszonyából és hoszszas harczaiból eredt. Az Anjou-ház uralkodói, kik olasz hazájokban a polgárság erejét és értékét kipróbálták, a magyar városoknak nem magyar elemekből álló polgárságát kiváló védelmökben és jogokban részesítették, a mi műveltségi és emberiességi tekintetből bizonyára igazságos és hasznos dolog volt, azonban a magyarsághoz való szorosabb csatlakozásuknak útjában állott.
Csupán az Árpádok idejében hatalmas osztállyá növekedett középnemesség lépett fel akkor is, mint előbb láttuk, a magyarság nemzeti eszméjének megtestesüléseképp és igazi menedékeképp. A magyar történelem első három évszázadának folyamán a középnemesség idegen elemek hozzájárulása által nyilván már régen elvesztette kezdetleges, tiszta ethnikai jellemét, mert szlávok, németek, románok, olaszok és egyéb, a királyok kedvezéséből vagy saját érdemökből e rendbe emelkedett nem magyarok megnövelték számát, és a minden neophytában meglevő rajongásukkal elősegítették a magyarság ügyét. A szellem azonban a régi maradt, és a királyi adomány vagy hűbér következtében a szláv, német és román népesség közé került magyar földbirtokosoknak vagy magyar tisztviselőknek okvetlenül még idegen fejedelmek uralkodása alatt is többé-kevésbé sikerrel kellett a magyar nemzetiség képviselőiül működniök.
(Részlet Vámbéry Ármin A magyarság keletkezése és gyarapodása című könyvéből. Budapest, 1895)
origo.hu
Ez az oka annak, amiért Gyurcsányt ilyen hirtelen eltakarították
