Kitépett nyelv

Van egy ország távol, messze.
Ha kimondjuk: Finnország, mintha mesebeli távolságokban lebegő világ tűnne fel képzeletünkben. Valószerűtlenül messze van a technika jóvoltából „összezsugorodó” világunkban is, holott légvonalban alig fekszik tőlünk távolabb, mint mondjuk a franciák földje. És sok-sok ideje már annak is, hogy Európa – közös hazánk. Sőt néhány hete egyazon unióban múlatjuk az időt.
Ha egy jó átlagműveltségű – diplomás – magyart megkérdeznénk, mondja el, mit tud a finnekről és országukról, az eredmény alighanem lehangoló lenne. „Nyelvrokonok”, „Kalevala”, „az ezer tó országa”, „a Skandináv-félszigeten fekszik”, „fővárosa Helsinki”. Aztán nincs tovább. Az idősek talán tudnának még valamit mondani Mannerheimról, a finnek nemzeti hőséről meg katonáiról. Amikor a kis Dávid-náció sikeresen vette fel a harcot a hatalmas Góliáttal a finn–orosz téli háború (1940) idején. S a politika iránt érdeklődő korosabbak esetleg ismernék Kekkonen államelnök nevét. Hozzá is társíthatóan földerengene a második világháború utáni első nagy európai „kongresszus”. Azok a pillanatok, amikor a kettéosztott (hidegháborús) földrészen az államfők, keletről és nyugatról, látványos demonstrációra gyűltek össze Helsinkiben. Azelőtt összesen nem járt anynyi államfő Finnországban – írja ez a könyv –, mint akkor. Vitathatatlan, hogy az 1975. évi tanácskozás nemcsak látványos volt, de hozott némi enyhülést is.
Ez a lenyűgöző mű, amely Kádár György fordító, illetve a Kairosz Kiadó jóvoltából hamarosan a magyar könyvpiacra kerül, egymagában véve is bizonyíthatja: mennyire fontos lenne, hogy áldatlan, a felszínesnél is gyatrább tájékozottságunk, vagyis tájékozatlanságunk megváltozzék. És éppen finn viszonylatban. A kétezer esztendőnél is nagyobb időtávot egybefogó feldolgozás, a szerteágazó történeti világ bemutatása meggyőzően tanúsíthatja: Finnország történelme szerves része volt – a többi északi országgal együtt – Európa múltjának. Sokszor úgy, hogy követte, máskor átszínezte, nem egy alkalommal pedig kisebb vagy épp igen nagy mértékben befolyásolta a kontinensen zajló – politikai, szellemi, katonai, gazdasági – mozgások menetét. Siettette vagy fékezte azok sodrását. Ha tehát nem ismerjük, mi történt ott fenn a jeges északon, akkor erősen hiányos, egyenesen csonka marad, amit Európa évszázadairól tudhatunk.
De hát illenék ismerni az északra vetődött finnek (és észtek) talán még a mienknél is hányatottabb történetét a rokonság okán is. Még akkor is, ha az utóbbi években a „halszagú” rokonsággal szemben a türk–hun eredetet hirdető nézetek újabb nagy hulláma támadt fel a honi közgondolkodás nem hivatalos berkeiben. Nem hinném, hogy a könyv szerzőpárosa, a finn Pirinen és Jutikkola igazán tájékozott lett volna a kiújult hazai finnugor–török „háború” állásáról. Mégis azt írják, amit Sajnovics János több mint kétszáz évvel ezelőtt Lappföldön végzett kutatásai nálunk elindítottak, s amit a magyar és a finn közös etnogenezis ügyében minden józan elme állított azóta is. A finn és a magyar nyelv közötti különbség – így a szerzőpáros – „legalább akkora, mint az indoeurópaiaké. A finnek a magyar nyelvvel való rokonsága nem közelebbi, mint pl. a svédé és a perzsáé.” „Ezzel szemben – folytatja a szerzőpáros – a finn és az észt nyelvek annyira közeliek”, hogy ők „valamennyire még meg is tudják egymást érteni.” Ám egy hajdani finnugor vagy még inkább uráli nyelvcsalád mint közös ősnyelv talán mégis feltételezhető. Még jobban megmutatják a távolságot a népességgenetikai vizsgálatok. Ezek szerint „a finnek és magyarok vérségileg nemigen mondhatók rokonoknak, míg a finnek és észtek igen”. A rasszbeli jegyeknek is csupán kisebbik – keleties – hányada utalhat esetleges, régi-régi időkbeli rokonságra. Ám legyenek még annyira vékony szálakon függőek, a messze múlt ködébe vesző világ nehéz megközelíthetősége miatt bizonytalanok a különféle tudományos elemzések következtetései, a rokonság valamilyen fokozata, változata nemigen vonható kétségbe, feltételezhető.
Akár a régmúltat, akár az újabb kort nézzük, talán ennél is izgalmasabb, egyetemes érdekű nagy kérdés: hogyan maradhatott meg ott északon, nyugati és keleti szomszédaihoz, de akár a honfoglaló magyarokhoz képest is, viszonylag kis lélekszámú finn népcsoport? Mégpedig olyan kondíciók közepette, hogy mielőtt önálló államszervezete megteremtéséhez eljuthatott volna, már a XI–XII. századtól fokozatosan Svédország hódoltsága alá került. Aztán mintegy hétszáz év elmúltával, 1808-tól az orosz birodalom telepedett rá több mint száz éven át a finnek által ritkásan lakott, nagy kiterjedésű föld területére, a finn nagyfejedelemségre. Az egyik idegen uralmi rendszert másik váltotta fel.
A finn „honfoglalók”, tanúsítják a régészeti leletek, már a római kor táján megjelenhettek a soktavas vidék délkeleti és délnyugati részein. (Újabban egyes finn történészek sokkal régebbre teszik a finnek megjelenését a mai Finnország területén.) Államot alapítani azonban kötetünk szerzői szerint azért nem tudtak, mert a viszonylag gyér számú népesség szétszórtan telepedett le. Így az államot 1150 táján fejük felett a svéd királyság terjeszkedő erői honosították meg. Ezzel párhuzamosan és szükségképpen a hódítóktól indult ki – ha kellett, keresztes hadjárat formájában – az északkelet felé terjeszkedő nyugati (római) kereszténység, s megtörtént a pogány finnek megtérítése is. (Hasonló módon zajlott le századokkal később a lutheri reformáció terjeszkedése az ország területén, s váltak a finnek is evangélikusokká.) A svédeknél lanyhább módon ugyan, éppen csak jelzésszerűen, de ekkortájt kezdett felkomorlani a finn föld másik oldalán, keleten a lélekszámukban is növekvő szlávok, a frissen szerveződő orosz állam fenyegető árnyéka. Előbb a novgorodi, majd a moszkvai fejedelemség terjeszkedő-hódító szándéka vált nyilvánvalóvá, amelyhez szokás szerint a keleti (bizánci) kereszténység táplálta hittérítői buzgalom is társult. Így kerültek idejekorán a szokványos foglalatoskodást folytató, de különleges nyelvű és szokású finnek a germán és a szláv népcsoport szorítása közé. Földjük így lett a két erőteljesen növekvő hatalmasság, a svéd és az orosz állam ütköző- és célpontja, meghódoltatott vagy meghódoltatni szándékolt területe.

Csak ámulhat az ember: uramisten, mekkora a hasonlóság! Ha semmi módon nem volnánk rokonok (nem így van), a helyzetünk és a sorsunk akkor is azzá tenne. Mi – a történészek számításai szerint – már a honfoglalás idején is jóval többen voltunk, mint ők, majd hamarosan a keresztény egyház és a hit, másrészt az önálló és erős állam szervezete fogta át és védelmezte népközösségünket, ám a két irányból nyomuló, hatalmas hódító erőknek ugyanolyan ütközőpontjává váltunk, akárcsak ők. Előbb a Bizánci Császárság s vele a keleti, a másik oldalon a Német-római Császárság s vele a nyugati kereszténység próbálta meghódoltatni a Magyar Királyságot. Aztán a helyükbe ugyanilyen szándékokkal az iszlám török szultánság és a Habsburgok dinasztikus birodalma lépett. Az első kettős nyomással szemben az Árpádok korában fölényesen és magabiztosan tudtunk védekezni. Ám az utóbbival csak a tragikus fordulatot hozó mohácsi vészig sikerült megbirkóznunk.

Ha ezt a kitűnő könyvet olvassuk, valósággal megelevenednek előttünk a finn évszázadok számtalanszor viharosan zajló eseményei. Sokszor nem is tudjuk, hogy a Ladoga-tó és a Finn-öböl vagy a Kárpát-medence múltjában jár-e képzeletünk. A finn szerzőpáros magával sodró fejtegetései nyomán mintha film peregne előttünk. S ezek a gyorsan váltakozó képkockák zökkenők nélkül átkapcsolhatók az ezer tó tájáról a Duna-tájra – és vissza.
Két jelentős ponton azonban számottevő a különbség. Mivel a finnek nem rendelkezhettek olyan tartós, hatszáz esztendőn át működő, független államisággal, mint mi, sem a rendi világban, sem a polgárosodás kezdeti korszakában, szinte a XX. századig nem tudtak magukból „kitermelni” finn nyelvű és etnikumú felső társadalmi réteget. Mai nyelven szólva: az országot védelmezni, vezetni hivatott, a népközösség érdekeit képviselni képes elitet. A finnországi nemesi rend (és polgárság) jó része ugyanis a hódító svédek közül került ki, illetve ha finnek emelkedhettek föl a nemesi rendbe, azok elsvédesedtek, asszimilálódtak az uralkodó elithez. De a társadalmi rend másik oldalán is érvényesült a jellegzetes svéd modell. Ellentétben a középkori és kora újkori magyar társadalommal, a finn parasztok egészen az orosz uralomig nem kerültek földesúri fennhatóság alá, nem tették őket jobbágyokká. A svéd uralmi akarat csupán az állam szolgálatát írta elő számukra. És azt kétféleképpen: adót fizettek, valamint katonát adtak a királynak. Ez a kétféle teher persze időnként elviselhetetlenül megemelkedhetett. Főként a svéd nagyhatalmi háborúk, a Vasa-dinasztia idején (XVI–XVII. század) alaposan kifosztották s erejükön felül parancsolták hadba a finn parasztokat.
Példamutatóan józan a finn szerzők történeti elemzése, és hasonlóan tárgyilagosak az ítéleteik is, amikor a hosszú svéd uralom egyes szakaszait boncolják. Akár országuk belviszonyai, közigazgatása, társadalmi-gazdasági-kereskedelmi állapota, akár a háborúk, a szellemi és vallási áramlatok kerülnek terítékre. Hasonlóan tárgyilagos mércét törekszenek alkalmazni a növekvő orosz nyomás, majd a felettük való valóságos (és virtuális) uralmi viszonyok megítélésében. De hát a különbség a két idegen rend, a svéd és az orosz között igen nagy a kiszolgáltatott finnek oldaláról nézve. A svéd javára és az orosz rovására persze. S ebben, aligha lehet kétséges, a cári önkény brutálisabb rendszerének, a bizáncias mentalitásnak roppant nagy a szerepe.
Így hát az igazi veszélyt a finnek számára az új korszellem s a korábbinál sokkal brutálisabb cári – majd kommunista – Oroszország jelentette. Amikor ez a dagadó birodalom kiszabadult a mongol-tatár hódítók karmai közül, s nyugaton a két erős vetélytárs, a lengyel és a svéd királyság a XVIII. század elejére lehanyatlott, az orosz impérium élére történelmének kimagasló uralkodója, Nagy Péter került. Ő hozta meg – elsősorban a finneket fenyegető – ama vészjósló döntést: a Néva torkolatában, a Balti-tenger keleti kapujában kell fölépíteni a birodalom új fővárosát, Szentpétervárt. A nyugati irányú orosz terjeszkedési törekvés előbb a balti államokat és az anarchiába süllyedő Lengyelország keleti felét vette célba. A porosz–osztrák– orosz hármas azután a XVIII. század utolsó negyedében egymás után háromszor is felosztotta Közép-Európa egyik legerősebb középkori királyságát, Lengyelországot. Ezt követően pedig, a napóleoni háborúk zűrzavarában az oroszok megszerezték a svédektől a rég kiszemelt finn nagyfejedelemséget.
A svéd–orosz váltás nem azt jelentette, hogy a finnek cseberből vederbe estek. A korszellemből fakadó agresszív nagyhatalmi nacionalizmuson, az oroszosítási törekvéseken, a nyers cári önkényuralom könyörtelen gépezetén túl (hosszú évtizedeken át nem hívták össze a finnek törvényhozó testületét sem) más is rontott a helyzetükön. A svéd királyságban ugyanis Finnország figyelemre méltó tényezőnek számított, most viszont a hatalmas orosz birodalom tengerében jelentéktelen földszeletté degradálódott. A birodalom nyugati, déli és keleti térségében létesült számos katonai erőd között ez a földfalat csupán kisebb hídfőállásnak minősült.
A XX. század első nagy drámai fordulata, a világháború s a háborút lezáró béke, amely nekünk nemzeti katasztrófát okozott, a finneknek a lengyelekkel és a Baltikum népeivel együtt végre a várva várt szabadságot hozta meg. Véres antikommunista belharcok, váratlan külső-belső fordulatok után megadatott a finneknek is az, ami minden népcsoportnak jár(na): az önálló, független államiság. Csakhogy egyensúlyozniuk most már a könyörtelen Szovjetunió torkában kellett, s így megragadniuk a kínálkozó lehetőségeket, megteremteniük az önálló állam intézményeit, a társadalom, a gazdaság, a kulturális és a politikai struktúra új rendjét. Miközben fél szemükkel folyton a nagy medve ki-ki nyúló mancsaira kellett figyelniük. Engedniük és visszautasítaniuk.
A második világháború előtti és alatti bátor szembenállásuk, amelyet a vörös Góliáttal előbb egymagukban, majd a német katonai erő támogatásával kifejtettek, a háború végét követően más módon ugyan, de még nagyobb áldozatokat követelt tőlük. A fizetség, amelyet a győztes szovjet birodalom – az angolok buzgó támogatásával – bevasalt rajtuk, az önállóság feladása, az „elfinnországosítás” lett. Ha belső rendjükben szabadok maradtak is, a Moszkvából bőkezűen támogatott, irányított és buzdított kommunisták finnországi pártja, természetszerűleg más névvel, fontos politikai tényezővé lépett elő. Kormányban vagy ellenzékben alattomos praktikáival folyton elbizonytalanította az ország belső stabilitását, eltorzította belpolitikáját, veszélyeztette nyugalmát. Mindjárt a háború végén Moszkva egyik közismerten könyörtelen, törtető figurája, Andrej Zsdanov, Sztálin hűséges szolgája töltötte be a győztes szövetségesek által Finnországban is felállított komisszió elnöki tisztét. Miáltal az ország teljhatalmú ura lett (miként nálunk Vorosilov).

A győztesek kemény békefeltételeket diktáltak a finneknek is. (Aligha lehet meglepő, hogy a párizsi béketárgyalások idején a finn „kommunisták – írja a könyv – a saját hazájuk békefeltételeinek ellenében dolgoztak”. Mert a még rosszabb nekik a jobb!) Magas jóvátétel, összezsugorított haderő, elcsatolt területek, újra menekülő finnek százezrei (immáron harmadjára, akárcsak az erdélyi, felvidéki, délvidéki magyarok!) festették véresre a kereteket, jelezték a beszűkített pályát, amelyen az országnak mozognia lehetett. Gúzsba kötötten kellett táncolniuk a kommunista orosz birodalom összeomlásáig. Ám ha gúzsba kötötten is, de maguknak táncolhattak. Mennyivel szerencsésebbek voltak, mint mi, akik gúzsba kötötten sem táncolhattak. Akik a hajbókoló hazaárulók szorgos segédletével kizárólag a moszkvai füttyögetőknek voltak kénytelenek engedelmeskedni – közel fél évszázadon át.
De a történelem nem ért véget, bármennyire szeretnék is elhitetni velünk az egyre gátlástalanabb, új világuralmi helyzetét öröknek képzelő nagyhatalom egyes ideológusai, hogy nincs tovább, és nem lesz más. Hogy csak a sztárolt senkik, a mindenféle ügyeletes zsenik meg a technikai csodák jönnek-mennek. Nem ért véget sem az uniósított Európa, sem a benne élő nemzetek történelme. Így a finneké és a magyaroké sem. Mind a két rémítő nagyhatalom (a jócskán besegítő franciákkal, angolokkal), a hajdani Német- és a mai Oroszország, amelyek az utóbbi századokban sokszor fenyegették Európának a Jeges-tengertől az Adriáig húzódó övezetét, katonai erejüket illetően ma a padlón vannak. De nem tudhatjuk, meddig. Nem tudhatjuk, mikor és kivel köt új alkut a fejek fölött az aktuális világbíró nagyhatalom. S hogyan csapják majd az alkuban ide-oda, ahogy Deák írta rólunk, „mintegy adjusztáció gyanánt” az itt lakó népeket.
Akár ennek elhárításában is segíthet Pirinen és Jutikkola könyve. Mint minden jó könyv, hatóerő lehet ez is. Hiszen a sokszínű – háborúkat, szellemi-társadalmi mozgásokat, hitek, eszmék, mozgalmak áramlását, pártcsoportosulások játékát lendülettel, mégis igen tárgyilagos módon feltáró – könyv minden mondatában, szellemében, optikájában, önérzetes magatartásában ízig-vérig finn. Azt írja meg, amit a népközösség sok-sok nemzedéke átélt, elviselt. Amit a finnség az évszázadok során magának és Európának teremtett. Akkor is, amikor ez utóbbitól kevés jót kapott. Azt írja meg, ahogy a kis északi nép megmaradt. S ahogy a megszenvedett, nem épp könnyű évszázadok folyamatában megírta, kivéste a saját maga történelmét.
A finnek véget nem érő történelmét.