Oroszországban vége a vadkapitalizmus korszakának. A fejlődés olyan új szakaszába lép, amelyben fokozatosan kifehéredik a szürkegazdaság, és teret nyer egy korábbinál civilizáltabb gondolkodás, a kapitalizmus nyíltabb, átláthatóbb formája. Oroszország biztonságosabb hely immár a befektetések számára, olyan, ahol az ügyeket már nem bérgyilkosok, hanem ügyvédeik intézik el, vázolta írásaiban érzékletesen az átalakulás trendjeit Klebnikov. Bár most sokan csóválják a fejüket, Klebnikovnak azonban a lényeget tekintve a történtek ellenére is igaza van. Mint ahogy abban is, hogy e konszolidáció elsősorban Vlagyimir Putyin nevéhez köthető.
Nem túl népszerű gondolatok manapság egy moszkvai tudósítótól, ám aki egykor oly bátran szembe mert szállni a hatalmas Berezovszkijjal, az ugyan miért féljen már az orosz történelem ismeretének birtokában Putyin dicséretétől? Nem történik ugyanis más, mint hogy Oroszország visszatalál a saját útjára. E tudás birtokában már az sem oly zavaró, hogy akik az előbbiért megsüvegelték, most elnéző mosollyal hallgatják első pillanatra meghökkentően optimista fejtegetéseit.
Ám ha figyelmesen elolvassuk a halála előtt hét órával az Izvesztyijának adott nyilatkozatát, akkor azt is látjuk, hogy az a bizonyos optimizmus nagyon is visszafogott, és bírálatok hitelesítik az alaptrendekben pozitív értékítéletet. „Oroszország keresztúthoz érkezett. Az oligarchák föderális hatalomra gyakorolt befolyása ugyan csökkent, szinte érintetlenek azonban a nagy állami monopóliumok. Ez pedig gátolja a piaci verseny kialakulását, ami nélkül a gazdaság képtelen önmaga folyamatos megújítására, elképzelhetetlen a növekedés” – véli Klebnikov. Amerika példáját hozza fel, amely jó két évtizede esett túl ezen a fejlődési szakaszon. Paradox módon mintha csak a néhány órával később bekövetkező halálával is Oroszország átalakulásának megrekedését igazolókkal vitatkozva vázolja az elmúlt évtized változásait. Abban egyetért velük, hogy lényegében még mindig egy szűk kör ellenőrzi a gazdaság nagy részét, s így mindenkinél nagyobb erővel képesek hatni az államra. Mosolyog azon is, hogy megvalósult volna az oligarcháktól egyenlő távolságot tartó putyini program, ennek ellenére egyértelmű különbséget lát a 90-es évekhez képest. Míg ugyanis 1996-ban Berezovszkij nagyképűen belenyilatkozhatta a világba, hogy ők néhányan irányítanak mindent és mindenkit, addig ma a Kremlhez közelebb álló oligarchák sem mozgatják bábuként az elnököt. Néhány kiváltságban ugyan részesülhetnek, az államot azonban nem ők vezetik. Putyin legnagyobb sikere – szögezi le az interjúban Klebnikov –, hogy az orosz mágnások többségének viselkedése jó irányban változott. Több adót fizetnek, immár otthon is befektetik pénzüket, és részt vállalnak a szociális programokból is. Egyszóval érződik valami a társadalom iránti felelősségből. Az újságíró nem lát abban semmi rosszat, ha az oligarchák félnek az elnöktől, hiszen az állam tekintélyének helyreállását csak üdvözölni lehet. Klebnikov azonban nem felejt el figyelmeztetni arra sem, hogy a hatalom vészesen közelít a másik véglethez, és kénye-kedve szerint avatkozik be mindenbe. Így aztán nem kizárt – teszi hozzá –, hogy nemsokára már nem az oligarchák jelentik a nagyobb veszélyt az országra nézve, hanem a törvénnyel visszaélő csinovnyikok túlzott hatalma.
Tény, hogy az elmúlt napok nem csupán a Paul Klebnikov brutális meggyilkolása miatti meghökkenés miatt nem javították a Putyin-korszak legnagyobb eredményeként értékelt rendre és stabilitásra alapuló imázst. Ezzel egy időben tetőzik ugyanis a Jukosz és annak vezetői elleni, céljaiban ugyan érthető, módszereit tekintve azonban elfogadhatatlan támadássorozat, a bankok előtt pedig ismét csak a bizonytalanságot sugallva ideges betétesek állnak sorban a pénzükért. Az átalakítás üteme – az elnök töretlen népszerűsége és a magas olajárak biztosította extra forrásokhoz képest – lassú, miközben a piaci viszonyokat erősítő lépések az állami gondoskodás érzetének csökkentésével keltenek feszültséget. Az elmúlt években számos helyen – villamosipar, adó- és nyugdíjrendszer, vasutak, földtörvény, munkajog, pénzügyi törvények – meghozott komoly reformok végrehajtása pedig az államapparátus és az igazságszolgáltatás gyengesége miatt akadozik. A gazdaság most többek között a világpiaciár-alakulásoknak túlságosan is kiszolgáltatott szerkezete miatt is bővül, egyre nagyobb azonban a gazdag és a szegény régiók közötti különbség. Hiába nőttek ugyan az elmúlt években 20–30 százalékkal a reálbérek, a társadalmon belüli szakadék továbbra is óriási. Nem nagyon beszélhetünk még ma sem stabil, kialakult pártrendszerről, s akkor nem beszéltünk a hatalom részéről a sajtó ellen megújuló, ráadásul sokszor minden logikát nélkülöző támadásairól, így legutóbb az NTV két népszerű politikai magazinműsorának megszüntetéséről.
Mindezek azonban legfeljebb az átalakulás törékenységét bizonyítják, s legfeljebb a felszínen idézik a 90-es éveket. Oroszország előtt még hosszú út áll, bizton állítható azonban az is, hogy Paul Klebnikov – részben feltáró munkáinak köszönhetően is – már nem a vadkapitalizmus, hanem utóvédharcainak áldozata.
Paul Klebnikov (élt 41 évet) az úgynevezett „fehér emigráció” leszármazottja, szülei 1917 után hagyták el Oroszországot. Ősei között ott találjuk a dekabristák ismert védőjét, a költő Alekszandr Puskin barátját, Ivan Puscsint. Ő már New Yorkban látta meg a napvilágot, s lett Pasából Paul, de az orosz nyelvtől, kultúrától sosem távolodott el. Politikai gazdaságtant tanult a kaliforniai Berkeley Egyetemen, majd a Londoni Gazdasági Iskolán szerzett magiszteri fokozatot. Disszertációját Az SZKP káderpolitikája 1918 és 1985 között címmel írta, doktori mestermunkájának témája pedig a sztolipini agrárreform volt. Az ismert pénzügyi folyóiratnál, a Forbesnál 1989 óta dolgozik, s cikkek sorát írta az olyan hatalmas iparvállalatokról, mint a Daimler-Benz, a Renault vagy a Samsung. Az ismertséget azonban az orosz gazdasági átalakulás visszásságainak feltárása hozta meg számára. Hat hónapi gyűjtőmunka után, 1996 decemberében Keresztapa a Kremlben címmel jelent meg nagy meghökkenést keltő írása az akkor leggazdagabb és legbefolyásosabb orosz oligarcháról, Borisz Berezovszkijról. Az Oroszország szétrablásának módozatait feltáró kutatómunka eredményeit később hasonló című, magyarul is megjelent könyvében foglalta össze. Tavaly egy csecsen harctéri parancsnokkal folytatott beszélgetései alapján írta meg sokak számára meghökkentő Beszélgetés egy barbárral című újabb könyvét. Három gyermekével, feleségével hat hónapja költözött Moszkvába, ahol az idén áprilisban az orosz gazdagok 100-as listájának nagy visszhangot kiváltó publikálásával főszerkesztőként elindította a Forbes orosz kiadását.
Július 9-én – az eddigi feltételezések szerint – két bérgyilkos Moszkvában agyonlőtte a munkahelyéről távozó szerkesztőt.
