Köznapló

Július 8., csütörtök
Elhallgattak az énekesmadarak. Fiókáik kikeltek, pár napig mintha vákuumban élnénk: nem szól reggel a rigó, a cinke, a fülemüle. Egyedül a pacsirta zeng tovább, mint az elhivatott költő, aki nehéz időben sem hagyja abba. Rossz idők egyébként nem az írásra: az olvasásra jönnek. Becsuktak a könyvtárak, azok is egyszerre, itthon pedig nincs olyan könyvem, amelyből megtudhatnám, képes volt-e Szent Ferenc ilyenkor is szóra bírni a madarakat. Miért fontos ez? Mert aki a legendákat faggatja, ma többre jut annál, aki a meztelen világ titkait fürkészi.
Hogy Ferenc társalgott a madarakkal, hitének tudják be, ami féligazság, kellett hozzá művészi talentum is. Nem ritmusérzékre vagy jó fülre gondolok: ilyet kóristákon kérnek számon, mikor altot vagy tenor kettőt keresnek. Az igazi alkotó hívást érez, és fel, az ég irányába mozdul. Nagy művészet nem létezik szakralitás nélkül, tanúsítja Suget, El Greco, Csontváry, Pilinszky, de Tolsztojt se hagyjuk ki a sorból annak ellenére, hogy tudjuk, egyháza kiközösítette. Rosszul tette: a Szergij atya címűnél szebb novellát a hitről nemigen olvasni, s aki látta, emlékszik, milyen megrendítő filmet forgattak belőle az olasz Taviani fivérek.
Úgy vélem, az assisi ifjú nemcsak szent volt, művész is egyben.
Mármost az a kérdés, miért vált külön a kettő, miért lett a művészből az idő múlásával gőgös, ateista pénzimádó? De feltehetjük a kérdést úgy is, miért tart magától távol a keresztény egyház annyi sok nagy művészt? Mi hiányzik, hogy egymásra találjanak, mint történt Gyula pápa, Matthias Grünewald vagy Bach idejében? Kinek a hite és elhivatottsága kopott meg a századok során: a művészé vagy az igehirdetőé?
Hogy vannak kivételek, példa rá Makovecz Imre találkozása Józsa Mártonnal, a lelkésszel, aki szeretett volna Siófokra egy templomot. Neki pénze nem volt, az építésznek ideje, megbeszélésük hamar véget ért. Makovecz már indult kifelé, ám a tiszteletes utánaszólt: „Azt hiszem, valamiben hasonlít az építészek és a lelkészek munkája… Abban, hogy némelykor mi is így vagyunk egy-egy bibliai igével: kézbe vesszük, forgatjuk, de nem tudjuk, hogy fejezzük ki. Aztán valami villámcsapásszerű megvilágosodás következik, s akkor már akár prédikálhatunk róla… Úgy képzelem, így vannak az építészek is.” Makovecz visszajött az ajtóból, s a szent életű Józsa Mártonnal megépítette élete első templomát.
A madarak csendje július elején talán arra való, hogy meghalljunk egy másik dallamot, amely bent, a lelkünkben szól, s hálát mond jóért, rosszért, mindenért.

Július 9., péntek
Papp László Tamás jól befürdött: jégre vitte a hitelét vesztett lap. Ott jelent meg az írása, amelyből végre megtudjuk, hogy a Fidesz köreiben a bolsevista osztályszemlélet ultrajobboldali változata dívik, méghozzá nyíltan. Hóhahó, de cifra fogalmazás… Ugyan melyik iskolában tanítanak ilyet? Ott nemigen, ahová a belső munkatársak jártak, ők vizsgáztak finnyásságtanból is, ezért verik inkább a külsős kolléga tollával a csalánt, bár a csalános hasonlat nem egészen így szól. Dolgozatát Papp kolléga nyilván elküldte nyolc–tíz nappal előbb, s okkal hitte, mikor elfogadták, hogy tönkrezúzza majd a Fidesz-hívők lelkét, és a Papp nevet már másnap lézerrel írják fel az égre.
Várta, körmét rágva várta, melyik számban közlik, erre mit lát a lapban az ő cikke előtt két nappal? Írást Hilde Schrammról, akinek apja, Albert Speer Hitler főépítésze volt. Arról szólt, hogy az asszony tíz éve eladta anyjától örökölt festményeit, s a százezer euróból évente támogat egy-egy zsidó származású művész- és kutatónőt, olyanokat, akik nem dúskálnak a pénzben. Gesztusáért Frau Schramm megkapta a Moses Mendelssohn-toleranciadíjat, a napokban vette volna át egy berlini zsinagógában, ám nem engedték be. Albert Meyer, a berlini zsidó közösség vezetője szerint azért, mert „ez az asszony mégiscsak egy náci vezető lánya”.
Nem tudom, milyen érzésekkel olvasta a fentieket Papp László Tamás, s gondolt-e például arra, hogy a lap szerkesztői „megvezették”? Jó oka lett volna erre, hiszen a berlini írás abszolút hatástalanította az ő cikkét. Ha ugyanis Schramm asszony esetének logikáját követjük, Papp kolléga cikke épp az ellenkezőjét mondta. Az apák bűnhődéséről szó sem volt benne, ellenkezőleg: az önkényuralmi apák megdicsőülnek, hiszen fiaikat, Bauer Tamást és Pető Ivánt nyugatról hozott lapokkal tömték, ezért lettek a rendszerváltás élharcosai, vagy mint Papp kolléga írja, ezért fordultak szembe a kommunizmussal.
A kolléga úr cikkének címe Turgenyevet idézi – Apák és fiúk (újratöltve) –, de nem finom, mint az orosz novellista. Üti-vágja Tóth Gy. Lászlót, aki nagyfiú már, tud vigyázni magára, de szemöldököm mindig a magasba szökken, ha ilyet olvasok: „amit T. Gy. L. kitalált, nem egyéb, mint származási alapon kasztosított társadalom”; s ezt Papp kolléga fokozni tudja, azt írja: „el kell hát érni, hogy Orbán választói csak egymás között párosodjanak”. Ezt az ízléshatárt átlépte már néhány úr a túlpartról, rémlik egy Kende név meg valami Szanyi, de akkor választás volt, úgy gondolták, hadd szóljon, mindent bele! Azóta álruhába bújtak, úgy hallom, talpig úriemberek: nyakkendő, fényes cipő. Nem, ők már nem tehetik azt, amit annak idején, tegye helyettük Papp László Tamás. És ő megtette. Jól rászedte a kollégát a hitelét vesztett szerkesztőség.

Július 13., kedd
Wekler. Már megint Wekler. Most nem a feleségét pereli, most földet vásárol. Ott, ahol autópálya lesz. A hatos. Kinéz belőle egy nagy sapka pénz, mikor jön a kisajátítás. Nem rokona ez a Wekler a lóversenytéri pasasnak? Az is vett pár négyszögöl földet a pálya végében, aztán két évig ugráltatta az építőket. Hogyan lehet megtudni, merre kell az ilyen földet venni? Úgy, hogy az ember ott ül a tűz körül. A koalícióban. Ahol én nem ülhetek. Se te. Se ő. Csak ők. Közben azt ismételgeti reggel a rádió, hogy a koalíciós kormány ki akarja küszöbölni a társadalmi egyenlőtlenségeket. Így? Így. Hehe.

Július 14., szerda
A magyar köztévé bajban van. Olyan üres a kassza, hogy már évfordulónaptárra sem telik. Csak így történhetett, hogy egyetlen műsorral sem emlékeztek meg Csehovról. Ma száz éve halt meg az orosz író. A német és az angol tévécsatornák sorra vetítik darabjait: ma este a Bayerischer Rundfunk a Cseresznyéskertet sugározza, szombaton Berlinből közvetítik a Három nővért a 3 Saton – nálunk semmi. Bár ennek oka lehet a szégyen is. Ment egy legendás Ványa bácsi a Vígben: Latinovits volt a címszereplő, Darvas játszotta Asztrov doktort, Ruttkai Éva a professzor feleségét. A tévé fölvette az előadást, de aztán, ripsz-ropsz, letörölte. Állítólag kellett a kazetta másra. Parazsat markoltatnék a kézzel, amely erre vetemedett.
De nem kesergek. Szép élményeim vannak Csehov-darabokról. Az egyik szintén a Ványa bácsi Szmoktunovszkijjal, Bondarcsukkal. Az oroszok nem törölték le… Szmoktunovszkijt láttam az Ivanovban is – a moszkvai Művész Színház hozta az előadást Pestre. A darab nagy zsivajjal indult, a színpad tele volt hadonászó figurákkal, mikor is észrevettem valakit, aki háttal ült a nézőtérnek, gyűrött ballonban, mozdulatlanul. Múltak a percek, a színpadi nyüzsgés nem csitult, ám attól fogva nem tudtam másra figyelni, csak arra a közönyös ballonkabátra. A kabát volt Ivanov, és Ivanov volt Szmoktunovszkij.
Hogy Csehovról megfeledkeztek közszolgálatosaink, azért is furcsa, mert alig hiszem, hogy van szeretetre méltóbb alakja a világirodalomnak. „Reggelenként ingyen gyógyította a szegény emberek keléseit, nappal új kertet, iskolát, könyvtárat tervezett, éjszaka kis remekműveket írt. Mindezt finoman, könnyed humorral és együttérzéssel” – Priesley szavai ezek. Csehov súlyos tüdőbeteg volt, élete utolsó éveit a hideg Moszkva helyett Jaltában töltötte a Krímben. Mikor napi sétájára indult a kertben, a kerítés mögött összegyűltek az emberek, hogy lássák Anton Pavlovicsot. Házát ma is úgy vigyázzák, olyan féltő szeretettel, mintha bármelyik percben megjöhetne a sétából. Minden a helyén: ott a toll, a papiros, pedánsan, nagyon szerette a rendet, a tisztaságot. Sokat ír? – kérdezte egyszer Bunyintól. Keveset… Kár. Dolgozni kell. Szakadatlanul, egész életünkben.
Németországban halt meg, koporsóját zöld vasúti kocsi szállította haza, ajtaján ezzel a felirattal: Osztrigaszállítás. Ugyanazzal a szerelvénnyel érkezett Moszkvába egy tábornok koporsója is. Az író hívei nem tudták, s egy darabig annak koporsóját követték. Csak akkor torpantak meg, mikor rázendített a katonazenekar. Ó, nem, ez kizárt: Csehov mögött nem fújhatnak rezes indulókat… És elindultak a másik irányba. Nincs ez másként ma sem. A tábornoknak zeneszó jár és katonabanda, az írónak csend, és az ellenkező irány. Hány éve halt meg Csehov? Száz. Ennyit haladt a világ.
Esteledik. Fel kéne hívni néhány barátomat, olvassanak el lefekvés előtt egy Csehov-novellát. Mindegy, melyiket. Ha végeznek vele, gondoljanak arra, Csehov úgy írt, ahogy élt: egyszerűen, és az embereket is rá tudta venni az egyszerűségre. Fűzhetnék ehhez nagy szavakat, de olvastam róla valamit, s azóta kerülöm ezt. Egy étteremben reggelizett, mikor felállt egy ismeretlen úr a kezében pohárral, és hangosan, hogy mindenki hallja, azt mondta: Uraim, ürítsük poharunkat a körünkben tartózkodó Anton Pavlovicsra, irodalmunk büszkeségére, a borús hangulatok dalnokára… Csehov elsápadt, felállt és távozott.