Köznapló

Július 2., péntek
Rám kiált a hitelét vesztett lap: olvass Móriczot! Öszszerezzenek, csak nem megint valami kötelező olvasmány? Olvasom Móriczot gyerekkorom óta, mégis óvatosan lesek ki a függöny mögül, hátha lövöldözős kedve van a szerzőnek, lám, most is mekkora tűzzel kezdi: „A mai magyar jobboldalnak, ennek a magát polgárinak csúfoló, valójában bolseviki és szélsőjobboldali eszmékkel egyként megfertőzött, ravasz, cinikus és igenis félelmetes gólemnek furcsa módon van költője, írója számos” – nevek következnek, melyeket Bächer Iván ki tudja, honnan vett fölénnyel sorol. Próbálgatom magamra a jelzőkínálatot, mint aki betévedt egy szellemi konfekcióboltba: bolseviki vagyok vagy szélsőjobboldali, ravasz-e vagy cinikus, netán félelmetes, de nem, egyik sem, lötyög rajtam mind; megköszönöm a kereskedőnek a holmit, becsukom kívülről az ajtót, rossz helyre jöttem, ez nem az én üzletem.
Százhuszonöt éve született Móricz Zsigmond, és „mi sem jellemzőbb a hazai közállapotokra, mint hogy Móricz Zsigmond ma nem kell, mert nem kellhet senkinek” – írja a kolléga keserűn, keserűségét azonban nem az irodalom világából hozza, politikaszaga van. Mert nagy álság úgy tenni, mintha tömegek tolonganának a könyvtárak előtt, s csak Móriczon volna átok – nyilván az elmúlt másfél évtized bús magyar átka –, Bächer Iván pontosan tudja, más az ok, miért tesz úgy, mintha nem tudná?
Csillapítanám, üzennék neki, hogy itt lakom két faluval odébb, gyere el, Iván, házam ugyan kicsi és lapos, torony sincs rajta, de a vendéget szívesen látjuk. Ülj le a teraszon, nézd egy darabig a Dunát, ugye látod, mennyi bölcsességgel hordozza tükrén az eget? Ha arra gondolsz, hány ezer éve tesz így, biztosan csöndesebb leszel. Ha mégse, fölviszlek a mogyorófához, nekünk az a tornyunk, aláültetlek, hogy ágai, mint az asszonykarok, átfonjanak. Lenn várlak, míg visszaérsz, töltök bort, beszélhetünk Móricz novelláiról, arról, hogyan hatottak rá a nők, de az se baj, ha nem szólunk semmit. Kezet fogunk, mielőtt elköszönsz, és nem leszek kíváncsi, mire jutottál a mogyorófa alatt, csak egyre kérlek, ne dühöngj, és Móriczról ne írj ilyesmiket. Móricz más, tudom, miféle: alföldi, tiszántúli, ismerem ezt a fajtát, onnan való vagyok, nem tisztességes, ha a nevét Pesten kevert politikai koktélba rakod.
Eleget szenvedett, hogy kétszer is belekeverte magát, mindkét alkalommal rosszul, előbb a kommün alatt, majd Gömbös indulásakor, ami még Illyést is megtévesztette, nem kéne Móriczot használnod alibiként ahhoz, hogy leírd: „a magyar munkavállalók ebben a században tudatosan és célzatosan el lettek az olvasástól tiltva”. Remek hangzású megállapítás, csak egy a baj, hogy nem igaz. Az olvasástól nincs eltiltva senki, annál inkább a látástól: megvakított, félrevezetett százmilliók világa a mai, s te éppúgy tudod, mint minden írástudó, a vakság, amiért nem olvasnak az emberek, egyre megy, hogy Móriczot nem olvasnak vagy Tamásit, Krúdyt, netán Krasznahorkait. Népünket meg kell tanítani látni, ahogy a régiek tették mindannyiszor, mikor szükség volt rá, ám ezt csak együttérzéssel lehet, elnéző jósággal, ezért kérlek, ne gyűlölködj, ne, ne, mert egyszer magadat is meggyűlölöd.
Az a baj, hogy egy naplóba, ha köznapló is, nem illenek meghívások, s ez nem stiláris törés, másról van szó: távolságokról, melyek feloldhatatlanok. Aki gyerekként az Operában vagy a Zeneakadémián mindig jó helyekről élvezhette a zenét, sose fogja érteni azt, akinek csak messze, az erkély hátsó soraiban vagy a harmadik emelet oldalülésein jutott hely, mert nem telt neki többre, és ez csak egy példa a sok közül, ezért, hogy a kétfalunyi távolság gyakran kétvilágnyi távolságot jelent, amely marad, bármit teszünk is, mindig megmarad.

Július 4., vasárnap
Megtörtént, amire senki sem számított: a görögök nyerték a futball Európa-bajnokságot. Athénban ez a felirat fogadta a győzteseket: „Fölemeltetek minket, köszönjük!” Gyönyörű mondat, eltűnődhetünk, mi fogalmazta így, mert ekörül rejtőzhet a titok, hogyan lehetnek a kis népek nagyok. Számunkra ez sokkal fontosabb, mint az, miért buktak el a nagyhatalmak; azon elmélkedjenek a gittrágók, a hitetlenek, akikből egy egész csokorra való ült a döntő napján a Nap-kelte stúdiójában. Három magyar edző: versenyt fanyalogtak, pofákat vágtak, ha rájuk nézett az ember, nem tudott másra gondolni, csak arra: íme a provincializmus, íme három, csak itthon érvényes figura.
Van egy görög filmrendező, Angelopoulosz. Párizsban tanult, ott forgatta első filmjét, minden arra utalt, hogy még néhány év, és ugyanúgy befut, mint Kakojannisz, a Zorba rendezője, a két sztár: Melina Mercouri és Irene Papas vagy az ünnepelt énekesek: Georges Moustaki és Nana Mouskouri. Mind Párizsban élt, otthonuk lett a város, Angelopoulosz is biztos lehetett, eljön az ő ideje. Tévedett, mert színre lépett Athénban a katonai junta, s már másnap menekülni kezdtek Európába a görög művészek. Egy ember volt, egyetlenegy, aki szembefordult az árral: Angelopoulosz. Ő hazament.
Mi köze ennek az Európa-bajnoksághoz? Annyi, hogy egyformán reménytelen helyzetből lett győztes a filmrendező és a futballcsapat. Senki sem hitt bennük, sajnálták őket, mindenki a nagyokra, a sztárokra voksolt, ők azonban megmutatták, a nagy győzelmek a lehetetlenség talajából sarjadnak, és nőnek az égig. Mint a spártai Leonidaszé, aki ezer katonával fogadta Thermopülainél a perzsákat, mint Nagy Sándoré, aki seregével eljutott Indiáig.
Ezek sorába illesztik győzelmüket a görögök, amelyet sokan tartanak majd véletlennek, túlzásnak, fanyalogva fogják tönkreelemezni a tévé kamerái előtt. Nem számít. Jelentősége arányos a felirattal, vagyis óriási, s hogy mekkora, ugorjunk vissza ötven évet: ugyancsak július 4-én kapott ki a világbajnokság döntőjében a magyar aranycsapat, és az ország máig nem tud napirendre térni afölött, hogy más nyert, nem mi.

Július 5., hétfő
Sok öröm ért a napokban, ami az írást illeti: a kézírásra gondolok most, a műveletre, amelynek jelentőségét gyakran lebecsülik, pedig ez az első jele a visszatérő barbárságnak. Nagy kultúrák történetében a kézírás mindig fontos volt, fontos ma is: a kínai Szu Tung-po kalligráfiáit ugyanúgy becsben tartják, mint festményeit és verseit, de számon tartják az arab vagy a zsidó kézírás művészeit is.
Egyik írásom honoráriumaként Svédországból töltőtollat, hozzá a feleségemtől zöld Parker-tintát kaptam. Megtöltöttem a tollat, jól szaladt a papíron, de hirtelen korcsolyázni kezdett, jelezve, hogy nem szereti a fénymásolóba valót. Igen, igen, de hol kapni ma jóféle papírt, amelyre öröm levelet vagy naplót írni? Hol vannak a papírkereskedések? Nálunk sehol. Csak a Lajtától nyugatra vagy Prágában lelni ilyenekre, ami azt a megállapítást kényszeríti rám, hogy a Monarchia három fővárosa közül egyedül Budapest kapta be a maszlagot, miszerint az írásbeliségnek vége, jön a képkorszak, a komputerkorszak, a televíziós dumakorszak. Tévedés.
Egy angliai átlag papírüzletben olyan választékra leltem tintákból, tollakból, ceruzákból, amely számunkra hihetetlen, s ugyanez várt a bolt emeleti részén, ahol a papírok kínálták magukat. Ehhez képest nálunk szinte csak gagyi áru kapható, meg lehet nézni, mi van a polcokon a Corában, a Tescóban, aki pedig tisztességes portékát akar, olyan boltba kényszerül, ahol luxuscikk egy üveg tinta – így hizlalják milliósra a modern magyar analfabéták seregét.

Július 7., szerda
Reggel lejött a kertből Czinka Panna, a macskánk, alig ismertem rá, tele volt bogánccsal. Elszégyelltem magam. Milyen kerttulajdonos, aki nem permetez, nem kaszál? Béla, a sarki szomszéd a helyi lapba is bekerült, kertjéről fényképet hoztak, azt írták, hogy „látványa példaadó”, így van, színigaz. Béláéknál gyönyörű minden, nálunk meg a macska úgy jön le a kertből, mint a számháborúból Knoll Győző: a padtársam a szénaboglyába bújt, hogy meg ne lássák.
Mindez akkor jutott eszembe, mikor idejött valaki, és elmondta: a ribizliért meg a málnáért filléreket adnak az átvevők, az emberek tönkre fognak menni, pár éve hatalmas pénzeket invesztáltak bele, most meg nem kell senkinek. Már pofozkodás is volt Mikolán, pedig erre békések a népek – nem írnék az ügyről valamit? Mondanom kellett volna, hogy képtelenség, a macskám rádöbbentett, hogy erkölcsi alap híján nem írhatok málnáról, ribizliről, hallgattam persze, inkább felhívtam a kollégát, aki szakmabéli, és a tollat is jól forgatja, s mikor úgy éreztem, megtettem a magamét, a többi nem rajtam múlik, folytattam az írást arról, amit abbahagytam.
Nem is volt baj addig, míg fel nem tűnt a tévében a gazdák minisztere. Búzaügyekről beszélt, népieskedve, kuszán, egy agrárembertől tudom, hogy sose dolgozott kinn a földeken, sem istállók környékén, kezdettől a minisztériumban kuksolt, mint aki fél a levegőtől, hozzá képest én szenvedelmes kertész vagyok. Tavaly azért kesergett Németh Imre, mert kevés búza termett, most azért, mert sok, nem lepődnék meg, ha fő vágya az lenne: aszfaltozzák le a földeket, ne teremjen se búza, se málna, az istállóajtókat is szögezzék be, ne bőgjön a tehén, ne röfögjön a disznó, helyettük minden tábla sarkán és az istállók előtt uniós zászlót fújjon a szél. Hirdesse, hogy nálunk már nincs gond a kvótával, a francia gazdának sem kell félnie a szatmári szilvától vagy a szürke marhától, Németh elintézett mindent. Utána meghívják Brüsszelbe, nagy tapssal kísérve átveheti kitüntetését, és azt mondhatja majd: ez a magyar modell…
Gyere, Czinka Panna, lekaszáljuk a gazt a cseresznyefák alatt.