Macskajaj

Ezeket a sorokat tartalék írógépemen pötyögöm, miután fő masinám, az imádott Erika visszaadta lelkét a teremtőnek. A dolog úgy történt, hogy az ablakpárkányon ügyeletes szolgálatát teljesítő fiatalkorú kan macskát megijesztette a szintén fiatalkorú Kornél vizsla, mire előbbi úgy hagyta el őrhelyét, hogy a négyrekeszes virágtartót nemes egyszerűséggel lerúgta a terasz mélyére. Ez lett szegény Erika veszte, mivel ott álldogált a cserépmonstrum alatt a boldogtalan. Stílszerűen mindjárt (virág-) föld is került a ripityává széttört Erika tetemmaradványaira…
Hát most itt ülök az ósdi Optima előtt, lehet vagy huszonöt kilós a bitang, gyengébb ember át nem tudja rakni egyik asztalról a másikra, ráadásul csupa rozsda, csupa por, a szalagot is régen cserélni kellett volna már. Múzeumban talán értékelnék, nekem viszont mai, friss, ropogós cikkeket kellene előállítanom vele. Fokozza a gondokat, hogy a betűk is máshol vannak ezen a masinán, a hosszú ó-t például alig találom, hoszszú í-t nem is rendszeresítettek rajta a konstruktőrök, umlautos a viszont van (így ni: ä), amit félévente, ha használ az ember. A legnagyobb baj azonban nem ez, hanem hogy ez a gép nem tudja, mit akarok írni. Csak terpeszkedik pökhendien az asztalon, öregurasan vigyorog rám, na, mi van, haver, nem megy a diótörés? Erikával sokkal könnyebb volt, velem szárnyalt, szinte vitte a gondolataimat. (Már amikor volt mit vinnie.)
Hiszem, hogy igaz a latin mondás: Sunt lacrimae rerum. A tárgyak érezni tudnak. Mert lelkük van. A százéves töltőtollad biztosan jó irányba viszi a kezed, az öreg kiült kanapén jobban esik a pihenés.
Hát ezt már az Optimával írtam – olyan, amilyen.