Meredek a lépcső

Kertre néző erkélyünk ajtaját védőrács őrzi. A feleségem a napokban arról panaszkodott, hogy újabban egyre többször találja reggelente félrehúzva. „Lassan már arra gyanakszom, hogy valaki jár itt éjszakánként, beszökik hozzád, és amikor távozik, nyitva felejti…”
Évődve mondta ezt, de én nem igyekeztem elhárítani a gyanúsítást, mert valóban jár valaki hozzám éjszakánként. Én tolom félre ilyenkor a rácsot, aztán az erkélyajtónak támaszkodva várom, hogy megszólaljon a látogató, hogy halljam még egyszer a hangját.
Előzménye is van ennek a bolondos képzelgésnek. Amikor beköltöztünk ebbe a zuglói kertes házba, a fiam még középiskolás volt. Rajongott a zenéért, ő maga is zongorázott, és gyakran mondogatta évődve velem, hogy szárnyat csak a zene adhat az embernek. A zene felrepít, magasba emel, tisztára mos, és elszakít a rög valóságától. Gyakran járt hangversenyre.
Az új lakáshoz, amelybe beköltöztünk, az első napokban nem volt elegendő kulcsunk, így maradt kapukulcs nélkül egy éjszaka. A szomszéd ház kapuja azonban tárva-nyitva volt. Bement hát annak az udvarára, átmászott a kerítésen, és onnan jutott fel az erkélyünkre. Halkan megkocogtatta az ajtót: „Apa, engedj be, kérlek!”
Riadtan ébredtem fel a neszre, aztán siettem ajtót nyitni előtte, biztosítva arról, hogy nem szólok az anyjának a kalandról. A kései hazatérésnek ezt az útját többször igénybe vette, mert később is előfordult, hogy itthon felejtette a kapukulcsát.
Amikor olykor álmatlanul hánykolódom, és nyitott szemmel meredek a sötétbe, visszatér hozzám ez az emlék. Tisztán hallom a hangját is: „Apu, én vagyok, visszajöttem, nyiss ajtót, szeretnék bemenni hozzád.” A halott fiam érkezett meg valahonnan, nagyon messziről, s látni akar, bebocsátást kér, s akkor én gyorsan feltápászkodom, az ajtóhoz sietek, és félretolom a védőrácsot. Ki is szólok: „Megjöttél, fiacskám?”
De sosem kapok választ. A nádfonatú széken alvó szomszéd házbéli cirmos felriad a neszre, leugrik a székről és eloson. Én meg csak állok az ajtófélfának támaszkodva, és várom a választ, de nem érkezik meg, mert onnan, ahová ment, nem lehet hazajárni, sem üzengetni. Ott már kapukulcsra sincs többé szükség.
Emlékszem, amikor hosszú útról tért meg, mindig ide ültünk ki a teraszra mi ketten. Félig hunyt szemmel hallgattam, amit szárnyain hozott idegen tájakról. A zene szárnyain röpült, mert muzsikus volt, a szíve is tele zenével, álmodozó szeme is. Hol a norvég fjordok üzenetét hozta magával, hol a forró floridai nyarakról mesélt. Tájakról és emberekről, kis örömökről és nagy-nagy élményekről, afrikai estékről, bíboralkonyokról.
A nagy-nagy éjszakai csendben gyakran hallottam is, hogy zongora pityeg valahol elérhetetlenül messze. Talán egy felhőn himbálja magát, mint valaha gyermekkorában itthon a zongoraszéken.
„Apu, játszom neked valami szépet!” – hallom a hangját, aztán a távoli zeneszót, de már nem tudom, hogy mit üzen. Nekem üzen? Vagy minden csak hazugság, ami történik körülöttünk? Hatalmas zűrzavar a világ. Azt mondta nekem, hogy egyszer majd elvisz magával. Ne féljek. Nem félek.
Már összecsomagoltam, kis batyum lesz csak a legszükségesebbekkel, minden felesleges dolgot itt hagyok. A lelkemet is tisztára mostam, az emlékekkel pedig nem törődöm. A világgal pusztulnak. Szétporladnak majd, vagy elégnek a pokol tüzében, ahogy a Biblia is írja.
Várom hát, hogy jelentkezzék, miatta kelek fel éjszakánként, osonok az ajtóhoz, és tolom el a vasrácsot. Ülünk majd ketten az erkélyen az éjszaka csendjében, és ő mesél a nagy útról. Hogy milyenek ott a tavaszi szelek, a nyári nagy viharok, mit énekelnek az angyalok, s milyen Ő, aki csak némán ül a trónusán, és figyeli a világot. Hogy is szólítsam meg, ha elébe kerülök, s kirakom szívem sok rejtett kincsét, amelyet kapzsin összeszedtem e földi világban?
Aztán elindulunk mi ketten. Tapogatózva a sötétben.
Lehet, hogy kissé megremeg majd a lábam, és verejtékes lesz a homlokom. De behunyom a szemem, és nyújtom a kezemet a fiam erős kezét keresve. Egyedül nem volna erőm.
Mert meredek a lépcső.