Mintarajz

RBS. Ezt a rövidítést magyar művész eddig nem írhatta a neve mögé. Farkas Ádám szobrászművész az első, akit a Brit Királyi Szobrásztársaság – Royal British Sculptor Society – tagjai közé hívott. Munkásságának elismerése az is, hogy év elején tagjává fogadta a Magyar Művészeti Akadémia. Az utóbbi időben azonban energiái nagy részét nem új művek létrehozására, hanem a Képzőművészeti Egyetem rektoraként a magyar művészképzés színvonalának emelésére fordítja.

Négy-öt évvel ezelőtt kollégáimmal – végül Hantos Károllyal ketten maradtunk – részt vettem az intézményi terv kidolgozásában. Ahogyan lenni szokott, a terv elkészült, s egy ideig nem történt semmi, majd amikor Szabados Árpádnak lejárt a második rektori időszaka is, korábbi elképzeléseimre gondolva néhányan biztattak, hogy induljak a választáson. A végső lökést az adta, hogy a hallgatók részéről is igen nagy bizalmat tapasztaltam.
– A Képzőművészeti Egyetemen (KE) a hallgatók már a rendszerváltozást követő években is igen egységesen nyilvánultak meg tanáraik megítélésében, ami tizenhat új tanár kinevezését, régiek visszavonulását eredményezte. Milyen elképzelésekkel nyerte el a tanárok, diákok támogatását?
– Úgy gondolom, hogy az akadémiai oldal súlyát, szerkezetét, prioritását, a művészképzés majd 130 éves képzési hagyományokból eredő magas színvonalát megőrizve tovább kell vinni azt a megújulási folyamatot, amely a hetvenes években a látványtervezés oktatásának bevezetésével megindult s a kilencvenes évek elején az intermédia szakkal folytatódott. A vezetési metodika megváltoztatása azt hozta, hogy széles körű lett a döntés-előkészítés, erősebb a konszenzus, munkámat segíti, hogy megválasztásom óta támogatottságom nőtt. Ez lehetővé teszi, hogy kifelé is nyisson az egyetem, hogy a Zeneakadémiához hasonlóan szerepet vállaljon a művészeti életben.
– Az épület erre kitűnően alkalmas, hiszen a régi Műcsarnok itt működött, ma is kiállításokat rendeznek a Barcsay teremben. De mit mutathatnak be a hallgatók művein kívül a közönségnek?
– Az egyetem igen értékes archív anyagot őriz még abból az időből, amikor Magyar Királyi Mintarajziskola és Rajztanárképezde néven működött a XIX. század végén. Tízezer darabos fotógyűjteményében igazi ritkaságok vannak, ahogyan a japán fametszetek gyűjteményében is, van egy teljes Piranesi-rézkarcsorozatunk, és egy nagy századfordulós plakátgyűjteményünk. Ezeknek az értékeknek a bemutatását kiegészíti a diákok műveinek a kiállítása, és más egyetemek felé is nyitni szeretnénk. Nyitott szellemi fórummá kell válnia a KE-nek, afféle művészeti tudásközponttá, erre az itteni tanári kar által képviselt szellemi tőke képessé teszi az intézményt.
– Találkoznak-e a rektori tervek a kormányzati elképzelésekkel, s ami még fontosabb, kapnak-e pénzügyi támogatást a takarékossági program időszakában?
– Az idei évben már megvalósulhat valami a tervekből. Az egyetem két szomszédos épülete külön-külön bejáratot kap, hogy a Lotz-freskókkal díszített 69-es számú házba szabad legyen a bejárás, széles közönség tekinthesse meg a tárlatokat – ez az új műfajok, mint például az installáció korában pedagógiai szempontból is fontos, hiszen a hallgatók élesben gyakorolhatják a kiállításrendezés fogásait. Az Epreskertben is átadtunk kiállítási célra egy műtermet, mégpedig Stróbl Alajos egyik egykori műtermét, a Parthenont, ahol főleg végzősök, doktoranduszok kiállításait rendezzük meg.
– Nem elég azonban, ha idevonzzák a közönséget, valójában a magyar vizuális kultúra szintjét is emelni kellene. Márpedig a rajztanárképző elvégzése ma már nem kötelező a hallgatók számára.
– Jelzésértékűnek tartom, hogy Hantos Károly, a Vizuális Nevelőintézet vezetője általános rektorhelyettes lett. A tanári szak valóban nem kötelező, de újra egyre népszerűbb, ma a hallgatók hatvan százaléka fölveszi. Nagy eredménynek tartanánk, ha építész szakot is indíthatnánk, hiszen a kétféle gondolkodásmód így kölcsönösen megtermékenyítő lehetne. Az egyetem a fotóművészképzésben is szerepet szeretne vállalni, hiszen Magyarországon annak ma még csak egy-egy szeletét oktatják egyetemi színvonalon.
– Van-e megfelelő hely, műterem, infrastruktúra ezekhez a fejlesztésekhez?
– Egyelőre a jelenlegi ötszázötven diák is igen szűkös körülmények között dolgozik, hiszen tíz év alatt megkétszereződött a hallgatói létszám. Azonban még így is rendkívül kevés művészt, vizuális szakembert képzünk, és nemcsak a nyugati országokhoz, de a kelet-európai állapotokhoz képest is. Nem a szakmai felkészültségünkkel van baj, hiszen például az egyik leghíresebb intézmény, a brit Goldsmith’s College az első közös tihanyi kurzusunk után a másodikat már akkreditálta, ami nagy elismerést jelent. Mindenhez pénzre van szükség. Ha nem lépünk tovább, a vizuális kultúrában végképp leszakadhatunk Európától, ha pedig további takarékosságra kényszerítenek bennünket, az a működőképességünket veszélyezteti.
– A rektori hivatal pedig annyi feladatot ad nyilván a szobrászművész Farkas Ádámnak, hogy a műtermi munka kerül veszélybe. Vagy talál időt arra is, hogy szentendrei műtermében dolgozzon?
– Tudtam, hogy nem lesz könnyű, s ez igazolódott. De így is megtalált néhány feladat. Megmintázhattam például Illyés Gyula síremlékét, ami azért fontos a számomra, mert rendkívül közel állt hozzám, édesapám barátja volt. Megnyertem a pályázatot, amelyet Cegléd városa hirdetett EU-csatlakozásunk emlékművére. Építészeti jellegű munka ez, a huszonöt nagy kőtömböt, amelyek a társországokat jelképezik, szakemberek faragják ki. A kőtömbök boltíveket alkotnak, mindegyiken egy-egy idézet lesz valamelyik ország írójától vagy történelmi-kulturális szempontból fontos szövegéből. A zárókő üvegből készül, ez lesz Magyarország „köve”, amelyen át az égboltot lehet majd látni. Azt szeretném, ha Szent István intelmeiből kerülne rá egy mondat.