(mire tanít a történelem…)

Én nem tudom, hogy a történelem – miként mondani szokták – a legnagyobb tanítómester-e. Ez a megállapítás tulajdonképpen arra utal, hogy bár a világ állandóan változni látszik, bizonyos jelenségek mégis ismétlődnek, és az idők távolában felismerhetők és hasznosíthatók. Nincs semmi új a nap alatt, tartja egy másik mondás, bár egy harmadik arra figyelmeztet, miszerint lehetetlen ugyanabba a folyóba kétszer belelépni. Mindez így együtt nyilvánvalóvá teszi, hogy a különféle rövid bölcsességek könnyen megzavarhatják az ember fejét.
Visszatérve az első mondáshoz: minden jelen időben megfigyelhető a történelem bizonyos változása, mintha a múltbeli események és személyek tovább élnének, vagy – ami még furcsább – különböző ítélőszékek előtt állanának. Ha mindehhez még hozzávesszük azt a közhelyet is, amely szerint a történelem kerekét nem lehet visszaforgatni, teljesen tanácstalanná válhatunk, vagy be kell látnunk, hogy a dolgok így is történhetnek meg amúgy is, s főként arra kell rádöbbennünk: a történelemnek nincs kereke.
Az utóbbi időkben, ismereteimet irodalmi célzatból kibővítendő, alaposan elmélyedtem egy bizonyos – általam egyébként félig-meddig átélt – korszak tanulmányozásában, az úgynevezett sztálinizmus, más szóval a személyi kultusz általános és személyi jellemzőit, mechanizmusát és utóéletét próbálom megérteni, s közben arra is választ keresek: tulajdonképpen mi a lényege és értelme annak a gyakorlatban állítólag eltorzult eszmének, amelyet kommunistának vagy szocialistának nevezünk. Mivel tiszta formában a huszadik század során nem találkozhattunk marxista (szocialista) produktummal, az eszme gyakorlatilag még in vitro sem tanulmányozható. Ha most mint valamelyik gyöngysort, különböző neveket fűzünk föl egy eszmei fonálra, igen furcsa, de jellegzetes képződményt kapunk. Tehát: Marx–Engels–Lenin–Sztálin–Hruscsov–Brezsnyev–Kun Béla–Rákosi–Kádár–Grósz–Horn–Medgyessy–Kovács–Gyurcsány. A történelem mint tanítómester kénytelen rábólintani erre a gyöngysorra, bár felhívja a figyelmünket a folyóval kapcsolatos példázatra, amely szerint Gyurcsány nem azonos Marxszal.
Ezt az intést el is fogadom.
Mégis. Midőn olvasom Heller–Nyekrics könyvét, a Szovjetunió történetét, a Sztálinról szóló monográfiák után kísérteties érzés fog el az egész haladó baloldallal kapcsolatban, s már-már valami furcsa rémálom azt sugallja, hogy a gyöngysorra még a derék jó Kuncze Gábor is felfűzhető. Ez a gyöngysor egyébként többszörösen körülérné a Földet, s ha időben mérnénk, századokon kígyózna át. Kivégzett kommunisták légiói sorakoznának a békében elhunytak és élők mellett, a nyugati haladó értelmiség legjobbjaival szinte összetapadva Aragon mellett Katajev, Sartre nyomában Kósáné Kovács Magda, egy fonálon a kivégzett Buharinnal, aki élete utolsó pillanatáig őrizte az eszmét, és szívének teljes szerelmével csüngött hóhérján és bíráján, Sztálinon. Az ezerszeresen eltorzult, milliószorosan korrigált, kihunyt és újjáéledt eszme a fonál, amelynek sehol és soha nincs vége. A milliárdos Gyurcsány – egy újonnan felfűzött gyöngyszem – ott csüng a végén, megjelenítve valamiféle plebejus jelleget, amitől minden volt sztahanovista és leszázalékolt bányász elérzékenyül. Ahogy elmélyedek a véres-haladó korszak történetében, s megismerem jellegzetes figuráit és ismétlődő azonosságait, a habitus lidérces rokon voltától megdöbbenek, s még valami tölt el félelemmel: senki nem tudja, miről beszél, amikor az eszmére vagy a pártra hivatkozik, az egésznek egyszerűen nincs értelme, minden halál, minden szenvedés, minden megújulás értelmetlen és céltalan, s ha uralomra jut a megfoghatatlan haladó gondolat, mindig katasztrófát okoz. Olyan ez, mint egy szörnyű mókuskerék.
S azt, hogy az egész emberiség történetében kik a bolsevikok és kik a mensevikek, én nem tudom…