Hogy lehet elviselni a sikert, szinte az egész ország szeretetét?
– A szeretet mindig is kell az embereknek, nekem is. A sikert is el lehet viselni, csak jól kell kezelni a dolgokat, és akkor nem okoz nehézséget az embernek.
– És a nagy felhajtást?
– Eleinte érdekes volt, de ezt is meg lehet szokni ugyanúgy, mint a bukásokat, a kudarcokat.
– Készül az első lemezed Egy sima, egy fordított munkacímmel. Erről azt lehet tudni a sajtóhírek szerint, hogy egy saját dalt egy feldolgozás követ majd. Miről szólnak Oláh Ibolya dalai?
– Novák Péter most írja a szövegeket. Nagyon odamondós szövegeket ír nekem.
– A dalok szövegeit megbeszélitek?
– Igen, Péter mindig felolvassa nekem a szöveget, és átbeszéljük. Nagyon fontos számomra, hogy az emberek, amikor hallják a dalaimat, átérezzék a gondolataimat, az érzéseimet, ezért nagyon fontos a szöveg.
– Vagyis Novák Péter segít a dalszövegekben megfogalmazni a gondolataidat?
– Annyira egy hullámhosszon vagyunk, a gondolatainkban szinte egyek vagyunk.
– Ezek a dalok tükrözik azt, hogy neked milyen nehéz életed volt, vagy azt már sikerült lezárni magadban?
– Én azt már lezártam. Több százezer gyermek nő fel ma is úgy, mint én. Ezért nem beszélek szívesen erről, mert ha beszélnék, ez azt jelentené, úgy gondolom, csak én nevelkedtem olyan környezetben, csak nekem volt olyan nehéz a sorsom. Nem szoktam ezen annyit gondolkodni, visszanézni és emészteni magam a múlton, mert felesleges.
– Mi az a legkorábbi időpont a gyerekkorodból, amire még emlékszel?
– Nem sokra emlékszem a gyerekkoromból, amire meg emlékszem, arról nem szívesen beszélek. Nem akarok beszélni róla. Ez a része az életemnek nagyon mély. Erről semmit nem mondok senkinek.
– Hány éves korodig nem akarod felidézni a múltat, mondjuk addig, hogy egyszer egy autóval elvittek a tiszadobi nevelőintézet elé, ott kiraktak, és otthagytak, hogy szakiskolában megtanuld a zöldségtermesztést?
– Akkor már nem voltam gyerek. Tizenhat éves lehettem. Elég hamar felnőttem.
– Ibolya, ha nem tudsz beszélni a gyermekkorodról, akkor az a későbbiekben is fájó sebként él benned.
– Figyelj, ezt a fájó sebet addig fogom viselni, amíg meg nem halok. Vannak dolgok, amiről az ember azért nem beszél, mert nem tud róla beszélni.
– Egyetértesz-e azzal, hogy e nélkül a fájó seb nélkül, e nélkül a múlt nélkül te nem lennél a kirobbanó tehetségű Oláh Ibolya? Hogy ezeknek a megélt nehéz éveknek is köszönhető, hogy bármilyen gazdag a szenvedésben, a mély érzelmekben – mint például szerelem vagy a hazaszeretet – egy általad előadott dal, az a te előadásodban hátborzongató lesz, és az emberek szívéig hatol? Mi a véleményed arról, hogy a tehetséged mellett ezek miatt a fájó sebek miatt vagy olyan, mint senki más?
– Születésemtől fogva érdekes ember voltam, gyerekként is. Ahhoz, hogy az ember emberré váljon, szerintem meg kell tapasztalnia a nyomort, át kell esni ehhez egy nehéz időszakon, új emberré kell válni, ezt a folyamatot én megváltásnak nevezném, mert ez fejezi ki a legjobban, mire gondolok.
– Fontos neked a barátság?
– Fontos. Nagyon megválogatom a barátokat. Nagyon sok emberrel jóban vagyok, elbeszélgetek velük. De nagyon kevés barátom van. Tudod hány barátom van?
– Hány?
– Kettő. Az egyik Anyácska, a másik Balogh Zsolti.
– Anyácskáról mindenki tudja már az országban, hogy ő a tiszadobi nevelőintézet igazgatója, de ki Balogh Zsolt?
– Zsolti az osztálytársam volt, nagyon okos srác, és én nagyon szeretem az okos embereket. Az okosakat és tisztákat.
– Amikor a Megasztár-versenyben Máté Péter dalát elénekelted, másnap valaki azt mondta: Oláh Ibolya himnusszá tette a Hazám című dalt.
– Tervezzük, hogy Máté Péter dala feldolgozásban rajta lesz a lemezemen, és valóban himnusszá teszszük. Én is találkoztam olyan külföldi emberekkel, akik meghallgatták a dalt, és ők is azt hitték, hogy a magyar Himnuszt hallják.
– Nagyon jó kritikát kaptál az Élet és Irodalom című hetilaptól. Én is figyeltem a versenyt, és valamenynyi általad előadott dalban más volt a hangod, más volt az előadási stílusod, és mégis Oláh Ibolyás volt.
– Elég sokoldalú vagyok. Attól függ, hogy éppen milyen a külsőm. Ha a külsőm és a dal azt írja elő, hogy egy dögös nőt kell alakítanom, akkor a hangom is dögös lesz, ha a külsőm és a dal azt diktálja, hogy egy lírai dalt kell előadnom, akkor a hangom is ehhez igazodik. Attól függ, mindig a stílus határozza meg. Olyan vagyok a zenében, mint a kaméleon, képes vagyok az átváltozásra.
– Sikerült a zsűriből is néhányszor bohócot csinálnod. Amikor például a szakadt stílusban, tetovált karral lenyomtál egy rockos hangzású dalt, a Settenkedő utónevű kritikus azt találta mondani, hogy „nem vagy egy jó nő”. Alig győzte azután visszaszívni, amikor egy filmbetétdalt adtál elő igencsak finom női eleganciával.
– Igen, jó nő vagyok, én ezt tudom magamról. Nem is azt mondom, hogy jó nő, hanem inkább azt, hogy izgalmas. Érdekes és izgalmas.
– És mi a titkod?
– Nem tudom.
– Minek örülsz jobban, ha azt mondják rólad, hogy te vagy a magyar Janis Joplin, hogy te vagy a magyar Edith Piaf, vagy ha „csak” azt mondják: Oláh Ibolya?
– Ravasz kérdés. Én nagyon szeretem Janis Joplint. Edith Piafot csak a Mega műsorideje alatt ismertem meg. Bakáts elmondta, hogy ki ez a nő, aki az utcán árulta a festéket, és közben énekelt is, és egyszer egy olyan ember ment el mellette, aki felismerte a tehetségét. Edith Piaf megtapasztalta a nyomort, tudott a nyomorban élni, és mégis, nagyon kemény munkával a szememben a világ legnagyobb emberévé vált. A sikereit úgy élte meg, ahogy én is, ezért mondta Bakáts rám, hogy „detto Edith Piaf”, egy másik meg azt mondta, hogy „detto Janis Joplin”. De én jobban szeretnék Ibolya maradni. De ez nagyon nehéz, mert mindig valakihez hasonlítanak.
– Kit tartottál a legtehetségesebbnek a versenyben?
– Gáspár Lacit.
– És szerinted igazából ki nyert ezen a versenyen a legtöbbet?
– Én.
– Mit gondolsz, nem morzsolja fel a Megasztár nyerteseit az, hogy végighaknizzák az országot, és olyan helyeken is fellépnek, ahol talán nem kellene?
– Én nem haknizom. Nem akarok lerágott csonttá válni. Havonta egy bulit csinálok. Legutóbb Debrecenben léptem fel. Akkora bulit csináltunk, hogy őrjöngtek az emberek. Ilyenkor mindig előadok egy új dalt is.
– Ezek az új dalok saját szerzemények?
– Nem. Legutóbb Keresztes Ildikó egy régi és kevésbé ismert dalát dolgoztam fel. Keresztes Ildikót nagyon szeretem, kiváló énekesnőnek tartom. A hazaiak közül ő a kedvencem.
– Ibolya, te egy fiatal lány vagy, huszonhat éves, mit gondolsz, ez a sztárcsináló felhajtás körülötted, nem lesz káros hatással a személyiséged fejlődésére?
– Nem hiszem, azt tapasztalom, hogy aki bekerül a zenei szakmába, annak nagyon kemény belső „törvényeknek” kell megfelelnie. Alkalmazkodni kell, lelkileg bírni kell a ránk nehezedő nyomást, nagyon nagy erő kell ahhoz, hogy végigcsinálja az ember mindazt, ami kell a kitűzött célhoz.
– Egyszer már ott voltál a Kifutó című vetélkedő műsor idején majdnem fenn, majd jött a nagyon lent, most fenn vagy ismét. Ha úgy adódna – ne adj, isten –, hogy megint nem sikerül valami miatt, akkor újra nekirugaszkodnál?
– Újra kezdeném elölről, persze.
– Ki a kedvenc költőd?
– Ady Endre.
– Kedvenc Ady-versed?
– Mindegyiket szeretem. Azért szeretem Adyt, mert egy hatalmas költő, és egy nagyon nehéz ember volt. Az iskolában a többiek jobban ragaszkodtak Petőfihez, József Attilához, Radnótihoz. Talán azért, mert sokkal könnyebb volt ezeknek a költőknek a verseit elemezni, megérteni, mint Adyét. Ady Endre a verseivel fejtörést okozott számomra. Ő is megtapasztalta a nyomort, a betegséget, szifiliszbe halt bele. Nagyon-nagyon szerelmes volt, de a szerelmét nem kaphatta meg. Mindenki azt hiszi, hogy nekem József Attila a kedvencem, mert állami gondozottként ő is nevelőszülőknél lakott, sanyarú élete volt. De én Adyt tartom a legnagyobbnak.
– Ady vívódó, istenes verseit is szereted?
– Igen.
– Szikora János, a szolnoki színházból felkért téged egy szerepre, miért nem lett belőle semmi?
– Nem vállaltam el. A Képzelt riport egy amerikai popfesztiválról című darabról volt szó. Ez egy táncos musical, és szerintem egy másik generáció. Ráadásul a főszerepről volt szó, aminek egyébként sem örültem, mert nem vagyok nagyravágyó, és hogy jövök én ahhoz, hogy rögtön főszerepet kapjak, és a többiek, a színészek, akik nem játszhatják el, mert én kaptam meg, emiatt „szeressenek”. A színház is egy kemény világ.
– És neked nagyon fontos, hogy szeressenek. Értem.
– Nekem elég lenne egy nekem tetsző friss, új darabban egy kisebb szerep, amit még megbocsátanak a színészek is, és én is meg tudom magam mutatni – szívesen látott vendégként – egy másik műfajban a színpadon. A színművészek világába nem úgy szeretnék belecsöppenni, hogy mindjárt az elején megutáljanak, mert rögtön főszereppel kezdek. Először csak annyit szeretnék mondani, hogy „Ah!”, és megtanulnám a szakmát a többiektől. Szép fokozatosan, alázattal. Jövőre mi is csinálni akarunk egy táncos musicalt, ami szerintem nagyon jó lesz.
– Ibolya, azt, hogy a TV2 versenyének köszönhetően, a tiszadobi intézet takarítónőjéből országosan ismert, népszerű énekesnő lettél, fel kívánod-e használni arra, hogy ráirányítsd az emberek figyelmét a nevelőintézeti gyerekekre? Akarsz-e segíteni rajtuk, például úgy, hogy – ismerve a körülményeket – javaslatokat fogalmazol meg, miként lehetne javítani a sorsukon, esélyt teremteni a számukra?
– Ez nagyon nehéz kérdés, mert a gyerkőcök néha hálátlanok, sokszor pedig kedvesek, határtalan szeretettel veszik körbe az embert. Én azért indultam a versenyen, hogy legyen jövőm, legyen belőlem valaki. És azért is, hogy felfigyeljenek az emberek arra: az intézetben nevelt gyerekek is lehetnek ugyanolyan értékes, tehetséges emberek, mint mások. A bulvársajtóban sajnos megjelent egy olyan lesújtó cikk az intézeti életről, amely finoman szólva nem teljesen fedi a valóságot, és aminek hatására a résnyire megnyitott kapuk bezárultak. Az igazság az, hogy az intézeti életben is van jó és van rossz is. Én soha nem tudnék úgy beszélni egy otthonról, pedig én huszonnyolc helyen voltam, hogy fúj. Mindenütt vannak szemét emberek, és mindenütt vannak jószívűek. A tiszadobi intézet sok támogatásban részesült, segíteni próbálnak az emberek.
– No hát, ha így megy, akkor nevezd meg a többi intézetet is, és talán oda is jut támogatás.
– Az az igazság, hogy én nem akartam itt ilyen jószolgálati küldetést teljesíteni. Először a magam életét akartam jobbá tenni, de azért ne gondold, hogy önző vagyok. De hát ez van. Persze örülök, hogy az egész nekik is segített.
– Valahol olvastam, hogy korábban tettél egy kísérletet Pesten egy zeneművészeti középiskolában, de abba kellett hagynod, mert nem tudtál megbirkózni a zeneelmélettel, a kottákkal. Arra nem gondoltál, hogy mást tanulj, például szociológiát, pedagógiát, irodalmat?
– Nem, én mindig is zenét akartam tanulni. Jó pedagógiai érzékem van. Azt gondolom, sok-sok ember rohangál sok-sok diplomával, de ettől még nem lesz sem intelligens, sem rátermett.
– Van egy takarítónő, aki bekerült egy családi otthonba, állami gondozott gyerekek közé felügyelőnek, és több érzéke van ehhez a munkához, mint annak, aki szakképzett. El tudod te ezt hinni?
– El. És tudod, egy ilyen nevelőotthonban kell csak ám az igazi tudás, a pedagógiai érzék. Mert azok a gyerekek nem olyanok, mint a legegyszerűbb vagy akár legszegényebb, de mégiscsak egészséges lelkületű családban felnövő gyerekek. Ők lelkileg eredendően sérültek, szellemileg sokszor visszamaradottak, viselkedési problémákkal küszködnek, nagyon nagy odafigyeléssel, türelemmel kell velük a nap huszonnégy órájában dolgozni. Én nem vagyok hálátlan. Boldog vagyok, hogy ott nőhettem fel, és ilyen emberré válhattam. Csak rajtam múlt, és azokon a barátokon, nevelőkön, akik éltették bennem a reményt, segítettek nekem abban, hogy egyszer azzá válhatok, amire születtem.
origo.hu
Kemény üzenetet küldött Gyurcsány volt felesége, szorul a hurok Magyar körül
