Édesapja, Beke György újságíróként keresztül-kasul bejárta Erdélyt, szocioriportjain generációk nőttek fel. Ön is újságíró és tévés szerkesztő, sokáig európai ügyekkel foglalkozott az Európai Néppárt lapjának munkatársaként, aztán elvállalta a bukaresti Magyar Kulturális Intézet vezetését. Miért ült át a kamera mögül a lencse elé, miért vállalta a sok adminisztrációval járó munkát?
– Mára oda jutott a szakma, hogy gyakran nem éreztem jól magam újságíróként. Édesapámhoz hasonlóan magam is hivatásnak tekintem a mesterségem, és nehéz elfogadni, hogy a televíziónak és az erőltetett sztárkultusznak köszönhetően mennyire felhígult a szakma. Ma már sztár lehet valakiből, aki esténként felolvas valamit a képernyőről, amihez semmi köze: nem ő szerezte be az információt, és még a hír megfogalmazása sem az ő munkája. Akad olyan „kolléganő”, aki nem a fejével, hanem alsóbb testrészével szerzett országos ismertséget, és ezt a módszert már a saját médiaiskolájában tanítja. A Magyar Televízióban a drámai és irodalmi műsorok főszerkesztőjeként meguntam, hogy a választási eredményektől függött, dolgozhatok-e, vagy a partvonalról kell néznem a mecscset. Bukarestbe némi brüsszeli vargabetűvel érkeztem: még az előző kormány idején pályázat útján elnyertem a létrehozandó brüsszeli magyar intézet igazgatói tisztét. A kormányváltás után kiderült, hogy nincs pénz a létrehozására, pedig nagyon fontos lenne a magyar kulturális értékek képviselete az unió fővárosában. Aztán megtudtam, hogy Bukarestben is igazgatót keresnek. Megpályáztam, mert a köztévében már elviselhetetlen volt a tehetetlenség. Tavaly szeptembertől vagyok a román főváros Magyar Kulturális Intézetének vezetője – Brüsszel persze örök nosztalgiám marad, viszont Bukarestben hasznosabb lehetek. Hiányzik ugyan az újságírás, de ezt másfajta írással pótolom.
– Ha jól tudom, hazament dolgozni, hiszen Bukarestben született. Milyen volt újra beilleszkedni?
– Tizenhat éves koromig Bukarestben éltem, a nagyanyám hajdani lakása kétsaroknyira van az intézet épületétől a Batistei utcában. Van tehát terep- és nyelvismeretem, és talán ennek is köszönhető, hogy – számomra is meglepően – könnyen sikerült visszailleszkednem. Nem volt szükségem térképre sem konkrét, sem átvitt értelemben. Harminc év távollét után a macskakövek alól, az utcasarkok mögül előszivárogtak, körülfogtak az emlékeim, és otthonossá tették a környezetemet.
– A család is ennyire jól viseli Bukarestet?
– Mi tagadás, rokonaim és ismerőseim közül sokakat kiverte a hideg veríték, amikor meghallották, hova készülök a családommal. Apám megértőbb volt, tudta, hogy itt hasznos lehetek. Sepsiszentgyörgyi születésű feleségem, aki addig csak egyszer, a kitelepedési vízumért járt Bukarestben, és akkoriban a taxis nem akarta elvinni a magyar konzulátusra, nem volt felhőtlenül boldog. Ma már más a helyzet: nem dobálják be az intézet ablakait, az emberek barátságosak velünk.
– Mennyit változott a város az elmúlt évtizedek alatt?
– Óriási szellemi kihívás itt élni. Bukarest a feszítő ellentétek városa, ahol sok minden a régi, de nagyon nagy a változás is. Nagyanyám házában például még a minap is ugyanaz a postahivatal működött, és a város részben elhanyagoltabb, koszosabb, mint régen volt. Másrészt meg óriásit fejlődött, modern irodaépületek, villák, hipermarketek és plazák biztosítják a „nyugati konzumfeelinget”. Minden fényűző üzletnek megvan a maga koldusa, aki elkéri a visszajáró aprót, és minden nagyobb útkereszteződésnek az ablakmosó utcagyereke, akik néha méregdrága Hummer luxusterepjárók és román rendszámú Rolls-Royce-ok szélvédőjét sikálják, télen pedig a nem igazán környezetbarát autóbuszok kipufogócsöveinél melengetik a kezüket. A kiemelt belvárosban pusztulnak a műemlék jellegű épületek (leginkább a tulajdonjogi tisztázatlanságok miatt), másutt meg tombol a nagyzási hóbort, épülnek az újgazdagok csodapalotái, melyekben, az itteni divat szerint, nem ritka a hatszáz négyzetméteres, de csak háromszobás lakás. Gombamód szaporodnak a hangulatos és színvonalas éttermek, a hajdan híres bevásárlónegyed, a Lipscani romváros lett ugyan, de lüktető művésznegyed alakult ki a málladozó vakolatú házakban.
– A magyar gazdaság, a budapesti tőke jelen van a román fővárosban?
– Számtalan magyar üzletember él Bukarestben, akik virágzó vállalkozásokat vezetnek. Egy magyar teremtette meg a Pesti Est bukaresti mását Sapte Seri (Hét Este – A szerk.) címmel. Az egyik legjobb étterem a felkapott Dorobanti sugárúton a Király csárda, a magyar nagykövetséggel szemben van a Székely vendéglő is korondi, magyar címeres tányérokkal és székely ruhás kézdivásárhelyi pincérlányokkal – igaz, ez utóbbi egy román üzletember vállalkozása.
– Mítosz csupán, vagy van valami valóságalapja annak, hogy Bukarest a második legnagyobb magyar város?
– Ez ma már valóságalap nélküli mítosz, pedig valaha, az ezernyolcszázas évek végén tény volt. Bukarestben jelentős múltja van a magyar jelenlétnek, a XIX. század második felében komoly magyar szellemi élet folyt a Balkán Párizsában, ahol például immár százötven éve működik magyar iskola. A magyarok több hullámban érkeztek ide – előbb mesteremberek és cselédek, egy román bojár például a századfordulón fel akarta állíttatni a magyar cseléd szobrát. A második világháború után a kommunista központosítással nagyszámú magyar értelmiségi réteg telepedett ide Erdélyből, hiszen itt működtek az újságok, majd a tévé és a rádió magyar adása, ide kellett jönniük a kutatóknak és a központi adminisztrációban dolgozóknak is. Így került ide apám is. A rendszerváltást követően a magyarok hazatértek Erdélybe, kevesen maradtak itt. Jelenlétük, tapasztalataik viszont fontosak. A Bukarest iránti egészséges kíváncsiság nélkül nem lehet megérteni a román–magyar viszonyt. Nem elég Erdély megismerése – a szálakat mozgató hátteret is tudni, érezni kell. A román fővárost nem kell megszeretni, de kötelező meg- és kiismerni annak, akit érdekel a magyarság sorsa.
– Mi a feladata a Magyar Intézetnek? Meg tudják szólítani egyáltalán a román közönséget?
– Nem állíthatom, hogy megszűnt minden bizalmatlanság a magyarok iránt. Sajátos helyzetben vagyunk, csak egyet tehetünk: vitathatatlan hitelű, egyetemes érvényű magyar kulturális értékeinkkel igyekszünk lefegyverezni a bizalmatlanságot, és kiküzdeni a tiszteletet a magyarság iránt. Például Bartókkal. Vagy például azzal, hogy Tóth István igazgatóhelyettes úr nem kis erőfeszítésével sikerült meghívnunk Bukarestbe a Klukon Edit, Ránki Dezső zongoraművész házaspárt meg Klenyán Csaba klarinétművészt. A zenei programjaink nagyon keresettek, a komolyzene mellett a dzsessz a legjobban eladható magyar kulturális exportcikk errefelé. Egy ötlettel a nyelvi akadályokat is sikerült leküzdenünk: az egyik legismertebb román színész, Alexandru Repan vállalta, hogy művész barátaival havonta előadást tart magyar irodalmi művekből. A két ország eltérő jövedelmi viszonyainak köszönhetően versenyképes tiszteletdíjat tudunk fizetni nekik. Nyelvünk iránt is van érdeklődés (főleg most, hogy a magyar az EU hivatalos nyelve lett), és nem csak a magyar ősökkel rendelkező románok körében – még a Lengyel Intézet igazgatója is jelentkezett nyelvkurzusunkra! Igyekszünk kihasználni azt az időleges, konjunkturális előnyünket, hogy – mivel a román kulturális életben kevés a pénz – a fesztiválok szervezői anyagi támogatásunkat kérik. A kialakult jó kapcsolatainknak köszönhetően remélem, hogy a magyar művészekről akkor sem feledkeznek – feledkezhetnek – meg, ha majd nagyobb anyagi lehetőségük lesz a művészek meghívására. Egyébként is igyekszünk minél gyakrabban kilépni az intézet falai közül – szervezésünkben Pege Aladár, a Méta, a Sebő-, a Kaláka együttes lépett fel vidéken, Kő Pál alkotásait mutattuk be Marosvásárhelyen.
– Csak a fővárosra koncentrálnak, vagy Erdélyben is szerveznek kulturális eseményeket?
– Erdélyben eddig jószerével nem is tudtak róla, hogy Bukarestben létezik egy magyar intézet. És ez csak részben van így rendjén. Fő célközönségünk a román értelmiség, de egyben törvényes kötelezettségünk az is, hogy a magunk szerény eszközeivel támogassuk a határon túli magyarság identitástudatának erősítését. Én úgy gondolom, hogy mi az összmagyar kultúra „nagykövetei” vagyunk, az egész magyar nyelvterület kulturális értékeit képviseljük egész Romániában. Programjainkat például úgy szervezzük, hogy az anyaországi együttesek a fővárosba jövet még legalább egy magyarlakta erdélyi helyszínen is fellépjenek. Nem feltétlenül a kulturálisan már önellátó nagyobb városokban, hanem a kisebb településeken, ahova különben ritkán jut el minőségi magyar előadás. A Méta együttes a fővárosi koncert előtt fellépett a nagyenyedi és a székelykeresztúri kollégiumban, óriási sikerrel. A zene mellett igen népszerű a magyar film is. A román közönség minden évben eljön intézetünkbe megnézni a magyar filmszemle alkotásait, és az idén például Szabó István rendező volt az európai filmek fesztiváljának díszvendége. Én sem tagadtam meg filmes-tévés múltamat, Farkas György kollégámmal hagyományteremtő szándékkal szerveztük meg Sepsiszentgyörgyön az első román–magyar dokumentumfilm-fesztivált. Csak pozitív kritikát kapott mind a magyar, mind a román sajtó részéről, amire nagyon büszkék vagyunk.
– Korábban nagyon neves írók, műfordítók gondoskodtak arról, hogy kölcsönösen megismerhessük a friss irodalmi műveket, ám ez a lendület a hetvenes évek végén megtörött. Készülnek manapság fordítások?
– A rendszerváltás után nagyon megcsappant a műfordítások száma. Ennek elsősorban anyagi okai vannak, mert például kiadói igény lenne friss magyar regényekre, de ehhez külső forrásokat kellene találni. Hasonló a helyzet a magyar színházi darabokkal: a román közönség kíváncsi a magyar színházra, ami nagy szó, hiszen Bukarestnek igen magas színvonalú, vibráló színházi élete van.
– Mennyi pénzük van programokra?
– Nem korlátlanok a lehetőségeink. De olykor sokat segít a leleményesség, a dokumentumfilm-fesztivált valószínűtlenül kevés pénzből, de sok szervezőmunkával és ötlettel hoztuk létre, így ötvennyolc munka kerülhetett a román–magyar zsűri elé, a szakmai kapcsolatok hasznát pedig nem is lehet pénzben kifejezni. Jó tudni azt is, hogy már most sok magyar film készül erdélyi, romániai helyszíneken, a román filmesek pedig keresik a magyar szakmai és koprodukciós partnereket.
– Kik alkotják a ház törzsközönségét?
– Természetes módon közönségünk egy része a bukaresti magyar közösség tagjaiból kerül ki. Az itt tanuló magyar diákokat, pedig számosan vannak, eddig sajnos még nem sikerült becsábítani. A román értelmiség részéről jelentős az érdeklődés, különösen az utóbbi időben. Számukra most már mi is elvitathatatlanul Európa vagyunk: televíziós kvízműsorok, Ki mit tud?-ok készülnek Magyarországról. Némi frusztrációval együtt EU-csatlakozásunk folytán jelentősen megnövekedett a figyelem irántunk. Igyekszünk kihasználni ezt: ha gyökeresen nem is sikerül megváltoztatni a rólunk, magyarokról eddig kialakult képet, azért árnyalhatjuk, módosíthatjuk azt. Már az is eredmény, ha sikerül az emberekben megkérdőjelezni a korábbi előítéletek és gyanakvások jogosságát, és hiszem, hogy ez az erdélyi magyarok sorsát is megkönnyíti.
Beke Mihály András 1956-ban született Bukarestben. Író, újságíró, műfordító, szerkesztő, művelődésszervező. 1980-ban végez a kolozsvári Babes–Bolyai Tudományegyetem bölcsészkarán magyar–orosz szakos tanárként. 1984-től Magyarországon él, több erdélyi és anyaországi újság munkatársa (Igazság, Echinox, Új Magyarország). Alapító tagja a fiatal írók, költők és kritikusok nemzetközi szervezetének, a József Attila Körnek. 1991-ben megjelenik Illúziók kora, Erdély című könyve, mely „pár- és perbeszéd apámmal, Beke Györggyel Erdély ismeretlen tegnapjáról”. Dolgozott az MTV-ben és a Duna Televízióban, 2003 szeptemberétől Magyarország bukaresti Magyar Kulturális Intézetének igazgatója.
