Vegyes vágott

Iparosok a kismesterek ellen
A régi görögöknek tizenkét főistenük volt, a mai Görögországnak tizenegy van. Tizenegy szürke, fantáziátlan, gólemszerű, idősödő isten, aki beáll védekezni, és kihasználja az ellenfél legkisebb hibáját is. Egy német mechanikus vezényletével. Ami jó elmondható róluk: ez a tizenegy, akinek a nevét se tudtuk előtte, egy csapat.
Hanem ez az Eb ura fakó – mert ez lett ebből az Európa-bajnokságból – szégyen. Megint kiderült: a házigazdának újabban anyagi megfontolásokból is a döntőbe kell jutnia. Akárhány tizenegyest is kéne ellene megadni, mi – bírók – ezt nem látjuk. A nemzetközivé lett sztárokat annyira kifacsarták a különböző bajnokságokban és kupákban, hogy alig vonszolják magukat, fáradtak és ötlettelenek. Néha az ellenfélhez passzolnak, mivel az illetővel egy csapatban játszanak év közben. Ha véletlenül nem így van, akkor lerúgják őket (Rooney, Nedved), vagy egy, a pályára beszabaduló őrült hozzávág egy Barcelona-zászlót, bár le is lőhette volna (Figo).
A magyar tévégagyogók (mind titkos költők) persze Homérosz hőseihez, az Iliászhoz hasonlítják az iparos válogatott tagjait. Mi az nekik. Úgyis csak hallomásból ismerik.
Ezek után két kérdés van: vajon az olimpia megrendezése nem juttat-e csődbe egy olyan kis országot, mint Görögország? Vajon hány olimpiai aranyat kapnak érte a görögök? Egy már borítékolható.
Csuti
Az alábbi történet szóról szóra megtörtént, és semmi köze az én fogaimhoz, melyek, mint a szólás tartja, közelebb vannak hozzám, mint bármelyik barátom. Szegedről való cimborám, Janó csináltatta meg a fogait egy másik Szegedről való baráttal, Csőrössel. Mindketten benne vannak a Porban.
Janó kioktatott egy szintén Szegedről való, Pesten élő barátot, bizonyos Csutit, akiről annyit mondok csupán, hogy nem szeretnék vele verekedni. Elment Csőröshöz, és elkezdte törni a magyart:
Háj! Én jönni Toronto. Csináltatni fog, fizetni dollár!
Csőrös kollégája már el is happolta a klienst, belenyomta a székébe. Partedli a nyakba, három lámpa Csuti pofájába.
Mondja, hogy Á!
Éj, mondta Csuti. Csőrös is ott állt, és számolgatták a kollégájával, hány fogat fognak kihúzni, hányat tömni és hányat pótolni. Még az se tűnt föl nekik, hogy ennek a kanadainak mennyire elhanyagoltak a fogai. Egyszer csak megszólal Csuti:
Csőrös, té rosszabb vagy a hátramönésné’! Mög sé üsmeröd a negyven éve nem látott szegedi komádat?!
Csőrös eldobta a fogtükröt menekültében.
Magyalerdő
Újabban mind többet fordulok elő a magyarul Hollywoodnak nevezett kiskocsmában, magyarul bar-ban. Főként taxisok járnak ide meg mindenféle más, színes figura.
Peti mondta egy kollégájáról, aki néha többet iszik a kelleténél, de vág az agya, mint a penge:
Sokan szeretnék tudni, amit ő naponta elfelejt!
Levél 1.
Levelet kaptam Melbourne-ből, ahol szintén olvassák a Magyar Nemzetet. Bite Ferencné Kovács Ilona hat, gyöngybetűvel teleírt A/4-es papírlapot küldött fényképekkel. Mint írja, akkor jött rá, ki lehetek, amikor azt írtam:
„Nálunk a Tündér utcában ezt másképp csinálják…”
A homlokára csapott:
Ez a Baba néni fia, a Kata öccse, a Ferike, akit mint labdázgató kisfiút láttam utoljára az udvaron. (Később erről az önmagam elleni focizásról egy novellát írtam, ami címadója lett az első kötetemnek. Lapban nem is jelent meg.)
Megemlíti Forrai néniéket, akik a hátsó, kisebb házban laktak, és olyan szegények voltak, hogy vasárnaponként a kis Ilona hordta hozzájuk az ebédet. Mi is szegények voltunk, írja a távolból, de anyám azt mondta, nálunk is vannak szegényebbek. (Az én anyukám is jól főzött: olyan jól, hogy nem tudtam, hogy nyomorgunk.) Leírja a kapualjat, ahová Kata kiragasztotta volt a Világ Ifjúságából kivágott színészképeket. Egyszer, amikor Forrai néni kikísérte, azt mondta, nézd, mit rakott ki a Kata! Szegény, lehet hogy azt várta, nekem se tetszik – írja levélíróm –, de én lelkendezve azt válaszoltam: Nekem is az Alain Delon a kedvenc színészem! Erre Forrai néni elhallgatott szomorúan.
Nem idézhetem az egész hosszú levelet a kakasos templomtól kezdve a Dugonics utcán át a Madách utcáig meg az Árpád térig – mind gyerekkorom színhelyei voltak. Ilona, aki fotós, leírja, hogy huszonhárom emberrel levelezik, a férje is szegedi. (Akitől Ausztráliában nem azt kérdezték, ki az apja, hanem, mit tud csinálni. A Hódy testvérekről is ír, akik közül az egyik ellen játszottam is egyszer, mert híres kosárlabdás-família volt.)
Kedves Ilona, sajnos én nem vagyok jó levélíró, mert író vagyok, de megküldöm az e-mailem meg a honlapom elérhetőségét is. Ha a férjének az érettségi találkozón itthon jártában (istenem, az építőipari technikumból volt vagy egy tucat cimborám, két-három jó barátom) nem sikerült volna a könyveimből szereznie, küldök.
Ilyenkor hajlamos vagyok azt hinni, semmi sem múlik el, valaki mindig fölnyitja a múlt kincsekkel teli tulipános ládáját, és akkor…
Nem írom le, mert minden ellenkező vélemény ellenére szemérmes jószág vagyok.
Levél 2.
Egy másik Kovács, Csaba nevezetű, akit Csaba királyfiként szoktam emlegetni, levélben kért meg, hogy az új, nyárádremetei házának székely kapujára valami szép feliratot küldjek. Tamási ismert szólását javasoltam. Először tetszett neki. Aztán a Porból akart választani. Végül megkért, írjak neki. Elmondta, mire gondol.
Ez maga a fölirat, Csaba, feleltem neki már otthon, ha nem is itthon.
Azért építettem ezt a házat, hogy hazataláljak.
Most már csak az állampolgárságot kéne megkapnia.
Levél 3.
Ezt a villámposta továbbította honolului emberünktől, Lajoskától, aki aranymívességből él. Aszondja:
Ez a nap vákuum neköm. Azon kívül, hogy ez a negyedik nap júliusban. Szia, Ferikém! Ha nem is írtam mostanában, de röndösen olvasgatom az MN mellékletiben mögjelenő sztorikat. És ez azért jó így, mert ilyenkor valami olyan érzés fog el, mintha én lönnék ott, vagy mintha té lönnél itt… Életre kel bennem a barátság, hogy úgy mondjam, esszenciája…
Más. csak mögemlítöm (ha csak kis csével is), hogy a napokban (jún. 30.) vótam ötvenéggy éves. Arra döbbenök rá, hogy nem löhet (csak úgy) besöpörni harminc év emigrációt a kókuszszőnyeg alá…
Aztán itt van ez a durva dob. A napokban pontosan éggy éve, hogy vöttem… Most lészaladok éggy söré’… s már itt is vagyok. Jó hideg HEINEKEN. Té is szeretöd. Igyunk. Glugy, glugy, glugy… glugy, glugy…büfi.
Na most ez a durva dob lött a mindönöm. Annyi technikai dógot tanulok, mondhatnám naponta, hisz mindönnap gyakorolok, még a végin én löszök a legfiatalabb öreg dobos. Az a buli az egészben, hogy biztat és fönttart (ha jól írom).
Na jó lögyé,
ölel, lajos
Álbérlők
Eddig a Margit körúti kégliben mindig (szerelmi) menekült barátok laktak. Most először volt, hogy idegeneket fogadtam be. A. először a lányt látta, okénak tűnt. Amikor már a fiút is, azt mondta, hogy mégsem oké. Még aznap este ott voltam, hogy a szemébe nézzek. Pedig a szélhámosok a legjobb arcról ismerők, nem az írók.
A srác nyakig tetovált, az arcán nem volt már több hely a testékszerek számára, a haja sárga-piros-réz színű volt. A fölhorgadó gyanúmat (mindig az első szimatodra hallgass) egy kérdéssel altattam el:
Mi a foglalkozásod?
Szakács vagyok.
És jó szakács vagy?
Gyors.
Akkor művész, altattam tovább a kételyemet.
Ne légy konzervatív!, mondtam magamnak.
Sokba került nekem ez az önszuggesztió.
Egyszer keresték őket a házban a nyomozók. Fényképpel, de mindkettejüket ám!
Kérdésemre az álbérlők zavartan azt mondták, hogy verekedési ügyről van szó.
Hm.
Jól pofán kellett volna vágnom a szakácsművészt, mint dr. Csernust, a gagyi tévében trónoló léleklátót, aki nemcsak ronda, de beképzelt is.
Aztán egyszer akkor mentem el, amikor nem voltak otthon. Belakták már a kéglit, nem baj az. De a szoba közepén egy díszgörény volt egy ketrecben. A pohár akkor lett teli, amikor megtaláltam egy pozitív terhességi leletet. Erről nem volt szó.
Mondtam, keressenek más helyet. Kétszer is módosítottam a határidőt. Végül elmentem elszámolni.
A trükkjük egyszerű volt: az első és utolsó havi számlákat kifizették, a többit hamisították. Radírgumiból vagy inkább – szakácsról lévén szó – krumpliból készített pecsétnyomóval. És gyönge lámpafénynél megmutatták nekem meg a már föntebb idézett Csabának. Janó is ott volt, aki sokkal gyanakvóbb volt, mint mi. Jogász, hát milyen legyen. Mondta, hogy egy fillért ne adjak vissza a kaucióból. Igaza volt.
Másnap eltűntek. Azóta fizetem az elmaradt számlákat, mert már a villanyt is kikapcsolták.
Mielőtt elváltunk, urasan meghívtak egy presszóba a saját pénzemen, és a szakács (akit persze már kirúgtak a régi helyéről, hiába keresném) ötször is feltette a wurlitzeren a Tankcsapda együttes Mennyország Tourist című számát:
… Miatyánk ki vagy a mennyekbe’, mondd csak, melyik ajtón menjek be…
Szegeden, a Mars tér 13.-ba!, üzenem neki. Aki hallja, adja át.
Cairo
A múltkorában eszembe jutott az első amszterdami estém, amikor a rácsos ablakon át bejött egy fekete férfi a lakásba, és nem sokon múlt, hogy agyonüssük egymást. Ő azt hitte, én vagyok a betörő, én azt hittem, ő. Közben mindketten írók valánk, s neki szabad bejárása volt (kulccsal) az ablakon át, hogy írjon. A kiadóé volt a lakás. Miközben írt, Edgar Cairo a térdét csapkodta nevettében, olyan jónak tartotta a leírtakat. Bár bennem lenne feleennyi önbizalom, gondoltam akkor, bokáig már a Porban.
És most, hogy bevillant az az este, és rájöttem régen, hogy mindenki egyetlen könyvet ír egész életében, sőt mindannyian ugyanazt a könyvet szeretnénk megírni, beleértve a suriname-i kollégámat, későbbi haveromat…
Nézem a neten:
Mindjárt lehervadt az arcomról a mosoly. Csak egyetlen könyvcím volt tőle: Mindworry: A Surinamese Story Of Father And Son (1979). Ez is négy évvel az előtt jelent meg, hogy találkoztunk.
Aztán a neve alatt egy dátum.
1948–2000.