Vészhelyzetben is emberként cselekedtek

Varga Klára Cserépfalvy-Calligan Katalinnal készített érdekes interjúját a Magyar Nemzet egy régebbi számában olvastam, amely időszerű téma napjainkban is. Tárgya a második világháború borzalmai között élt igaz emberek cselekedetei nyomán megnyilvánult emberi jóság. A kérdés lényegét az interjúalany a következőkben foglalja össze: „Az utóbbi évtizedekben nemigen esett szó a világháborús borzalmakról, amelyek az emberekkel történtek. Csak mostanában kezdenek beszélni róluk, de olyankor is hajlamosabbak a gonosz tettekről és elkövetőikről szólani, azokról pedig hallgatni, akik segítettek rajtuk. Nem akarnak hálásak lenni. Pedig emlékezni nem azért kell, hogy a bosszúvágyat szítsuk magunkban. A boszszúállással sosem lesz vége a borzalmaknak, s közben a közös emlékezet rostáján kiesik az a sok-sok ember, aki gyengeségeit, félelmeit legyőzve kész volt menteni az üldözötteket. Azon is el kell gondolkodni, milyen tudást, tapasztalatot hagyunk a következő nemzedékeknek arról, milyen is az ember. Kiváló dokumentumfilmek mutatják be a világháborús emberi szörnyűségeket, de az emberi jóságról alig esik szó.”
Csatlakozom Cserépfalvy-Calligan Katalin gondolataihoz, és a továbbiakban a valóságban megtörténtekre emlékezem vissza. Egyre kevesebben vagyunk ugyanis, akik élő tanúi ezeknek az időknek.
Amikor a háború idején a hitleri hatalom üldözése miatt Szlovákiából az izraelita lakosságnak élete mentése miatt menekülnie kellett, sokuk útja Magyarországra vezetett. Itt akkor menedéket találhattak. A dél-zempléni vidék emberei között sok segítőjük volt akkor az üldözötteknek.
Ezek között az egyik Juszkó Mihály volt, akinek történetét hitelesen ismerem. Ő akkor a magyar– szlovák határ közelében, magyar oldalon Kistoronya (Malá Trna) községben, a falunak a határ felé eső végén lévő utolsó házában lakott. Szlovákiában lakó rokonai közreműködésével titokban, éjszaka, a határra érkező menekülőket az erdőn át Kistoronyára vezette, majd néhány nap múlva alkalmas időben Debrecenbe, Budapestre vagy más helyekre kísérte ő vagy családjának más tagja. Ez addig tartott, amíg Szlovákiából jöttek a menekülők. Öregek, fiatalok, gyermekek, sőt csecsemő is volt közöttük. Mindez természetesen a legnagyobb titokban történt, és olyan jó eredménnyel, hogy minden, általa kísért menekült biztos helyre jutott. Hasonló embermentő cselekedetei voltak más személyeknek is. Ezekről nem készülhettek írásos dokumentumok, de ma még élnek az akkori kortársak emlékezetében. Nekem is tudomásom van néhány személyről, akik Juszkó Mihályhoz hasonlóan cselekedtek. Ilyen önzetlen embermentő munkát végzett idősebb Molnár István, Puskás Pál és Kuzsmik Jan. Juszkó Mihály az 1944 októberében hatalomra került Szálasi-párti árulókhoz és a németekhez csatlakozni nem akaró, emiatt menekülni kénytelen magyar katonáknak – négy személynek – menedéket nyújtott mindaddig, amíg a szovjet hadsereg el nem érte Kistoronyát.
Juszkó Mihályt gyermekkorom óta ismertem. Ezért hiteles, amit a fentiekben leírtam. De azt is tudom, hogy Juszkó Mihály ezekről nem beszélt senkinek. Mindezt, amit tett, önként, saját elhatározásából tette, élete és családja kockáztatásával vállalta. Tény, hogy 1944. március 19., Magyarország német katonai megszállása után voltak, akik meggyőződésből, szolgalelkűségből, félelemből részt vettek a német vezetéssel végrehajtott deportálásokban. Ugyanakkor Magyarország államfője, Horthy Miklós megakadályozta kétszázezernyi budapesti zsidó deportálását. Megtette mindazt, ami az akkori körülmények között lehetséges volt.
Isépy Dezső
Sátoraljaújhely