Visszatartott szó

S z i g e t v i l á g

Ha hallgattál volna, bölcs maradtál volna. Ismert közmondás. A közmondásokban állítólag ősi tudás, mély bölcsesség rejlik. Vajon milyen mélységet rejthet egy közismert, gyakran és szlogenszerűen hangoztatott mondat? Miféle esszének lehet kiindulópontja?
Ezt a közmondást általában akkor alkalmazzák, amikor valaki butaságot mond. Megszokott applikációs értelme tehát az, hogy ha a megszólaló befogta volna a száját, akkor senki nem vette volna észre, mennyire tudatlan. Lám, az értelmezésnek ezen a kezdeti fokán is használható bölcsességre tettünk szert! Ám ha jobban belegondolunk, feltárul a mondat árnyaltabb, árnyékosabb értelme. Ez a hűvösebb mélységekben otthonos értelem a közgondolkodásban lakozó jelentés alatt lappang. Felfejtéséhez mélyebbre kell mennünk, túl kell értenünk a mondást fedőértelmén, ki kell hallanunk belőle azt a jelentést, amelyet a mondás első hallásra elhallgat. A közmondást önmaga ellen kell fordítanunk, ha meg akarjuk érteni, amiről a közmondás, ha bölcs akar maradni, hallgat.
Ennek érdekében a benne foglalt múlt idejű tanácsot másképpen kell értenünk, mint ahogy szokás. Nem divatötletként, amely gyakorlati módon azt adja tudtunkra, hogy miféle látszatokba öltözzünk, ha emberek közé megyünk. Épp ellenkezőleg: belső sugallatként, olyan mondatként, amely eidoszunkat éri. Ebben az értelmezésben a mondat így szól: „A bölcs képes arra, hogy hallgasson.” Itt már nem arról van szó, hogy a hallgatás mint eszköz hogyan állít be engem embertársaim televényébe, hanem arról, hogy hallgatásom milyen létnek lehet a jele. A mondás leplén átütő jelentés – amely egyébként előzetes, felszíni értelmén is kirajzolódik –, hogy tudniillik a hallgatás valami képesség, valami pozitívum, ebben a mélyebb értelmezési tartományban már nem motorja valami látszatnak, hanem látszata valami bensőnek. Aki bölcs, az nem fecseg ki minden tudást, nem teszi mindenét az ablakba. Képes visszatartani tudását.
Nyilvánvaló: a hallgatási tanács nem eltitkolásra buzdít. Aki azért hallgat, hogy valamit letagadjon, eltitkoljon, az eltorlaszolja az utat a további beszélgetés előtt. Aki így cselekszik, furfangos lehet, de bölcs nem. Az a hallgatást eszköznek tekinti. A bölcs hallgatása azonban nem eszköz, hanem a belső csönd kiáramlása. A várakozás jele.
A várakozás képessége azt jelenti, hogy akaratunkat össze tudjuk hangolni azzal, ami akkor történik meg, amikor történni akar. Például amikor esszét írunk, és az elmondani vágyottat várakozón egyensúlyba tudjuk hozni mindazzal, ami elmondódni akar, mindazzal, ami nem volt jelen előzetes önelvárásainkban, csak a szövegfejlődés áramában született. Vagy amikor szöveget olvasunk, és – mivel felkészült, értő olvasók vagyunk – nem sodor el bennünket a szöveg, hanem mi kormányozzuk, lassítjuk azt. A példákból kitetszik: olyan várakozásról van szó, melyben az ember egyszerre cselekvő és befogadó. Érintőn nyitott marad az érintésre. „Várni azonban itt semmiképpen sem azt jelenti, hogy a gondolkodást továbbra is elodázzuk. Várni itt annyit tesz: keresni valamit, éspedig a már elgondolton belül valami el nem gondoltat, amely a már elgondoltban még ott rejtezik” – olvashatjuk Heidegger Mit jelent gondolkodni? című írásában.
Mindez a hermeneutika alapproblémáját, az általános és az egyes, a megértett és a megértő viszonyának kérdését érinti. Gadamer így ír Igazság és módszer című művében: „Nyilvánvaló: az interpretátornak nem csupán egyszeri, »dicséretes« elhatározása, hanem valóban »első, állandó és végső feladata«, hogy magát a dolgot engedje érvényesülni. Mert az értelmezőnek egy pillanatra sem szabad szem elől veszítenie a dolgot mindama tévutak során, melyekbe útközben önhibájából kerül. Aki egy szöveget meg akar érteni, az mindig felvázolást végez. Amint észrevesz valami értelmet a szövegben, előre felvázolja az egésznek az értelmét. Az ilyen értelem azonban csak azért válik érthetővé, mert a szöveget eleve bizonyos elvárásokkal olvassuk, egy meghatározott értelmet várunk. Az ilyen előzetes vázlat kidolgozásában, melyet persze állandóan revideál az, ami az értelembe való behatolás közben adódik, az ilyen vázlat kidolgozásában áll a megértése annak, ami előttünk van.”
(Hogy az interpretáció e vázlatos megértését etimológiailag illusztráljuk: az interpres piaci alkuszt jelent, olyan embert, aki az általa előzetesen elképzelt, egyedi ár és a mások által elképzelt, általános ár kiegyenlítését, összeegyeztetését végzi el.)
Egyedi és általános akkor szikrázik össze, amikor valakit, valamit meg kell érteni. Az idegen értelmet azonban lehetetlen önmagában megérteni, mondja Gadamer. A megértés, a subtilitas intelligenti és az értelmezés, a subtilitas explicandi nem választható szét. A romantika felismeri ugyan e két mozzanat belső összetartozását, de ennek ára, hogy a harmadik elem, a subtilitas applicandi kiszorul a játéktérről. Holott a megértés mindig alkalmazás is, jelenti ki Gadamer.
Nos, a beszélgető bölcs, az író, az értő olvasó várakozása nem az a subtilitas, amely képes elvonatkoztatni az általánostól, hogy elérje magát, és képes elvonatkoztatni az egyeditől, hogy elérje az általánost. Ez a képesség megvan a furfangosban is. A várakozó képessége túl van az alkalmazáson. Egyszerre függeszt föl mindent, hogy az ekképp megnyitott idő önmagával teljen. Ebben a várakozásban nincs akarat. Ezért fontos, hogy az ember ne kezdjen el túl hamar várakozni. Előbb mindig beszélni, hallani, írni, olvasni kell. Bevárni azt a pillanatot, ami vár.
A bölcs életfeladata a tanítás, a nevelés. De a tudás átadása nagy óvatosságot igényel. Amikor a platóni dialógusok Szókratésze megszólal, visszatartja tudását. Erre Thomas A. Szlezák hívja föl a figyelmet Hogyan olvassunk Platónt? című könyvében. „Az Euthüdémoszban fellépő Szókratész eljárása »ezoterikus«: rendelkezik olyan mélyebb tudással, amely képes megadni az okokat, de nem látja szükségesnek, hogy ezt a tudást közölje a beszélgetés résztvevőivel, akik részben nem megfelelően képzettek, részben pedig alapjában alkalmatlanok a filozófiára. Platón ily módon az igazi filozófus pozitív tulajdonságaként ábrázolja azt a képességet, hogy a filozófiai tudást szükség esetén akár vissza is tudja tartani.”
Egy dialógusban a tudás visszatartása egyrészt a mélyebb bölcsesség tanújele; olyan csönd, amely jelzi, hogy Szókratész a képességnek azon a magasabb fokán áll, ahol az ember már arra is képes, hogy hallgasson. Másrészt a kiválasztás eszköze, melynek segítségével az avatott elkülöníti, kizárja a további vizsgálódásból az avatatlant. (Hogy a szókratészi dialógusnak mennyire előfeltétele az alkalmas partner kiválasztása, az abból is látható, hogy a „megbeszélek, vitatkozom” jelentésű dialegó ige Platón szóhasználatában azt is jelenti: „kiválasztok”.)
Szókratész tehát nem beszél ki mindent, hanem tudását folyamatosan féken tartva, kimért lassúsággal, adagolva ereszti bele azt a beszélgetésbe. Okosnak azt nevezzük, aki ha okosakat akar mondani, megteheti. De bölcs csak az lehet, aki már arra is képes, hogy ne tegye meg. Platón Szókratésze a visszatartásban arra a pillanatra vár, amikor a beszélgetés eléri azt a fogalmi lágyságot, amelyen már átolvadhat a lényeg. A várakozás szókratészi funkciója kettős: a filozófus időt ad magának egyrészt ahhoz, hogy felmérje, beszélgetőtársára mekkora tudást bízhat, másrészt ahhoz, hogy a „halandók vélekedéseiben” fogant gondolat a dialektika lépcsőin följuthasson a magasabb bölcsesség kapujáig.
Heidegger Útban a nyelvhez című dialógusát átfonja a várakozás. A szöveg, melynek alapjául Heideggernek a zen-buddhista professzorral, Tezukával való beszélgetése szolgált, a nyelv mibenlétét firtatja a japán és német nyelv, a keleti és nyugati gondolkodás köztes fényterében. A dialógus elején a Japán azt kérdezi a Kérdezőtől (akinek valódi kilétét a dialógus nem igyekszik elfedni), mit nevez ő hermeneutikának. Amaz pedig azt firtatja, melyik volna az a japán szó, amely a nyelvet magát jelöli. Ám a választ egyikük sem sieti el. A beszélgetés tovább áramlik, és egyre inkább a meghatározatlanba merül. Ahogy a beszélgetők később felismerik: szerencsére. „Úgy vélem, gondolkodók között ez valamennyi szerencsés beszélgetésnek a velejárója, és csaknem magától értetődően megkívánja, hogy ama meghatározatlan nemcsak hogy ne térjen félre, hanem egybegyűjtő erejét a beszélgetés menetében egyre sugárzóbban bontakoztassa ki.”
Preszókratikus erők támadnak itt föl. A meghatározatlan fölemlítése megidézi az anaximandroszi apeiront, az egybegyűjtő erőé a hérakleitoszi logoszt. Az ősi görög gondolkodás két központi fogalma – mely valójában egy – betör a dialógusba, és a feleket, ha lehet, még nagyobb türelemre inti. Míg a felek feltárni próbálják a nyelvnek, létnek azt a terrénumát, amely a német és a japán nyelv egymáshoz közeledésében világlik fel, de amely az egyes nyelvvilágok előtt még rejtve marad, a visszatartásban, a várakozásban érlelődnek az akart válaszok. Majd a dialógus közepe táján Tezuka így szól: „Nem én állok közelebb (ti. a nyelv lényegéhez), hanem az a szó, melyet immár valamelyest felbátorítva nem tarthatok vissza Ön előtt.” Mire Heidegger a hermeneutika fogalmára rávilágítva kimondja azt, amit mi, ha hűek akarunk maradni a dialógus szelleméhez, most nem mondunk ki. (Számunkra ugyanis nem érkezett el az ideje, mivel a mi szövegünk másféle kimondásra vár.) A japán pedig előáll a japán nyelvfogalommal. A két közeledés, a két megnevezett egymásba fékeződik, a kivárt pillanatban összelobban. Ha a beszélgetőtársak nem várták volna ki az időt, a kimondottak elrohantak volna egymás mellett.
De lassan utunk végéhez közeledünk; vége a vándorlásnak,
„Japán: … melynek során egy hely egy másik kedvéért lesz elhagyott…
Kérdező: … ahová a kifejtés indítja.
J.: Az egyik hely a metafizika.
K.: És a másik? A másikat megnevezetlenül kell hagynunk.”
Az az erő, amit a beszélők visszatartottak, ami belülről őrizte őket, végül a beszélgetés megtartó csöndjének bizonyult. Szophia csöndje ez, melynek gyengéd visszatartása, marasztalása: philo-szophia. Az így, várakozva kimondott maga is valamire vár, valamit behív. A beszélgetőben azt hívja elő, ami társában barátságosan, értőn, érzőn szakadt meg. Ez a szakadás, a létnek ez a folytonossági hiánya köt össze a legigazabbul bennünket. Nyelv az a lét, amely kimondva hal meg. Mi más volna a feladatunk, mint a várakozásban, a lassúságban, a szeretetben méltóvá válni egymásra? Éppen úgy, ahogy egy mondat a megértő várakozásban végül kimondásra méltóvá érik.