Végtelenül érdekes a szabad természetben tartózkodó egyszerű emberekkel huzamosabban együtt élni, ahogy nekem panyolai ásatásaim módot adnak. Ketten-hárman magunkra maradva a Tisza-parton, az időjárásnak kiszolgáltatva, valósággal az ősember világát éljük. Ez pedig két pontban csúcsosodik ki: az egyik az élelmezés gondja, a másik a biztonság ébersége a mindig égő tűzhely mellett. Különösen nappal, de éjjel is minden nesz, hang, mozdulat, fény, szag és általában minden érzéki észrevétel fokozottabb intenzitással hat idegrendszerünkre, és a gondolkodás alapformái révén minden érzékelést elsősorban személyes biztonságunk szempontjából ítélünk meg, s aszerint következtetünk. Hányszor szemtanúja voltam, hogy valaki feltűnt a szemhatáron, és embereim szemügyre véve addig nem nyugodtak, míg meg nem állapították, hogy ki az? Ha ez sikerült, megállapították azt is, hogy van-e ott keresnivalója vagy nincs? Jóban töri-e a fejét vagy nem? Mindezt elbírálva tartották tovább szemmel, avagy nem törődtek vele. Hogy a fátlan alföldi síkhoz szokott magyar nem szereti az erdőt, az a legtermészetesebb jelenség, s más népeknél is megtaláljuk az erdőgyűlöletet.
Mire e sorok nyomdába kerültek, Piros Gábor már elköltözött az élők sorából. Elbeszéléseit, kiszólásait, pajkos és igen jellegzetes élményeit naplóimban megörökítettem, s őt magát többször lefényképeztem. Típusa volt a józan észjárású tiszakerti révész-csőszöknek, annyi ember- és természetismerettel, hogy kár minden mondatért, mely lejegyezetlenül sírjába került. (…) Piros G. azok közül való volt, akik lelkivilágukban még igen sok pogány elemet őriznek. Elbeszélései a zomokkígyóról, a szivárványról, a vak emberről és az aranybárányról, árvízi vadászatáról s hasonlókról, a természet erőnek gyakori megszemélyesítésével, erre mutatnak. Ebből a szempontból vetekszenek vele id. Szőke Sándor gulácsi halász és az én panyolai törzsfuvarosom, Baranyi Károly, ki falujának hírhedt alakja, akinek élete, gondolkozása, jelleme, tettei és tiszta pogány esze legalábbis nyolc-tíz századdal ezelőtti állapotokra emlékeztetnek. A régi „tudósokról”, akik megrontották az állatot, teljes meggyőződéssel beszél. A munkát nem szereti, de semmittevéssel a mezőn, folyóparton napokig elszemlélődne. Halászik, barkácsol, gyümölcsöt, gombát szed magának, de lováról sem feledkezik meg – a máséból: „Amit megeszik az ember vagy állat, azt lehet!” A tűz mellett elüldögélne mindennap, különösen, ha kolompér van benne. Valóságos ősemberféle, de minden bizonnyal középkori magyar.
Ahol a parton szürke gémek álldogálnak, meszes ürülékük fehér foltjai hirdetik ottlétüket. Szőke engedélyt kért, hogy ezeket a fehér foltokat átkutathassa. Kiderült, hogy az öreg halász rákszemet keresett azokban. Ugyanis ha valakinek valami piszok megy a szemébe, rákszemet tesznek bele, amely csak annyi, mint egy fél köles. Ez a rákszem körülfutkos a szemgolyón, és amikor a piszkot kikergeti a szemből, magától kiesik. Szőke szerint az az igazi és jó rákszem, amelyik gémfosból való. Jeney Pál porcsalmai gyógyszerész patikájában mesterséges rákszemet árult ugyan még néhány év előtt is, de naiv vevőinek bebeszélte, hogy azok igaziak, mert gémfosból valók. Kérdés, hogy mi is az a rákszem, és hogy került a gém gyomrába? (Jeney Pál gyógyszerész barátom ezt az adatot saját maga beszélte el.) Hasonló rendeltetésű a kígyókő, amely a hályogot gyógyítja. Szőke szerint a kígyók összetömörülnek, és egynek a farkára fújják a követ, mely később leesik. Ezért a fél dió nagyságú kígyókő mindig lyukas, és nyolc világoskék kígyószem van benne. Aki ezt a nyakában hordja, a hályog leesik a szeméről. Még a marhának is használ. Nagyon valószínű, hogy a sárga szemű kígyókő népvándorlás kori gyöngy lehet. Id. Szőke kígyóköve bejárta az egész Bereg vármegyét.
Sőregi János: A panyolai Tiszáról végig a magyar Szamoson (1937)
origo.hu
Júliusban megváltozik az 1-es villamos útvonala
