„Vala pedig egy gazdag ember, és öltözik vala bíborba és patyolatba, mindennap dúsan vigadozván; és vala egy Lázár nevű koldus, ki az ő kapuja elé volt vetve, fekélyekkel tele. És kíván vala megelégedni a morzsalékokkal, melyek hullanak vala a gazdagnak asztaláról; de az ebek is eljövén, nyalják vala az ő sebeit.”
(Lukács 16. 19–21.)
„Lefekszünk, mert így kell,
mert lefektet az este
s elalszunk, mert elaltat
végül a nyomorúság.
De elalvás előtt még,
feküdvén, mint a város,
fáradtság, tisztaság
hűs boltja alatt némán,
egyszer csak előbúvik
nappali rejtekéből,
belőlünk
az az oly-igen éhes,
lompos, lucskos kutya
és istenhulladékot,
istendarabkákat
keresgél.”
(József Attila: Kutya, 1924)
Negyedik esztendeje szombatról szombatra megjelenő cikksorozatban igyekszünk bemutatni a történelmi Magyarország rejtőzködő építészeti emlékeit. Közéjük tartoznak a mai Budapest területén egykorvolt települések – Cinkota, Tétény stb. – középkori templomai, a Margitsziget, Óbuda, Buda és környéke régi épületmaradványai. A budai Várhegy körül tucatnyi kisebb-nagyobb falu létezett a török hódoltság előtt, az egyikük, Logod nevét hosszú utca őrzi a nyugati várfal tövében. A keresztező Bugát lépcsőn még a naponta föl-le járók sem igen veszik észre azokat az öreg, mohosodó pillérmaradványokat, amelyek az itt állt Szent Lázár-templom helyét mutatják. A néhány évtizede feltárt épület kora gótikus alapfalát konzerválták, kis parkot csináltak mellette. De a történetet ezúttal nem a XIV. századi műemlék ismertetésével folytatjuk, a csekély jelentőségű, holt köveknél sokkal érdekesebb és fontosabb azoknak az embereknek a históriája, akik a Logodi utca támfalának tövében vackolták be magukat télire. Az átmeneti hajlékot keresők városszerte mind extrémebb rejtekhelyekre húzódnak be. A harmadik évezred kezdetének budapesti nyomora sok tekintetben a középkort idézi.
Stadtluft macht frei
A bibliai Lázár – Jézus fent idézett példabeszédének koldusa – a magyar kereszténységben is jelképpé magasztosult. Szent István király az esztergomi kereszteseknek Szent Lázárról elnevezett ispotályt alapított, az irgalmasság cselekedeteit hirdető és gyakorló egyház már az Árpád-korban sok helyütt létesített efféle szociális intézményeket. A kolduló rendek – ferencesek, domonkosok – hivatásszerűen istápolták a nincsteleneket, akkori nevükön: Lázár szegényeit. A budai Várban, a mai Hilton Hotel helyén az 1200-as évek elején épült dominikánus klastrom szerzetesei az általuk gyűjtött alamizsnát osztották meg a környék koldusaival, és aligha véletlen, hogy a közelben készült a tatárjárás után a várfalon kívüli Szent Lázár-templom. A középkori ispotályokból kifejlődött népkórházak újabb keletű elnevezése, a lazarett is az intézményes szegényügy sok évszázados históriájára utal.
A városok a hűbériség kezdetétől fogva menedéket kínáltak a földönfutóknak. A falvakból a földesúri terhek alól életük kockáztatásával a polisz fala-kapuja mögé bemenekülő jobbágyok még akkor is nagyot léptek előre a társadalmi létrán, ha elveszítették fejük fölül az addigi fedelet. Az ősi német szólás szerint a város levegője megszabadította őket feudális kötelékeiktől, a nyugati nagyvárosokhoz, Párizshoz, Londonhoz hasonlóan a magyarországi kerített városok lakossága is ezúton gyarapodott, majd fejlődött tovább közösséggé – egészen a mai napig.
Boltívek alatt, barlangokban
A Budapesten tapasztalható tömeges hajléktalanság immár egészen elvadult vonásokat kezd magára ölteni. A kétmilliós nagyvárosban nincs ember, aki csak hozzávetőleges pontossággal meg tudná mondani, hányan élnek a város határain belül a csillagos ég alatt. Tízezren, ötvenezren vagy talán százezren is lehetnek? Bejelentett lakcímük eleve nincs, s bizony nem könnyű kerületről kerületre összeszámlálni azt a városnyi embert, akik az óbudai hegyektől a Rózsadombot és a Hűvösvölgyet övező erdőkön, a Zugligeten és a Normafán át a budakeszi városhatárig és a Kamara-erdőig lappanganak a város zöldövezetének rejtekében (a pesti oldal hatalmas peremvidékéről nem is beszélve!). Vannak, akik évek óta folytatják e nem túl romantikus Robinson-életformát, a parkerdők fájával fűtenek, a közeli villalakók kukáiból szerzik be élelmüket. Ők és a városon belüli üres telkeken, romos házakban, régi raktárakban, sötét pincékben, közműalagutakban szintén sokezres lélekszámban meghúzódó csövesek alkotják a budapesti hajléktalanok laza társadalmának túlnyomó részét. Ők mégsem zavarják annyira a rendes emberek és a külföldi látogatók szépérzékét, mint a belvárosban szem előtt lévő pályatársaik. A főváros rendjéről (helyesebben rendetlenségéről) megkérdezettek a különféle eredetű piszkosság mellett még mindig az aluljárókba beköltözőkről nyilatkoznak a legkomorabb jelzőkkel, holott az utóbbi évek telt házas kihasználtsága az idénre csökkenést mutat, a metrólejáratoknál lévő telefonfülkéket év közben leszerelték, megszüntetve ezáltal sok téli privát fekhelyet. A pályaudvarok területéről már a letelepedés pillanatában elzavarják a próbálkozókat, a BKV járatairól pedig mintha – a többi utas jogos igényére tekintettel – végre távol tartanák a tűrhetetlenül tisztátlan potyautasokat.
A belváros ily módon kezdi kiszorítani civilizációs keretei közül a huszonegyedik század csőlakóit. A történelem állítólag mindig előre haladó kereke most visszafelé forog, Budapest nyomorultjai ösztönösen újra felfedezik a középkor nyújtotta komfortot: az öreg templom napsütötte, szélvédett boltívei alá, a vári lépcső hajlatába, a hídfő alá fészkelik be magukat. A Vérmező sarkánál lévő kertészeti üzemépület déli fekvésű tetőteraszára villa negrát eszkábált egy kisebb társaság, ponyvás esőtetővel, tábori jellegű tűzrakó- és fekhelyekkel. Az Erzsébet híd lehajtójának tövében lakó trió a hagyományos rongyok, paplanok és pokrócok hőszigetelését korszerű anyagokkal – hullámpapírral, nejlonfóliával – igyekszik javítani, de azért megnézném azt a televíziós túlélő sztárt, aki három egymást követő mínusz tíz fokos éjszaka után megérné köztük a reggelt.
A város történetét ismertető könyvek rendre azzal kezdődnek, hogy a Szent Gellért-hegy meleg forrásai, a karsztbarlangok már az ősembert letelepedésre késztették. Ma sincs ez másképp, a hegy Dunára néző oldalán lévő kisebb-nagyobb sziklaodúk, védett mélyedések mindegyikére kitehetnék a foglalt táblát. Régen azonban az emberek, osztályhelyzetüktől függetlenül, szabadon – és ingyen – fürödhettek a közeli meleg források és a Sáros-fürdő gyógyvizében, míg ma legfeljebb hallomásból ismerik a híres és drága termálfürdőket. Jutottunk-e előre valamit is a középkor óta?
Vissza vagy előre a középkorba?
Az idei karácsony kegyes volt Szent Lázár szegényeihez, az enyhébb időben egy sem fagyott meg közülük. Elemózsiát, meleg holmit osztottak nekik a főváros több helyén egyházi és világi szervezetek. Ez utóbbi szép és fontos, nemegyszer életmentő cselekedet, tisztelet illet érte minden adakozót. Azonban amiről itt szó van, arról sem érzelgősségre hajló, sem érzéketlennek hangzó módon nincs értelme tovább diskurálni. A liberális, álhumánus megoldások éppúgy csődöt mondtak, mint a bürokratikus, etatista próbálkozások. A helyzet tűrhetetlenné fajult, senki nem fordíthatja el a fejét a rémisztő jelenségtől, főleg nem azok, akik az ügyben illetékesek, akiknek ez a fizetett hivataluk. Tény: tizenöt évvel az úgynevezett szocializmus halála és ugyannyival az úgynevezett szabad piacgazdaság megszületése után generációk számára ismeretlen mértékű és mélységű tömegnyomor alakult ki Budapesten. Másutt is az országban, de a legjobban láthatóan és esszenciálisan, töményen a vízfejű fővárosban. A vidéki önkormányzatok és vállalkozások kormányzati sanyargatása akár további tönkremenőket is beűzhet a „szabadságot” nyújtó metropolisba.
Elegen vannak, akiknek a választók bizalmából kapott feladata vagy az állam által rájuk ruházott kötelessége megoldani ezt a végső soron politikai problémát. A mostani helyzet eddigi munkájukat minősíti. A főpolgármester hiába méri a bablevest karácsonykor öltönyben-nyakkendőben a tévéhíradó kamerája előtt a fedél nélkülieknek, ha előző nap a városházi koalíciója másfél órás ebédszünetet szavazott meg, és a másfél évtizedes vezetése után ide jutott Budapest; a magát „szocialistának” híresztelő párt hiába osztogat gulyást és zsíros kenyeret évente egyszer a Köztársaság téren, ha a balga nép által megválasztott prominensei Söjtörön sunyin libamájat zabálnak; a volt titkosrendőr-miniszterelnök szépreményű leánykája pisloghat együttérzően a sminkje mögül hajléktalan riportalanyaira, ha a szakmailag nullát érő, pár órás munkájáért több közpénzt vág zsebre, mint tíz nyomorgó család havonkénti összjövedelme.
És hogy azok is megértsék, akik magukat – okkal és ok nélkül – polgárnak tartják: hiába van már négymillió autónk és nyolcmillió mobiltelefonunk, meg ki tudja, hány internetállomásunk és különféle hájtek kütyünk, egy ilyen középkori országban, Szent Lázár koldusainak szomszédságában nem lehet igazi polgárhoz méltóan élni.
origo.hu
Eltűnt pásztói nőt keres a rendőrség
