Tiszteletlenség volna Firincnek nevezni a huszonkét évvel ezelőtt elhunyt neves festőművészt, Jánossy Ferencet (1926–1983), ha nem így ismerte volna az egész világ. Testvére, Jánossy István költő a „vidám és elragadóan kedves gyermekről” szólva is így nevezi, de ezzel a névvel illeti lánya, Jánossy Virág is, amint fölidézi azt a pillanatot, amikor egy többéves távollétet követő találkozáskor szétfoszlott „dédelgetett álmom az én csodálatos fiatal apámról”. S persze hogyan nevezhették volna máshogyan a pályatársak a szeretetre méltó bohém kollégát, akivel olyan jól el lehetett beszélgetni poharazgatás közben, s akihez hosszú kóborlásai során oly szívesen szegődtek fiatal filmrendezők, Bódy Gábor, Tarr Béla vagy írók, mint például Császár István, aki álnéven regényében is szerepeltette?
Kétségtelen, hogy jelentős életművet hagyott hátra a művész, ahogyan azt az elmúlt években rendezett emlékkiállítások után a most megjelent kötet is jelzi, de az is kétségtelen a könyv olvasója számára, hogy kevés alkotó elé gördítettek olyan sokféle akadályt a történelem és a magánélet fordulatai, mint amilyenekkel a valójában álmodozásra született Firincnek meg kellett küzdenie. Pályakezdése, az Európai Iskolához való kötődése éveiben készült játékos-szürrealista metszetei jól érzékeltetik ezt, s ha nem jön a fordulat éve, a szocreál időszaka, minden bizonnyal ebben az irányban teljesedhetett volna ki a művészete. A levert forradalom után, amelyben maga is aktívan részt vett, emigrálnia kellett, s bár az amnesztiának köszönhetően 1963-ban hazatérhetett, művészi mellőzöttsége, családi megrázkódtatásai, betegsége újabb és újabb akadályt állítottak az útjába.
Maradt hát a maszk, és maradt az önarckép, amelyeket párhuzamosan szemlélve jól érzékelhetjük, hogyan válhatott mégis teljessé – egyre mélyülővé – az életmű a hatvanas–hetvenes években. Az emigráció bázeli éveiben megismert karnevál motívuma bomlott ki ebben az időszakban, mintha ezt lényegítette volna át XX. századi haláltánccá a középkor mestereinek vagy éppen James Ensornak a példáját követve, azzal a különbséggel, hogy a szereplők riadt szemében, védekező mozdulataiban visszaköszönnek a saját arcvonásai, gesztusai. Azé az emberé, akit a többiek Firincnek hívnak, s aki egyszerre volt tanúja és áldozata mindannak, ami az 1950–70-es évek Magyarországán emberrel, művésszel megtörténhetett.
(Firinc. Jánossy Ferenc, 1926–83. Szerk.: Csejdy László. A bevezető tanulmányt írta: Szeifert Judit. Kortárs Kiadó, 2004. Ármegjelölés nélkül)
origo.hu
Orbán Viktor lerántotta a leplet a baloldal legújabb tervéről – videó
