Felebarátaim (3.)

A barátoknak három fajtájuk van:
1. barátok, akik szeretnek;
2. barátok, akik gyűlölnek;
3. barátok, akik nem zavarnak.
Valójában csak három hű barát van, mondá egy keserű barátom:
1. az idős feleség;
2. az öreg kutya;
3. a készpénz.
A barátoknak háromféle jellemük van:
1. amilyenek szeretnének lenni;
2. amilyet magukról mutatnak;
3. amilyenek valójában.
Mindeme bölcsességektől ment voltam még, amikor a Madách-iskolába kerültem. Másodikos gyerekek még nem törik a fejüket barátaik jellemén, és nem olvasnak De Gaulle-t. Ő mondta azt: Változtass barátokat. Hát nekem, ha akartam, ha nem, ez nagyon bejött az új suliban. Maga az iskola Szeged belvárosában volt már, de kétféle népség járt ide: az igazi belvárosi gyerekek, a Sötét Rókusról valók (Angyalföldnél veszedelmesebb környék) meg én, a kakukktojás.
Igyekszem kihagyni, akikről már írtam, bandámbéliekről, egyebekről. Egyet szögezzünk le: amikor én oda kezdtem járni, a Madách is tiszta fiúiskola volt még, mint az előző, vagyis apám iskolája.

Böhönye. Körülbelül kétszer akkora volt, mint a tornasor végén állók. Áldott, jószívű gyerek volt: ha nem bosszantották halálra, meg nem ütött volna senkit. A lányokkal nem nagyon ment neki, mégis elsőnek nősült meg. (Ma úgy mondanám: talán épp azért.) Valami elektroműszerész lett, efféle.

Sági. Okos fiú volt, bár ebben az osztályban, ahol tíz kitűnő volt, ez nem sokat jelentett. Olyan tödd-ki-hadd-hűjjön-féle volt, ahogy szegediül mondják. Bandázásban, verekedésben sosem vett részt. Balszerencsémre együtt kezdtünk járni különangolra, mert mindkét család pedagógus volt (istenem, hogy gyűlöltem még a szót is). Fél év alatt rájött, hogy nem vagyunk egy súlycsoportban, Margit néni meg fél pénzért is tanított, mert istenáldotta tehetségnek tartott. Amíg persze ki nem rúgott a lógásaim miatt. Ságiból orvos lett, úgy tudom. Színtelen, szagtalan.

Csóti Péter. A keresztnevét is ideírom, mert megérdemli. Rosszul öltözött, rosszul táplált, rosszul tanuló fiú volt. Különben csöndes gyerek. A tanító néni (akit tanárnőnek kellett szólítanunk) valami különös örömmel pofozta, rugdosta. Hogy irigyeltem a verés miatt a Csótit! De a tanár néni nekem beírt az ellenőrzőmbe, mert kolléga gyereke voltam. Tudta, hogy többet kapok otthon. A Csótiról mindenki tudta, hogy segédmunkás lesz belőle, ő is. Mit ad isten: az is lett.
Dohi. Kézilabdakapus volt, ami külön állatfaj, külön idegrendszer. Kicsit őrültnek és nagyon megszállottnak kellett lenni hozzá. Nyelte a port az egész csapat helyett is. Na, persze ő is rókusi gyerek volt. Amikor hetedikben egy meccsen hat gólt dobtam neki, aggodalmaskodva odajött, és mondta:
Te, Feri, szerinted én elfelejtettem védeni?
Azért kérdezte ezt, mert én mindig a kettőben játszottam, hogy szállítsam a pókhasú tornatanárnak a bajnoki címet.
Á, dehogy, Dohikám. Csak én is felnőttem.
Mondtam ezt hetedikes férfiúként, mert én is kezdtem kamaszodni.
Dohi különben olyan ember volt, aki bármikor megosztotta a zsíros kenyerét egy nála is szegényebbel. Az iskola után alkalmi munkákból élt, és él is talán. Adná az ég!

Csángó. Sokkal hamarabb kezdett kamaszodni, mint a többiek. Ha a kilencesen felugrott, a hálóőr már kereshette is a kapuban a labdát. A szegedi úttörősakkcsapatban is benne volt, alattam eggyel, a negyedik táblán játszott. Én már udvaroltam a pesti első táblás csajnak az országos bajnokságon a festői Sztálinvárosban. Csángó nem ezért, hanem mert ellentmondtam neki, valami műanyag tolltartóval arcon ütött. Másnap egy monoklival a szemem alatt nyertem. Csángóval sose beszéltünk az ütésről, akkoriban biztosan erősebb volt, mint én. Gépésztechnikus lett, majd Moszkvában elvégezte az egyetemet. Végül, mikor eljött az ideje, privatizálta magának az üzemet, amelynek most is igazgatója. Nagyon szeret pecázni, talán ott piheni ki magát. Osztálytalálkozót szervezett, hogy beszámolhasson sikereiről. Terólad mindenki tud mindent! Így fojtotta belém a szót. A találkozó után elmentünk egy éjjeli lokálba, amely átmenet volt egy kupi és egy markecoló bár között. A házuk pincéjében nyitotta meg valaki. Nem hiszem, hogy van olyan gyerek, aki örülne ennek. Talán hihetetlen, de ma is haverok vagyunk. Pedig Pest elég nagy. Csak a belváros meg a szakmai brancsok kicsik.

Korpa. Ő szervezte meg az osztálytalálkozót. Az egyik alvezérem volt a bandában. Alacsony, de csupa izom fiú. Tornából mindig az élbolyban. De a többi tárgyból is jeles volt. Az apja, egy lecsúszott dzsentri, valamikori híres focista, ivott, mint a… Szóval a pialistáknál végzett. Véreres kék szemét nem tudom feledni. Korpa a technikum után Németország szomorúbb felébe ment, onnan hozott feleséget. Németből tanári diplomát szerzett. Utoljára még összehívott bennünket Csángó kívánságára. Aztán meghalt.

Süli. Igazi sumák volt, hatalmas lapátkezekkel. Negyvenhetes cipőt hordott. Soha semmilyen balhéban nem volt benne. Igaza lett, mert így elvégezte a nyolcat.

Szasza. Az apja maszek volt, ami bizonyos tekintélyt kölcsönzött neki. Sose felejtem, amikor futásban legyőzött bennünket Pikuval. Mi viszont meggyőztük őt, hogy mi vagyunk a jobb futók. Ő is a gépészetiben végezte.

Zsák. Nem volt magas, de jó alakú, jóképű gyerek volt. Senki se értette, miért hallgat a lányok jelenlétében. (Ritka alkalom.) Tornából eminens. A bátyja, mint egy jég verte kukoricaszár, nagy bajusszal – mégis színész akart lenni. Olyan csak inni-adj-neki-az-apját-is-eltagadja fiú volt. Tán mert nem ment neki a színészkedés. Zsák a városi ellenlábas gimibe járt, nem tudom, melyik egyetem vagy főiskola kapta be. Pedig mennyit játszottunk együtt a Gömörivel a Madách utca végén lévő házban, a Kakasos templommal szemben!

Gömöri. Róla csak annyit kell megjegyezni, hogy a családja gazdag volt. Ezt mi mindig az uzsonnán mértük le. Különben pesti gyerek volt, sokkal furfangosabb, mint mi. Gyáva volt, ezért sok pártfogót szerzett. Még a kézi egyben is bérelt helye volt, mert elnyerte Csángó szimpátiáját. Amúgy egy átlagos, jeles tanuló.

Tárkonyi. Nálánál szebb fiú nem járt az iskolába. Törékeny, szőke, szelíd, magas. Remélem, nem bukott föl egy homokbuckán.

Pali. Fogós műtéttel születhetett, mint a Harangos, akinek ráadásul még golyvásan meredt, kidülledő szeme is volt. Sosem tudom neki megbocsátani, hogy azonos pontszámmal, de ő kapta az aranyérmet a kilencszázhatvanvalahányadik év szegedi úttörőbajnokságán. Azonos pontszámmal második lenni, ezt nem tudtam lenyelni később se. Azt hiszem, az apja lapokba írt. A sakkon kívül a pingpongban is jeleskedett. Ennyi.

Reki. Igazi külvárosi bonviván volt már hetedikben is. Hogy irigyeltem a csajok miatt! Azt mondják, fiatalon meghalt. Tipikus rókusi betegség: késelés.

Kopasz István. Mindig oda állt, ahol a több erőt hitte. Ha kellett, vamzerkodott, ha kellett, befogta a száját. Amikor gyöngének látott, kimutatta a foga fehérjét. Anyámnak is beköpött. Nem is értem, miért nem vertem vagy verettem meg. Adósság.

Galiba Béla. Csöndes, egyszálbélű gyerek volt, egy figurához kölcsönöztem a nevét az első nagyregényemben. Gimnazisták voltunk, amikor meghalt.

Mácsik. Csak a neve miatt emlékszem rá. Szemtelen, alamuszi, de gyáva gyerek volt. A tornatanár, miközben Mácsik tízóraiját zabálta, azt mondta neki:
Milyen mácsik vagy té fiam? Túrós mácsik vagy mákos?

Lénárt. Olyan észrevétlen gyerek volt. Nem lógott ki se az osztály elején, se a végén. Bádogos lett, így láttam az utcán. Aztán boltosnak állt. Aztán nem tudom.
Mózes. Kicsi, egy fából faragott, csupa izom, csupa szív gyerek volt. A balhé a vérében volt. Soha nem köpött be senkit. Épp csak átbukdácsolt az éveken. Az apja süketnéma volt, amit szégyellt. De ha már megismertük, akkor felszabadult, és iszonyatos káromkodásokat tanított jelbeszéddel. Az apjától piát is szerzett olykor-olykor. A belvárosi bandába építettem be kémnek. A feladatot ragyogóan ellátta.

Joó. Még gimnáziumba is együtt jártunk, még ha nem is egy osztályba. Akkor se, az általánosban se, soha egy szót nem szólt. A feleléskor is harapófogóval kellett – ahogy mondani szokás. Joó önvédelemből hallgatott. Ravasz parasztgyerek volt, Ferencszállásról járt be. 4 + 4, azaz nyolc éven át. Már ezért megérdemli, hogy megemlítsük, szegényt.

Csúri. A zsebe, a táskája folyton galambokkal volt tele. Ezzel üzletelt. Nem fogyasztásra adta el, hanem tenyésztésre, de az ember sosem tudhatja, milyenek ezek a fránya belvárosiak. Az iskola csak mint piachely érdekelte. Semmi több.

Stefanek. Amilyen kicsi volt, olyan lendületes, félelmet nem ismerő. Persze mélyrókusi volt. Focival mindenre rá lehetett venni. Még tanulásra is, ami nagy szó volt. Már annak, aki ismerte Stefaneket. Együtt futottunk a moziból kijövet a Könkei, a városszerte ismert, kis féregszerű buzogány elől.

Bálint. Egy másik, félelmet nem ismerő apró ember a Sötét Rókusról. Fejjel ment a legnagyobb gyereknek is, ha a fejét elöntötte a vér. A falnak is nekiment volna. Ezért, aki óvatos volt, kikerülte, ha három fejjel magasabb is volt nála. Ő locsolta a virágokat az iskolában (nem volt sok), önkéntes alapon. Ez azért mond valamit. Aztán inas lett, és elnyelte valamelyik gyár. Mint a többi rókusit.

Goda. Ő is kis termetű volt, de szellemileg messze a Bálint–Stefanek vonal fölött állt. Ezért lett a másik alvezérem. Hogy technikum után mi lett vele? Valaki azt mesélte, elköltöztek Szegedről.

Bereczki. A Szatymazi utca végén, a Búvártó mellett laktak, ahol télen olyan szépen bele lehetett szakadni a tóba. Ez már a város határa volt. Bereczkin még érződött a pusztai, tanyai szabad élet, szabad világ. Mezítlábasan is többet ért télen, mint némelyik bakancsos. Verekednie nem sokat kellett, elég volt, ha ránézett valakire. A szeméből sütött a megtörhetetlen szabadságvágy. Ma se tudom, hogy sikerült befejeznie az iskolát.

Kendl. Olyan fafejű volt, hogy szöget lehetett bele verni. Máig sem értem, hogyan bízta rá osztályfőnökünk (akinek súlyos kebleiről álmodozva forgolódtunk az ágyunkban), hogy ő töltse ki a KISZ-tagkönyveink adatait. Akkoriban úgy lett valakiből a Magyar Kommunista Ifjúsági Szövetség tagja, ahogy úttörő, azelőtt meg kisdobos. Nem kérdeztek meg senkit. Ellenkezés? Ilyen egyszerűen nem volt. Még első egyetemista koromban is szégyelltem a Kendl primitív betűivel kitöltött igazolványt. Aztán már nem kellett a tagsági könyv. De máig megvan, benne Kendl iszonyatos zsinórírása.