Hatvan perc az örökkévalóságig

Ami minden egyéb területen évtizedes álomnak is túl merész, az kézilabdában napi valóság: Nyugat-Magyarország Európa legfejlettebb régiója. Ennek bizonyságául tegnap a székesfehérvári Cornexi nyerte az EHF-kupát a Győri ETO előtt a nőknél, szombaton pedig a Fotex KC Veszprém szerezte meg sorrendben ötödik bajnoki címét a férfiaknál.

Miután múlt vasárnap 27-21-re nyerte az EHF-kupa fináléjának első felvonását a Győr, Róth Kálmán vezetőedző kijelentette, a visszavágón korrekt körülmények és semleges játékvezetés mellett kisebb csodának kellene történnie, hogy elveszítsék a serleget. Mintha éppen erre rímeltek volna a székesfehérváriak fogadkozásai, hiszen még a szóhasználat is megegyezett: csodára készül a Cornexi.
Sitiék nem a levegőbe beszéltek. Ami tegnap délután 16.45 és 18.15 között történt, az minden érintettbe örök életre belevésődött. Sőt semlegesként is döbbenet volt megélni, amint a sziporkázó Cornexi fokozatosan elhúz, már a 17. percben győzelemre áll összesítésben (10-3), majd tízperces gólszünete ellenére 14-6-tal fordul a bénult vetélytárs ellenében. Az ETO játékosai egy ideig nem is lőttek kapura, majd ha mégis, akkor távolról, félmagasan és középre; ezzel felhozták Sugárt, aki „hálából” élete formáját futotta. De a társai is brillíroztak, a juniorkorú Tápaitól a pályafutása során már mindent megnyerő Baloghig, miközben a túloldalon Görbicz észrevétlen maradt, Vérten labdát sem kapott, Mehlmann pedig távozása miatt feltehetőleg kegyvesztetté vált, mert hiába betlizett mindenki, alig került pályára.
A fehérvári jégcsarnok közönsége kedvencei fordulatszámával pörgött – ez a riadt csendben üldögélő vendégekre is igaz –, leírni is hihetetlen, hogy a 35. percben tízgólosra duzzadt a különbség. Aztán még ennél is nagyobbra, 26-12-re, a 28-19-es végeredmény nem is tükrözi híven, hogy az esélytelenebbnek ítélt csapat taktikailag és eltökéltségben is megsemmisítette a favoritot.
A Cornexi kétszer harminc perc alatt magasabbra emelte magát, mint ahová éveken át vágyakozott: nemhogy Magyarország, de Európa elitjébe került. Sugár Tímea már innen fogalmazhatta meg első üzenetetét: „Edzőnk, Szabó Edina szakmailag és lelkileg is tökéletesen felkészített bennünket, ez már az első perctől érződött. Szerintem máskor is védtem már így, de külön öröm, hogy ez most éppen nemzetközi kupadöntőben sikerült.”
Körülbelül ennyi a lényeg. A klasszis nem arról ismerszik meg, hogy képes a remeklésre, hanem arról, hogy akkor képes rá, amikor az a legfontosabb.

Bajnok a Fotex. A Szegednek egy pont is elég lett volna a bajnoki címhez, ám mert kézilabdában, különösen Veszprémben elvetélt ötlet döntetlenre játszani, a vendégek győzelemre törtek. És ezúttal nemcsak előzetes nyilatkozataikban, hanem tetteikben is; a 25. percben 9-6-ra vezettek, és szünetig szerzett 10-9-es előnyük is inkább a hazaiak számára tűnt hízelgőnek. Puljezevics fantasztikusan védett, túl jól is ahhoz, hogy 60 percen át ezt a szintet tartani lehessen. Odaát pedig Perez mindössze egyetlen gólra volt képes egy félidő alatt, és mesterén, Zdravko Zovkón érződött, hogy a felgyülemlő feszültség az öltözőben kirobban belőle, és a játékosaira zúdul majd.
Bizonyára így történt, mert fordulás után a Perez vezérelte Fotex egészen más lendülettel tört kapura, hamarosan át is vette a vezetést. A döntő momentum azonban a Lusnyikovval ütköző és lerántása után súlyosan megsérülő – a gyors diagnózis kulcscsonttörés – fenomenális vendégirányító, Andjelkovics kiválása volt. Ilyés Ferenc átlövésgóljai egy ideig ugyan partiban tartották még a Szegedet, de a Fotex egyre biztosabban váltotta gólokra a lehetőségeit és az esélyességét, így végül 25-20-as diadalt aratott.
A téthez és a férfi kézilabda dinamizmusához képest végig a sport kijelölte kereteken belül maradt az összecsapás, ez a játékvezetők mellett a csapatoknak is köszönhető. Mert míg pár éve személyes indulatok vezérelték egymás ellen a veszprémi és a szegedi kéziseket, addig ma már – nagyrészt feltehetőleg a válogatott sikerei miatt – az együvé tartozás érzése az uralkodó eszme. A mérkőzés utáni összeölelkezések, pacsik is ezt mutatták, és az ilyen befejezés a győztes örömét fokozza, a vesztes bánatát enyhíti. Vigasznak ráadásul ott volt az aktív játéktól búcsúzó, 41 éves veszprémi csapatkapitány, Csoknyai István összegzése is:,, Tizenkét bajnoki címet nyertem, de mind közül ez volt a legnehezebb.”
Hogy nem volt tucatsiker, az mindenesetre egészen bizonyos.