Felejtés és emlékezés

Egy kelet-magyarországi poros kisváros Tisza-hídján, 1991 forró júniusának egyik délutánján, szapora léptekkel átgyalogolt a határ szovjet oldalára az ideiglenesen Magyarország területén állomásozó szovjet hadsereg utolsó katonája is. Idestova másfél évtizede ennek. Túl vagyunk az eufórián, rég túl az első csalódásokon. Élünk. Jól vagy rosszul? Demokráciában. És mert emberek vagyunk, most megint bízunk. Bízunk Európában. A mi Európánkban. Hogy határtalanul jó lesz.
A fentebbi sorokat tavaly fogalmaztam: egy bevezető szöveg utolsó mondatai. Előszót, históriai áttekintést írtam a mai Magyarországot bemutató fotóalbumhoz. Külföldieknek – spanyoloknak, franciáknak, angoloknak – kellett összefoglalni húsz gépelt oldalban, hogy kik vagyunk, honnan jöttünk. Ha lehet, kicsit líraian, emelkedetten, de azért tárgyszerűen. Elmesélni a történelmünket az Altajtól, Nyugat-Szibériától mostanáig, de legalábbis a rendszerváltásig. Egyszerre méltóságos és utálatos feladat. Hogy miért méltóságos, azt nem magyarázom. És hogy miért utálatos? Mert egyszerűsíteni kell. És az egyszerűsítés hamisítás. Vándorlások című könyvében Chaim Potok így ír: „Semmi, ami része a történelemnek, nem egyszerű dolog.” Kicsit lapos megfogalmazás, de éppen ezért semmi nem tereli el a figyelmet az állítás igazáról: a történelem szövevényes, már-már áttekinthetetlen dolog, kelepcékkel teli útvesztő.
1991. június 19-én, szerdán délután három órakor az utolsó orosz katona átballagott a Tisza fölött a záhonyi vashídon. Elhagyta Magyarországot. Hazament a Szovjetunióba. Ez volna a történelem? Ez a szenvtelenség? Semmi tombolás? Semmi őrjöngés? Hát hol a boldogság szárnyaló, tüzes madara? Go home! Ruszkik, haza! Elment az utolsó orosz katona. Dirr-durr! Ürítsük a tárat az égre! Elballagott. Vissza se nézett. Azt se mondta: doszvidányijá. Mit kéne ehhez hozzáfűzni? Hogy sokak számára elképzelhetetlennek tűnt? Hogy magyarok milliói nem is remélték, hogy még az életükben megtörténhet ez? Eszünkbe juthatnak a szüleink, nagyszüleink. Ha ezt megérhették volna! Ámbár annyi mindent megéltek ők. Első világháborút, Trianont, gazdasági világválságot, a visszacsatolások mámorát és kijózanodását, Hitlert, Dont, Szálasit, gulágot, ötvenhatot, Kádárt. Sokan közülük a halált élték meg. Lassú, nehéz, megalázó halált. (Igaz, a halál ritkán dicső, nagyon is sokszor méltatlan. Különösen, ha akkor éri az embert, amikor még nem érett meg rá. Vajon mondhatjuk úgy, hogy a halál embertelen?) Eszünkbe juthat a kassai polgár, a cipszer Grosschmid család sarja, aki Svájcban, Itáliában, Amerikában várt a hírre: kivonultak. Hosszú ideig élt, végül mégsem tudta kivárni a napot. De hagyjuk a holtakat, élünk, akik élünk: mi legalább ünnepelhetünk.
De vajon ünnepelhetünk? Van rá okunk? Elfelejthetjük, hogy amikor az utolsó orosz katona elhagyta Magyarországot, akkor nem hagyta el a magyar földet? Mert valójában mi is történt? Egy orosz átbandukolt a Tisza fölött a magyar Záhonyból a magyar Csap községbe. Átballagott Magyarországról a Szovjetunió által megszállt Kárpátaljára. Ment is, maradt is. Kivonult is meg nem is. A Szovjetuniónak sem volt már sok hátra: még abban az évben felbomlott. Az utolsó orosz katona mehetett tovább Csapról, Beregszászról, Munkácsról is. Oroszországba. Ausztria–Magyarország, Csehszlovákia, Magyar Királyság, Szovjetunió után megint egy új államalakulat: Ukrajna. Hogy a régi vicc a „világlátott” Kohn bácsiról – aki ki sem tette lábát ungvári cipészműhelyéből – még tréfásabb legyen. A vicc pikantériája az, hogy nem is igaz. Hiszen Kohn bácsi ma nem adomázhat Ungváron, mert végül mégis vonatra szállt, marhavagonban utazott a galíciai Kamenyec-Podolszkijba, vagy ami még valószínűbb, a lengyelországi Oswiecimbe. És ha túlélte is az utazást, ma akkor is Jeruzsálemben él, mert Ruszinszko 120 ezer – háromnegyed részt magyar – zsidójából talán ha húszezer tántorgott vissza szülőföldjére, ahonnan a szovjet rendszer űzte, „utaztatta” tovább.
Az ünnep fontos dolog, de az igazi ünnep emlékezés is. Kell tudnunk örülni. Aki nem tud kikapcsolni, pihenni, aki sosem felejt, nem lehet boldog. Tudni kell dolgozni, de nevetni, mulatni, szeretni is. Nem nyalogathatjuk örökké a sebeinket. Ám szabad-e elfelejtenünk mindent, ami fáj? Szabad-e némán cinkossá lennünk? (Hajdanán hóhért jelentett.) Nem csapjuk be, nem szolgáltatjuk ki magunkat? Nem áruljuk el azt, ami a lényegünk: az embert? A történelem szövevényes dolog. Kiszámíthatatlan, de ettől izgalmas. A múlt hömpölygő folyama. Inkább hegyi patak, karsztvíz. Fő és mellékágak, rohanó erek és pangó vizek, szigetek, labirintusok, zuhatagok. A párhuzamos történések búvópatakjai. Jó, ha tudjuk, hogy miközben itt menyegzőre készülnek, amott a bitót ácsolják. Ugyanazon a napon, amikor mi Budapesten, Pécsett, Szegeden és Záhonyban az oroszok kivonulását ünnepeltük, ugyanazon a napon egy magyar falut nehéztüzérséggel kezdtek lőni a szerbek. Délen, Horvátországban. Nem is olyan messze. Épp csak túl a határon. Miközben mi Záhonyban párás szemmel lobogtattuk a kendőt, és boldogan énekeltük a Beatrice dalát – „Azok a boldog szép napok, ég veled, te nem tudod, milyen jó nélküled!” –, ugyanakkor a jugoszláv hadsereg ágyúzni kezdte Kórógyot.
Találomra kiemelek néhány bejegyzést egy hét éven át titokban írt naplóból (Dékány Zsuzsanna drávaszögi följegyzéseiből): „1991. október 1. Tegnap az égi háború összekeveredett a földivel. Dörög, villámlik és egész nap »vastag vad ágyúszó gurul«. Már csak Radnótit tudtam olvasni. November 23. A napokban ismét betörtek Árpádékhoz. Elvitték a konyhabútort. December 8. Reggel Eszékre rászakadt a pokol. Éjféltől lövik minden oldalról. Szent László nincs többé. Két nap hideg, fűtetlen tantermekben tanítottunk. 1992. január 3. Megjöttek a faluba az első betelepítettek, Gyurka szomszédnál még késő este is világítottak. Január 7. A szomszédok bemutatkoztak. Tegnap délután 3-tól este 11-ig ünnepeltek, 40-50 golyóval. Jutott belőle Dobszai házára is. 12. Zsófi karja eltörött, gipszet kapott. A gyerekek [Zoliéké] egyelőre nálunk lesznek. Már többfelé beköltöztek a menekültek. Csak a szép nagy, új házakat fogadják el. Január 16. Hétfőn reggelre Batinán elszabadult a pokol. Éjjel lövöldözés, 30 család Fekete Kéz aláírású parancsot kapott a 24 óra alatti eltűnésre. Annuskáék és Marikáék is. Január 26. Kedden tantestületink volt. Jó, hogy bevettem a dilibogyót. A telefon 2-3 hónapja tök süket, de a telefonszámlát megkaptuk. Kifizettem.”