Lesz-e nemzetállam Európában?

Az európai alkotmánytervezet bizonytalan sorsa kapcsán felelevenedtek azok a viták, amelyek a nemzetállami jogosítványok, vagyis a szuverenitás korlátozásának mértékéről szólnak. Az alkotmánytervezet, bár elég homályosan, de lehetővé teszi, hogy önálló európai külpolitika kialakuljon, és könnyebbé tenné az intézményi átalakulásokat a többségi szavazások útján. Az igazi viták és aggályok azonban inkább a materiális hatásokkal kapcsolatban merültek fel, mint például a Bolkenstein-javaslat a szolgáltatások egységesítésére vonatkozott volna, vagy a bevándorlási politika és a szabad munkavállalás lehetősége stb. A francia Szocialista Párt vezetőinek egy része ezekkel kapcsolatos aggályai miatt ajánlotta a referendumon a nemmel való szavazást, ami végül is a tervezet elvetésével végződött.
Az EU jogosítványainak kiterjesztéséért a magasabb ideológiai szintű érvelést a németeknél találjuk. Jürgen Habermas több tanulmányban és interjúban érvelt – külön a franciáknak is – az alkotmány elfogadása mellett. Habermas szerint az állampolgároknál ki kell fejlődnie egy európai identitásnak, amely felváltaná a nemzetit, és az egyfajta regionális azonosságtudattá szelídülne. Ulrich Beck szociológus hosszabb távon a kozmopolita államot tartaná ideálisnak. A magyar ideológusok sem tétlenkednek. Gombár Csaba vezérletével, Szilágyi Ákos, Lengyel László és mások közreműködésével két tanulmánykötet is megjelent [És mi lesz, ha nem lesz (az állam); A szuverenitás káprázata], amelyekben egyrészt a nemzetállam bűnei és demokratikus deficitjeinek felsorolása, másrészt az ideális liberális Európa-kép felvázolása a mondanivaló lényege. A célzott helyi ellenfél természetesen a Fidesz, amelyet a szerzők a korszerűtlen nemzetállam harcos védelmezőjeként maszkíroztak. Ezek a „tudományos megnyilvánulások” arra biztatják az európai politikával foglalkozó politikusokat, ne feledkezzenek meg arról, hogy a nemzetállam már egy elavult, kártékony képződmény, ezért a lebontása iránti minden lépés pozitív felszabadító tett.
A nemzetállamok a XIX. században a napóleoni háborúk után alakultak ki, nyugatról keleti irányban. Az első világháború után öt új állam alakult az Osztrák–Magyar Monarchia felbomlása és Oroszország visszaszorítása kapcsán. 1989 után pedig újraéledtek a balti államok, és az 1919-es rendezés során mesterségesen kialakult államokból leszakadt Szlovákia, Szlovénia és Horvátország. Ezek az államok is nemzetállamokká szerveződtek. Tény, hogy két szörnyű világháborút az európai nemzetállamok konfliktusai robbantottak ki, és nyilván az ennek megismétlődésétől való félelem is hozzájárult ahhoz, hogy a régóta utópiaként lebegő egyesült Európa felé gyakorlati lépések szerveződtek. A döntő motívum azonban gazdasági volt; az amerikai és a szovjet monstrum közé szorult Európának egységes gazdasági tér kellett, hogy versenyben maradjon. Az időközben beindult globalizációs folyamatok és újabb gazdasági nagyhatalmak – Japán, Kelet-Ázsia, majd Kína – megjelenése parancsoló szükségességgé tette a gazdasági egyesülést.
A kölcsönösen elfogadott változások, a vámok eltörlése, a határok átjárhatósága, a tőke és a munkaerő szabad mozgása jelentős lépések voltak a hatékonyság növelésére. Emellett azonban jelentősek azok a területek – a szociális ellátórendszerek, az adórendszer, a regionális igazgatás –, ahol egyes állami kompetenciák továbbra is megmaradtak. Arra viszont bizonyosan számítani lehet, hogy az EU gazdasági jogosítványainak kiterjesztése tovább korlátozza majd az egyes államok hatáskörét. Hogy politikai egység kialakul-e, azt ma még nem lehet megjósolni, a most már bizonyossá vált francia és holland elutasítás ezt a folyamatot biztosan kitolja. Az itthon is terjesztett magyarázat, miszerint a franciák nem az alkotmánytervezet, hanem kormányuk ellen szavaztak, az utólagos elemzések fényében megdőlt. A francia és a holland nem után kialakult vitában a legkülönfélébb nézetek bukkantak fel. A liberális megmondóember, Timothy Garton Ash dekadens Európáról ír, amelynek nyugati fele elvesztette minden kezdeményezőképességét, és csak a rövid lejáratú érdekeiért hajlandó tenni valamit. Az Economist gúnyosan ír arról, hogy az Európai Bizottság (EB) bürokratái úgy tesznek, mintha nem történt volna semmi. A lap szerint Angliának ötszáz éve az az érdeke, hogy a kontinensen ne jöjjön létre német–francia egység, és ez most megtörtént. Feléledt a J. Delors által harminc évvel ezelőtt meghirdetett, „Európa a nemzetállamok föderációja” jelszó is.
Aki ismeri az Európai Unió felépítését, tudja, hogy egy hatalmas és egyre bővülő intézményrendszer tartozik hozzá. A legjelentősebb az Európai Bizottság és a hozzá rendelt adminisztratív szervezet, amelynek döntő szerepe van a pénzek elosztásában, az ellenőrzésben, de a változások jogszabályi előkészítésében is. A nyugati sajtó rendszeres kritikája az EB működésével szemben az, hogy sokszor elszakad a valóságtól, és saját belső szempontjai szerint kezdeményez újításokat. A szociológiában ez a jelenség mint a szervezet önlegitimációjának igazolása közismert, régebben Parkinson, mostanában Murphy törvényének nevezik. Tény, hogy egy óriási bürokratikus szervezet jött létre, amely bizonyos mértékben önjáróvá vált. Az EB vezetői és az apparátus egyértelműen elkötelezett abban, hogy hatáskörük növekedjen, az egyes államoké pedig csökkenjen. Az eddigi megnyilvánulásokból arra lehet következtetni, hogy a testület a majdnem parttalan bővítések elkötelezett híve (Törökország, Ukrajna), ugyanakkor a 2007–2013-as évekre tervezett költségvetés körüli viták (a gazdagabb országok le akarják szállítani befizetésük értékét) még kérdésesebbé teszik a tízek, illetőleg a román és a bolgár felzárkóztatás esélyeit és idejét. Nyilvánvaló, hogy az uniós forrásokért elkeseredett harc fog folyni, és itt nemzetállamok fognak versengeni.
Az alkotmánytervezet elfogadási folyamatának elhalasztása és a költségvetési vita első fordulójának kudarca kétségessé tette az EB vezetői által dédelgetett nagy ívű tervek megvalósíthatóságát. Ebben a kiélezett helyzetben fokozott felelősség terheli az Európai Parlamentet és ezen belül az egyes államok képviselőit. Az EB ugyanis az Európai Parlamentnek tartozik felelősséggel. Elemi nemzeti érdek, hogy az uniós képviselők felkészültek legyenek az uniós jogrendszerből, és megfelelő szakértői csapat álljon rendelkezésükre. A pártok felelőssége, hogy a felkészítést és a kiválasztást partikuláris érdekek mellőzésével folytassák. Megengedhetetlen luxus lenne, ha az uniós képviselő-jelölést mintegy pártjutalomként kezelnék.
De nem csak a forrásokért folytatandó harcra és lobbizásra kell a képviselőket felkészíteni, amennyiben az alkotmánytervezetet – esetleges átdolgozás után – elfogadják. Ha pedig az alkotmánytervezet elfogadása lekerül a napirendről, az államok közötti alkudozások és lobbizások eddigi módszereit kell ismerni, és ebben a most belépett tagoknak és képviselőiknek még nem lehet komoly tapasztalatuk. A magyar parlament a tervezetet minden különösebb vita nélkül fogadta el, előzetesen társadalmi vita sem volt. Az alkotmánytervezet szövege még csak kereskedelmi forgalomba sem került, azt csak az internetről lehet letölteni, ami ma még nem tekinthető kielégítő demokratikus tájékoztatásnak.
Összegezve: a nemzetállam temetése ma még nincs napirenden Európában, és az erre irányuló lépéseket nem a gyengébb és szegényebb államoknak kellene megtenniük, hanem a gazdagabbaknak.

A szerző közíró