Szent István-terv: az összefogás erővonalai

Ha nincs eszmény, akkor nincsen közös cél sem, és a politikai cselekvésnek sincs értelme. Az országirányítás nem több, mint pragmatikus manőverezés, a politika, a hatalom technikusainak versenyfutása és bohócainak cirkuszi előadása. Mindez a Szent István-terv előszavában olvasható, amelyet a Professzorok Batthyány Köre készített.
Magának a tervezetnek a pontos meghatározásakor máris gondban lehet az olvasó, hiszen a gondolatoknak, felvetéseknek olyan kaleidoszkópszerű sokfélesége tárul elénk, amit nehéz műfajilag behatárolni. De vajon jelenthet-e ez gondot, vagy éppen ebben rejlik minden értéke? Nem program tehát a szó hagyományos értelmében, sokkal több annál: a nemzeti kibontakozás útja. Múlt, jelen és jövő nemcsak szimbolikus, hanem nagyon is materiális összekapcsolásának lehetünk részesei, ami eleddig még sohasem született a magyar eszmetörténetben. A Lovas Rezső, Náray-Szabó Gábor és Pálinkás József által szerkesztett Szent István-terv mintegy esszenciálisan, sűrítve tartalmazza történelmünk távolabbi és félmúltunk jelentős állomásait, de ezt nem öncélúan teszi. A tények, fordulópontok a históriában kevésbé tájékozott emberek számára is világossá, logikussá válnak, s így közelebb visznek a jelen és az általunk alakítandó jövő megértéséhez is.

Konszenzus a nemzeti kérdésekben

Valahol utat vesztettünk – idézik a szerzők Ady Endre híres mondatát, ám ezt inkább figyelmeztetésnek szánják az alkotók, mivel az egész XX. századi történelem a más, idegen hatalmak által kijelölt utakról szólt. Optimisták pedig csak úgy lehetünk, ha pontosan számba vesszük erőinket, lehetőségeinket, s magunk döntünk jövőnk alakításáról. Holott ténymegállapításaik akár drámainak is minősíthetők. Egy helyütt azt írják: az eladósodás és az egyensúlyhiány lassan olyan méreteket ölt, mint a kommunizmus bukása körül, azzal a különbséggel, hogy nincs már meg az a közvagyon, amelynek eladásával korábban még kievickéltünk a bajból. Kétségtelen, hogy ma már az Európai Unióra támaszkodva nem kizárólag a saját üstökünknél fogva kell kihúznunk magunkat a mocsárból, de a cselekvés immár végképp elodázhatatlan.
Megjelölik a kilábaláshoz szükséges erkölcsi muníciót is: erős összetartozási tudatra van szükség, hogy olyan politikai légkör teremtődjék, amelyben könnyű átlépni az ellenfeleket elválasztó árkot, ha a tisztesség és az ésszerűség azt követeli. A Professzorok Batthyány Köre tudósai tehát le akarnak számolni azzal a mesterségesen szított bizalmatlansági kampánnyal, amely a kommunista diktatúra egyik fő életben tartó eleme volt, s mai utódaik saját szempontjukból logikusan minden erővel életben tartani igyekeznek. Kimutatják azt a csak látszólag érthetetlen paradoxont is, amely a pártállami rendszer és a fogyasztói társadalom érdekeit rokonítja. Az önálló gondolkodás fölszámolása, a közösségek szétverése ugyanis nem csupán a bolsevizmus lényegéhez tartozott, egészen más, kulturáltabb eszközökkel a globalizáció profitorientált érdekei éppúgy az autonóm személyiségek, családok, a társadalmi szolidaritás elsorvasztását követelik meg.
Ronald Reagan, az Egyesült Államok későbbi elnöke egy döntő tévévitán azzal nyerte meg végleg Jimmy Carter elnökkel szemben a választókat, hogy arra kérte a hallgatóságot, tegyék mérlegre, most élnek-e jobban vagy négy évvel ezelőtt. A Szent István-terv nem kampánykompozíció, mégis valahogy hasonló számvetésre késztet mindenkit. Ha ehhez hozzávesszük Reagan egy másik mondását, amely szerint az embereknek nem halat kell adni, hanem meg kell tanítani őket halászni, még teljesebb illusztrációját adjuk a Szent István-terv gondolatvilágának. Ugyanígy a professzorok által összeállított anyag is a tervezett jövőhöz szükséges lépéssorozatra koncentrál, nem merül ki a félmúlt és jelen ostorozásában. Sőt, bár kíméletlenül megjelöli azokat a pontokat, ahol a mezőgazdaságtól az oktatásügyig, a művelődéstől a határokon túli magyarokkal történő kapcsolattartásig súlyos hibákat követ el a jelenlegi kormányzat, nem ereszkedik a napi politizálás szintjére. Annyira nem, hogy bízvást állítható, baloldali vagy liberális kormányok is nyugodtan felhasználhatnák a Szent István-tervben foglaltakat. A Gondolatok a nemzet felemelkedéséről alcímű dokumentum legalább harmincéves távlatban szemléli a magyarság fejlődésének, európai sikerének lehetőségeit. Ezeket a gondolatokat könnyen kölcsönveheti bárki, mivel a kötet egyik fő értéke, hogy bárhol fel lehet ütni, önmagában is koherens, külön-külön is tanulságos értékeléseket tartalmaz. Minden fejezet alapeleme a szerves fejlődés, a nemzeti önbizalom, a közösségek, a családok újjászervezése mellett az egyéni kezdeményezőkészség, a személyes szabadság és az egyéniség kibontakoztatása. Mint tudjuk, különösen ez utóbbiak a liberálisok és baloldaliak szellemi eszköztárát is képezik, azonban a gyakorlatban teljesen háttérbe szorulnak a balliberális kormányzat alatt. Elemzők szerint ennek az lehet az oka, hogy elsősorban irányítható társadalmi egységekre van szükségük, s így a szuverén gondolkodás számukra devianciának tűnik a Kádár-rendszerhez hasonlóan. Megfontolandó lehet a mindenkori kormány számára, hogy a többi nemzethez hasonlóan konszenzus legyen a nemzeti alapértékek tiszteletében. Nálunk azonban a baloldali kormányok csupán retorikai szinten, kampánycélból foglalkoznak nemzeti kérdésekkel, soha nem mulasztva el a vádaskodást ezen értékek kisajátításáról. Ha ezt a folyamatot sikerülne végigvinni, leszoríthatnák a nemzeti prioritásokat olyan szintre, ami a többi országhoz képest igen alacsony, ezáltal soha be nem hozható hátrányba kerülnénk az érdekérvényesítésben. Hogy mindez mégse következhessen be, ajánljuk a Szent István-terv forgatását a legkülönbözőbb politikai irányultságú emberek számára.

Középpontban az ember áll

A fanyar anekdota szerint a szovjet rendszer akkor bukott meg, amikor a moszkvai GUM-áruházban először lehetett banánt kapni. Az embereknek ettől fogva már volt viszonyítási alapjuk. Ugyanígy a mai Magyarországon is csak addig lehet a rossz vidékpolitikai elképzeléseket modernnek beállítani, amíg a társadalom többsége tudatlanságban leledzik az Európai Unióban honos gyakorlatot illetően. A Szent István-terv is rámutat, hogy az EU-ban egyáltalán nem a nálunk erőszakolt fejlődő országokbeli nagy latifundiumok, óriásbirtokok és elhalásra ítélt nyomorgó törpebirtokok skizofrén kettőssége az uralkodó. A professzorok ezért kimondják: a kis- és közepes méretű családi gazdaságoknak kell uralkodniuk, éppen az EU-kompatibilitás jegyében. Okfejtésük nyomán leszűrhetjük a tanulságot: a minőségi termelés, az egyéni kezelés, a felelősségvállalás, a környezetkímélés, az energiatakarékosság komplexen kizárólag az optimális méretű családi gazdaságokban valósítható meg Európában éppúgy, mint az USA-ban. Ehhez azonban olyan támogatási és adórendszerre van szükség, amely nem szab gátat ennek a természetes fejlődésnek. Ki kell mondani: a gazdálkodókat azért kell közpénzből támogatni, mert a társadalomnak szüksége van a minőségi termékeiken kívül a vidékfenntartó, a környezetgondozó munkájukra is. A vidék talpra állásához vezető út tehát csakis az lehet, hogy összehangolt nemzeti programot alakítson ki a kormányzat a helyi gazdaközösségek, az önkormányzatok és a szakmai érdek-képviseleti szervek bevonásával.
A Szent István-tervben merészen leírják: mi sem mutatja jobban, hogy jelen munkájuk nem „terv” a szó elkoptatott értelmében, mint az, hogy az embert állítja a középpontba, nem pedig a gazdaságot, hiszen az utóbbi van az előbbiért, nem pedig a mai divatos téveszme alapján fordítva. Sokan talán az egyetemi tanárok, akadémikusok művét lapozgatva döbbenhetnek rá igazán, mennyi megszorítás érte a gazdaság és a társadalom szereplőit az utóbbi három esztendőben. A Szent István-terv ezeket az elvonásokat is megszüntetné, ám nem merő humanitárius okokból, hanem racionális megfontolásból. Megállapítja: ökoszociális piacgazdaságra van szükség, vagyis egyensúlyt kell teremteni a piaci, a szociális és a környezeti szempontok között. Az igazi megoldást pedig a versenyképesség visszaszerzése nyújthatja számunkra. Az alapbaj ugyanis az, hogy a magyar gazdaság nem eléggé versenyképes, az egyensúly egyre jobban felbillen, és a kormányzat nem tesz ellene voltaképpen semmit. Laikusok számára is érthetően világítják meg a kizárólag megvonásokban gondolkodó gazdaságpolitika zsákutcáját. Ha ugyanis a büdzsé kiadási oldalának lefaragásával próbál a kormány egyensúlyba kerülni, az további káros folyamatokat generál. A kiadáscsökkentés közvetve csökkenti a termelést és a szolgáltatásokat, s ily módon akadályozza az egész gazdaságot. A következő lefelé vezető lépcsőfok: csökkennek az adóbevételek, ez pedig ismét növeli a költségvetési hiányt. A rövidlátó kormányzatot ez persze újabb megszorításokra inspirálja, és kezdődik minden elölről. A végeredmény: a gazdaság lefelé tartó spirálba, dugóhúzóba kerül.
A fenti gondolat, a dugóhúzó-effektus magától értetődően nem pusztán a gazdaságra, hanem az egész magyar társadalomra is érvényes lehet. Mária Terézia sokszor idézett mondása szerint etetni is kell a juhot, ha nyírni akarjuk. A visszafejlesztést szorgalmazó, farkastörvényeket hirdető erők ezt a mondás mintha kifordították volna: minek etetni a juhot, ha úgyis ki akarjuk nyírni. A visszafejlődés az élet szinte minden területén ugyanis olyan méreteket öltött, amit már nehéz gazdaságpolitikai elvekre való hivatkozással indokolni. Ez alól nem kivétel a hazai kulturális élet sem. A Szent István-terv leszögezi: a magyar kultúra számára a rendszerváltozás szabadságot, európai emancipációt hozott, ugyanakkor létbizonytalanságot és bizonyos mértékű presztízsvesztést is. A jövőt tekintve azonban derűlátók a szerzők, a magyar kultúra egyesülése megtörténhetett, s az európai uniós tagság elnyerése után sem kell lemondanunk arról, hogy a nemzet helyzetének konszolidációjával megerősödik népünkben az öntudat, tágasabbá, befogadóbbá válik a lélek, s megnő a vágy a jobb minőségű életre, tudásra.
Sokan azt mondják, a regnáló baloldalnak ösztönös érdeke, hogy a tömeges társadalmi felemelkedés ne menjen végbe, hiszen szavazóbázisukat csak kevésbé tájékozott, jogaikkal, lehetőségeikkel nem igazán tisztában lévő emberekkel tudják megőrizni. Másként fogalmazva: a pszeudobaloldal bezárja az emberek előtt a kapukat, hogy csak az általuk kiválasztottak nyerjenek bebocsátást, a modern jobboldal viszont éppen hogy tágasra nyitja a teret, szuverén felnőtt polgárokként kezelve őket. A Szent István-terv így kimondatlanul is kvinteszszenciáját adja mindazon törekvéseknek, amelyek a leszakadt társadalmi rétegek újbóli felemelkedését, s így az egyén és a társadalom versenyképességét is szolgálják. Samuelson, a híres amerikai közgazdász mutatta ki egzakt módon, hogy a hátrányos társadalmi helyzetű csoportoknak ha nem adnak munkát, az többe kerül az államnak a szociális segélyek és a bevételkiesés miatt, mintha a tanulásra és ezáltal a megélhetésre nyújtanának nekik esélyt. Ez a gondolat tükröződik a Professzorok Batthyány Köre kötetében is, amikor az oktatás, a köznevelés fontosságát hangsúlyozzák, s a magyar cigányság felemelkedésére konkrét irányelveket fogalmaznak meg. „A polgárosodás küszöbén” – szól az egyik alfejezet, amelyből egyértelművé válik, a magyar cigányok révbe érkezése reális közelségbe kerülhet. Leírják, a romák társadalmi és nemzeti befogadása nem csupán emberbaráti cél, hanem alapvető nemzeti érdek: sorskérdés is. Hiányoznak azonban az olyan szakértők, önkéntes mozgalmak, körök, egyesületek, alapítványok, amelyek programszerűen dolgoznának a cigányságnak a magyar polgári társadalomba való harmonikus beilleszkedéséért. Azt is hozzáfűzik, hogy a civil társadalom polgári gondolkodású részének is szerepet kell vállalnia a kisebbségvédelemben. A paternalizmussal szemben a partnerség elvét kell követnünk, és megkövetelhető a pozitív diszkrimináció is. Keresni kell a közhasznú foglalkoztatásnak azon célirányos formáit, amelyek visszavezethetnek a jobban fizetett szakmunka világába. A tudósok úgy látják: az esélyegyenlőség eszméje viszont csakis színvonalas oktatási rendszerben valósítható meg.

Ciklusokon átívelő programok

De vajon megvan-e ez a baloldal által jobbára csak szlogenekben hangoztatott esélyegyenlőség az oktatásban a legszélesebb néprétegek számára? A Szent István-terv szerint a fogyasztói társadalom „Szerezd meg, fogyaszd el, élvezd!” jelszava túlharsogja a „Hass, alkoss, gyarapíts!” klasszikus eszméjét, s a mai oktatásirányítás behódolt ennek. A terv az oktatást az egyén versenyképessége eszközeként aposztrofálja, ám egyértelművé válik, hogy a nemzet versenyképessége is ezen a szférán múlik. Radikális béremelést szorgalmaznak a pedagógusoknak, hogy tisztes életviszonyok közé kerülhessenek, s egy hivatáskamara segítségével az oktatáspolitika alakításába is végre bevonnák őket. A felsőoktatási, kutatási intézmények szintén megerősítésre szorulnak: az alaptevékenységek költségeit az államnak fedeznie kell, az egyetemeket nem szabad az üzleti szféra kénye-kedvére bízni. Leteszik a garast az egyetemi autonómia mellett is, az intézményt továbbra is a közösségük által demokratikusan választott rektornak kell vezetnie, míg a gazdasági vezetőnek a gazdálkodás hatékonyságáért és jogszerűségéért kell felelnie.
Megérett az idő arra, hogy a támogatáspolitikát a nemzetpolitika részeként végre egységessé tegyük és a kormányzati ciklustól függetlenítsük – olvasható a külföldre szakított nemzetrészekről szóló fejezetben. Az alkotók úgy vélik, Magyarországnak a tőkekihelyezés különböző formáival, vegyesvállalatok létesítésével jobban kell támogatnia a magyar középosztály megerősítését az utódállamokban. Talán a már idézett Samuelson mondása is irányadó lehet e tekintetben, aki szerint a gazdasági terjeszkedés a legjobb kiút a depresszióból. Más vonatkozásban ugyanezt megfogalmazzák a kisebbségi oktatáspolitikával kapcsolatban: a cél a teljes körű magyar oktatási vonal kiépítése, a szórványiskolák és kollégiumok hálózatával együtt.
Jeles gondolkodók szerint nemcsak egyéni élethelyzetekben, hanem gazdasági pangás idején is a legjobb stratégia az előremenekülés. Másként fogalmazva: kreativitás nélkül egy adminisztrátorból soha nem lesz sikeres vállalkozó. A jelenlegi kormány furcsa, ötlettelen, bürokrata szemléletének mond ellent a Szent István-terv, sikerrel kerülve ki az aktuálpolitikai buktatókat. Minden modern társadalom építésében kiemelt és felelősségteljes szerep hárul a médiára. Így a Szent István-terv is hangsúlyozza, bár a sajtó az a terület, ahol a rendszerváltozáskor megszerzett szabadsággal a legtöbbször visszaéltek, ám a tudósok azt is hozzáteszik, a sajtópaletta minden oldalán vannak józan és lelkiismeretes szereplők. További veszély, hogy a közvélemény a balliberális szemléletet lassan a bulvársajtó igénytelenségével azonosítja. A professzo