Valamit visszaadni a sok jóságból

Amikor kevéssel barátságunk kezdete után a 62 éves Demse Márton, a Somoskán született, egykori csángó magyar tanító, munkásíró, mozdonyvezető meghívott, legyek jelen magyar állampolgársága okán tartott ünnepségén, még keveset tudtam arról a vesszőfutásról, amit végigélt.
– Mit jelent az ön számára a befogadás, az állampolgárság?
– Befogadott lettem. Egy kívülálló nem is tudhatja, milyen ez – mondta. Megrendülése mélyebb volt a szavaknál. – Magának nem kell sokat magyarázni, hiszen onnan jött, ahol még a neveket is megmásítják. Lefordítják a keresztneveket, és úgy jegyzik be. Sándorból Alexandru lesz, és ezzel a névcserével bizonyítják: ismét gyarapodott egy fővel Románia. És a névfordítás nem csak ebből áll. Demse Márton vagyok. Otthon voltam Densa is. Így románosabb. Szebben hangzik. Nincs száma, hány embernek forgatták ki a családnevét. Most újra ember lettem, az, aminek születtem: teljes jogú polgár. Magyar.
Nem hagytam benne a szót, elkísértem a hat négyzetméteres, ideiglenes házmesteri szállásra, egy hatalmas lakóház gázcsövei közé, a hetedik emeletre, ahol láttam egy rozzant asztalt egy székkel, fekhelyet tiszta ágyneművel, és a falak mellett könyveket, iratokat szép rendben. Vendéglátóm fűtő is volt, amolyan mindenes.
– Könyvtáramból, kézirataimból ennyi megmenekült. A többi a Securitate birtokába került. Sosem adták vissza.
– Igazában örökre elveszett egy csángó munkásíró élete nagyobb részének minden eddigi munkája, de miért?
– Azért mert csángó magyarként megpróbáltam megmaradni. Sőt másokat is megmenteni. A tanítóképző befejezése után egy kis csángó faluba, Somoskára helyeztek.
– A kor kívánsága szerint be szerette volna tartani egy munkásíró küldetését, ám lelépett a dobogóról és elment vonatvezetőnek.
– Nem ilyen egyszerű. Felfüggesztettek, nem folytathattam a gyermekek nevelését, ezért váltottam.
– A vonatvezető a munkás kategóriában a legelsők között emlegetett, jó fizetéssel, nagy felelősséggel…
– Ezt én is így hittem. De bárhová mentem, engem már számon tartott a hírhedt állambiztonság. Minden lépésemet követték. 1984. november 5-én Bukarestből elküldtek egy jelentést a magyar külügyminiszternek, Várkonyi Péter elvtársnak. Idézek a Külügyminisztériumba küldött jelentésből: „Demse hazaáruló, a külföldi magyar revizionizmus előretolt bástyája.” Idézés, kihallgatás, verések, házkutatások, fenyegetések, így a vonatokat is nehéz volt irányítani, hát még a hétköznapjaimat, a családomat és minden más egyebet, ami hozzátartozik a létezéshez.
– Vajon milyen lélekkel tették ezt a végrehajtók?
– Lélekről én nem beszélnék. Ezt csak gonosz meggyőződésből hajtották végre a beosztottak, de idézem a főszekus jelentésbe foglalt szavait, mert az sok mindent elárul: „Olyan ügy szolgálatában álltam, amely a sovén politikát szolgálja a csángók erőszakos elrománosításában. Megelégeltem a sok igazságtalanságot, szabadulni akarok tőle. Ha lehetőségem nyílik, feltárom törvénytelen cselekedeteinek tetteit, az állambiztonság embertelen eljárásait mindazokkal szemben, akik, mint Demse Márton, igyekeznek magyarságukat megőrizni.”
Alexandru Berecki, azaz Bereczki Sándor, az előbbiek írója magyar létére az előzményekről is vallomást tett a következőkben. „Folytatjuk Demse rendszeres figyelését, könyveit, kéziratát elvettük, igyekszünk minden úton-módon megakadályozni, hogy írjon, publikáljon. Nemegyszer rendeltük be hozzánk, vertük is, fenyegettük is. Elértük, hogy most nagyon elővigyázatos. Igyekszik senkivel sem találkozni a magyar értelmiségiek közül. Célunkat elértük, még haza, a szüleihez is fél menni, ám mi folytatjuk az üldözését. Annyira »megdolgoztuk«, hogy fél a letartóztatástól, nem mer senki külföldivel szóba állni. Nem áll jogában idegent a lakásában fogadni. Bármilyen levelet kap külföldről, azokat román fordításban az eredetivel hozza a biztonsági szervek tudomására.”
Elég csak a két idézetet összevetnünk. A „megdolgozás” után, amikor azt is elérték, hogy családi élete is felbomlott, és nem maradt más, mint menekülni, valamiképpen átengedték Magyarországra. Megszabadultak az „előretolt bástyától”.
– Nem lehet, hogy valami olyan eszme, gondolat, cél ne irányította volna, amiért érdemes volt végigszenvedni ezeket. Mi volt ez?
– Elkobozták azt a könyvet, amelyiknek írója Domokos Pál Péter volt, a címe: Édes hazámnak akartam szolgálni. Ezt követtem. A csángók igaz pártfogója volt Péter bátyánk. Vele kapcsolatot tartani szinte a legnagyobb hazaárulás volt. Lakatos Demeter halálba hajszolt költő barátomat Szabófalván felkeresni, a legszebb csángó nyelven született verseit csak legigazabb barátokhoz eljuttatni szintén bűncselekménynek számított. Újváry Lajos festőművészt Budapestről befogadni, aki a Gyimes szép tájainak megörökítéséhez jött útbaigazításért, halálos véteknek számított. Mi csángók mindenért megszenvedtünk. Nyelvünkért, hitünkért, vallásunkért. A nagy üldöztetések idején, ha valakitől a falvainkban idegenek megkérdezték: ugye, maguk magyarok?, úgy feleltek az emberek: mi igaz katolikusok vagyunk. A kettő egy volt. A Securitate alezredese, Bereczki nagy büszkén jelenti: megdolgoztuk Demsét, hogy már a szüleihez is fél hazamenni. Tízórás szolgálat után a mozdonyról nem haza, hanem egyenesen az állambiztonsághoz kísértek. Kivel találkoztam? Kivel beszéltem? Mondtam: vonatot vezettem. Emberekért feleltem, hogy száz kilométerekről hazajussanak. De a feleségénél találtunk két hátizsákot, kik hozták? Uraim, én Bukaresten túlról jövök. Itt leszálltam, az elsők, akikkel találkoztam, maguk. Jó, akkor majd kivallod! És nyilatkoztam. Ez a versidézet ideillik a hiteles nyilatkozatból:
Vallatáskor a gondolatok összefutnak. / A végtelen nyilatkozatom. / Táskám oldalzsebében / Rongyolódott csángókrónika / „Fölöttünk a havasok…” mutatom is… / „Nézik. Nem jó, amit addig írtam. / – Kezd elölről! – ordítják ismét. / Alulírott megalázott, szembeköpött… / Ködkígyó kúszik a szememre, / Csepeg az orrom vére. / Nem törődök semmivel, / Írom tovább, amit tudok, / A végén írva ordítok, / De nem írom, nem írhatom. / Igen, ezt mégis leírom: / Eppur si muove…” / Alulírott, megalázott / És Istentől megáldott / Alulírott…”
– Mostanában hazalátogat-e?
– Lányaimhoz, unokáimhoz, barátaimhoz. Most Csíkszeredába készülök.
– Valami családi ünnepre?
– Nem, negyvenkettedik tanítóképzős osztálytársaim körébe. Mi nem csak a kerek fordulókat tartjuk. Megfogyatkoztunk. Szükség, hogy míg élünk, esztendőnként egyszer lássuk egymást.
– Mit visz a tarisznyában?
– Mire otthon leszünk megjelenik odahaza egy kötetem. Abból akarok adni mindnek, aki eljöhet. És még valami. Elhatároztam, én leszek a házigazda, erre gyűjtögettem éppen egy esztendeje. A vacsora költségét én állom. Tudja, amikor én a tanítóképzőbe kerültem, nekem otthonról legfeljebb puliszkát, málélisztet küldhettek volna. Otthon a szegénység felhője borította az egész községet. Társaim szülei hozták hetenként, kéthetenként a hazait. Kanyarítottak a kenyérből. szalonnából, mert úgy tartották, ez a gyerek is a miénk. És én most valamit visszaadhatok a sok jóságból, testvér – a testvérnek.