Aranka regénye

Remekbe szabott volt az ebéd, odakünn tombolt a kánikula, idebenn barátságos hűvös uralkodott – mi tagadás, elszunnyadtam újságolvasás közben. A könnyű kora délutáni álom egy ismerős könyvkiadóba repített. A kiadómmal tárgyaltam a soros regényemről, amelynek még csak a puszta vázlata létezett. Ezek voltak a legkényesebb, tapogatódzó beszélgetések: a legjobb ötletek is a semmibe hullhattak a jogos szakmai ellenvetések miatt; de mindenképp meghatározták a következő két-három évre az életemet. Kiadóm kellőképpen szőrösszívű szakember volt: nem hatották meg korábbi sikereim, nem fizetett hozomra, elvből nem invesztált zavaros szellemi vállalkozásokba. Én a kreativitást védelmeztem, ő a megtérülést. Olykor az idegösszeomlás határán egyensúlyozva fogadta vadabbnál vadabb szinopszisaimat. Pár éve például azon borult ki, hogy idegen akcentusú terroristákkal a Pentagonnak akartam vezettetni egy polgári repülőgépet. „Könyörgöm, maradjunk a realitás talaján!” – kérlelt. A jelmondata az volt: csak semmi fikció! Attól idegenkedik a könyvolvasó. Nem csoda, hogy ezúttal is némiképp szorongva vezettem elé legújabb regényvázlatomat.
„A címe: Aranka regénye” – kezdtem egy nagy lélegzetvétellel, de máris félbeszakított. „Mi az, hogy Aranka? Talán Jókai századában élünk? Egy XXI. századi regényhősnő legyen minimum Vivien…” – vetette ellen. „Aranka színésznő. A könnyű műfaj jegyese. Musztafa feleségét alakította az Operettben” – semmisítettem meg egyetlen célzott lövéssel. Kiadóm behúzta a nyakát, úgy hallgatta a formálódó történetet. Aranka feltörekvő szubrett, ráadásul a pályáját belügyes apukája egyengeti. Megkapó jelenség a deszkákon: kisvártatva egy jó nevű rendező köti be a fejét. Gyerekeket szül neki, de a házasság megromlik. Válásra kerül a sor, de a férj makacskodik az osztozkodásnál. Egy szép napon, mint a seregben szokás, pokrócot dobnak a fejére, azon keresztül agyabugyálják el, verik kékre-zöldre. A gaz elkövetők kilétére soha nem derül fény, de a rendező úr ezt követően megadóan beleegyezik minden válási feltételbe, a belügyes exapósnak meg messziről előre köszön. „Ilyen nincs egy jogállamban!” – horkan fel a kiadóm. „Vissza a földre, ha kérhetném…”
Nem hagyom kizökkenteni magam a kerékvágásból. Aranka második férje ügyvéd, ráadásul a regnáló miniszterelnök ismeretségi köréből. A kormányfő alkalmi vizitjei alkalmával Aranka viszi be a kávét. („Több realitásérzéket!” – hörög a kiadóm sápadtan.) Nemsokára Aranka az ügyvédtől is válik, de megint osztozkodási gondok támadnak. Pokrócozás ezúttal (mégiscsak változnak az idők) már nem jöhet szóba, ezért csalafintább eszközökhöz kell folyamodni. A belügyes apuka kioktatja szeretett leányát: másolja ki a fellelhető adatokat férje számítógépéből, aztán küldje el az egészet egy irodalmi zuglapnak, amely politikai krédója nyomán – hogy üthet egyet az időközben ellenzékbe szorult, de változatlanul potens miniszterelnökön – gondolkodás nélkül közreadja majd. Ezek után pedig a vagyonmegosztási perben egy egész kormánypárti ügyvédhad segédkezik majd az exszubrettnek.
A kiadóm ezen a ponton intellektuális fájdalmában felüvöltött. „Miért csinálja ez velem? Ártottam én magának? Hát hogy lehetne – akár még egy fikciós regényben is – reálisnak elfogadni egy ilyen szituációt? Még fikciónak is rossz, hogy így lábbal lehet tiporni az ügyvédi titoktartás szentségét! Hol az az ország, ahol bárki komolyan venne holmi bűncselekményből származó dokumentumokat? Olyan lap meg aztán végképp nem létezik ezen az égövön, amely ilyesfajta link tényfeltárással blamálná magát!” Megnyugtattam, hogy ez az én regényem, és egy olyan országot képzeltem el, ahol ez a nonszensz eljárás igenis lehetségesnek számít. Sőt, az említett zuglapnak gazdag tapasztalatai vannak a válóperes iratokban való vájkálásban: nem is oly rég egy vezető ellenoldali újságíró lejáratására alkalmazta ezt a zugfirkászi módszert, heteken át kolumnás válóperi „tényfeltárásokkal” öregbítve a jogállami sajtószabadság jó hírét.
Kiadóm ekkor már valósággal összeomlott, magába zuhant. A továbbiakat egykedvűen hallgatta. De nem kíméltem. Aranka jogi hadjárata az exférje ellen (akit nem Musztafának hívnak) országos üggyé vált, vezető hírré avanzsált e képzeletbeli állam médiájában. Sőt, parlamenti vizsgálóbizottság is alakult a hivatali számítógépből kilopott, kétes értékű irományokra alapozva. (Kiadóm itt olyasmit nyüszített, hogy ennél még a pentagonos agymenésemnek is több köze volt a valósághoz.) Hamarosan azonban kiderült, hogy a kormánypárti vizsgálóbizottsági elnököt pénzbüntetésre ítélték bizonyos szociálpolitikai kedvezmények túlontúl kreatív igénybe vétele okán. Az ellenzék etikai fenntartásait hangoztatta, és haladéktalanul felfüggesztette részvételét a bizottság munkájában. A kormányoldal ellenben a kivonulást politikai machinációnak bélyegezte, elvégre egy szimpla pénzbüntetés legkevésbé sem jelent büntetett előéletet, s egy gyakorlott csaló mégiscsak avatottabb módon tudja megítélni a hatalommal való hipotetikus visszaélés valóságos vagy képzelt voltát.
Kiadóm itt egyszeriben elnyúlt a földön, ütemesen rángatózott, a szája pedig periodikusan habzott. Ekkor azonban még korántsem értem a szüzsé végére. Ráadásul elkövette azt a hibát, hogy kétségbe vonta a regényemben vázolt ország valódiságát – hiszen ahol ilyesmik történhetnek, az a miliő a legvadabb rémromantikus képzeletet is próbára teszi. Felskicceltem hát neki Aranka hazájának utóbbi két évtizedes történelmét. Aranka hazájában diktatúra volt (bár puha diktatúra, ahol nyugodtan el lehetett azért énekelni-táncolni Musztafa feleségét); de aztán rendszert váltottak, s kitört a demokrácia. A demokráciát azonban nagyrészt ugyanazok kezdték működtetni, akik a diktatúrát működtették – legalábbis ami a vagyonkezelést illeti. A képet időről időre árnyalták ugyan holmi parlamenti választások, ám az átmentett tőke és médiabefolyás megtette a magáét: az istenadta nép több ízben is visszaszavazta régi elnyomóit. Aranka regényének idejében épp egy volt diktatúratechnikus, jelenleg milliárdos volt hatalmon, aki külföldi lapokban hirdette a kormányzati sikereket, mert odahaza már a kutya sem hitt neki. Kapóra jött hát a kudarcot kudarcra halmozó kormányzatnak Aranka válóperes dokumentációja, amelyben epizódszereplőként (mint a bevitt kávé elszürcsölője) a vetélytárs exminiszterelnök, a jövendő kihívó is felbukkant. Miközben az államadósság az egekbe szökött, a gazdasági miniszter pedig a bajok orvoslása, a tűz oltása helyett kényszeresen tévévitázni akart, Aranka országát egy sajtó-helyreigazítási per tartotta lázban, amit ugyan az irodalmi zuglap elveszített, de a tolvaj Aranka, akit oly meghatóan szeretett belügyes apukája, valóságos médiasztárrá változott…
Amikor a padlón fetrengő, artikulálatlan hangokat hallató kiadómra a testes rohammentők ráadták a kényszerzubbonyt, hogy betuszkolják a szirénázó autóba, komolyan sajnáltam, hogy nem érhettem a sztori végére, s még számos zaftos részlet bennem rekedt. „Pentagon, Aranka, Pentagon, Aranka” – ismételgette monoton hangon. Vegyes érzelmekkel néztem utána, s komolyan latolgatni kezdtem, nem kellene-e kiadót váltanom. A mentőautó éles sivítására azonban magam is felriadtam felszínes délutáni szunyókálásomból, s igazából már azt sem tudtam, létezik-e Aranka, a többszörösen elvált szubrett meg az ő szürreális országa. Merő fikció, csupa kitaláció az egész; vagy szégyellje magát a fantáziátlan valóság.