Balkáni zsákutca

Piszkos bombák. A cáfolatok ellenére mégis létezik Balkán-szindróma – állítja több éve folytatott kutatásai alapján egy boszniai orvosnő. Szlavica Jovanovics Bratunac lakóinak körében végzett egészségügyi vizsgálatok során figyelte meg, hogy a városban élő menekültek esetében példátlanul magas, a helybeliekénél hatszor magasabb a halandóság, azon belül a rosszindulatú daganat okozta halálesetek száma. Ennek csak egy magyarázata lehet – állítja az orvosnő –, mégpedig az, hogy a menekültek olyan területen – a Szarajevó melletti Hadzici településen – éltek a boszniai háború idején, ahol a NATO egységei 1995 őszén gyengített uránlövedékeket használtak.

Amikor a szerb határtól alig néhány kilométerre fekvő Srebrenicában már huszonnegyedik órája tartott a vérfürdő, Ratko Mladics és emberei a Bratunac főutcáján álló Fontana hotelbe vonultak vissza, hogy a mit sem sejtő holland parancsnokokkal tárgyaljanak. 1995. július 11-ét írtunk. Egy ideje elcsitultak a heves harcok, ám a csöndet olykor mégis távoli puskaropogás zaja törte meg. Mladics, a szerb seregek vezére magabiztosan ült tárgyalóasztalhoz, s bár Srebrenica néhány órával korábbi bevételét folyton csak „felszabadításként” emlegette, ígéretet tett a hollandoknak, hogy emberségesen bánnak majd a városban rekedt bosnyákokkal.
Negyvennyolc óra múlva a mohamedán vallású férfiak közül egy sem volt életben.
Eltelt tíz év, s a történelem fintora, hogy – bár évekig zárva tartott – több tudósítóval együtt most éppen itt, a Fontana hotelben hajthattuk álomra a fejünket. A szebb napokat látott épület első pillantásra is hű tükörképe a háborúból épphogy kikeveredett, ám az önmaga állította csapdák elől menekülni nem tudó egykori Jugoszlávia és utódállamai sorsának. A hajdanában bizonyára kényelmes szálloda ma egy dohos romhalmaz, a tapétán kiütött a penész, a mennyezetről csepegő víztől szétmállott a padlószőnyeg, a szoba egyik ablakát nem lehet kinyitni, a másikat becsukni, s ami a legrosszabb, mindent átitatott a több éve itt rekedt áporodott, poshadt szag. Vagyis belülről rohad szét az egész szerkezet, amin mit sem segítenek az apró szépítgetések, toldozgatások-foldozgatások.
A romokon persze idővel valami egészen új születhet – a kőhalmokból helyenként már most csodás villák, gazdag üzletek nőttek ki –, az állam- és emberközi kapcsolatok helyreállítása azonban ennél jóval lassúbb folyamat. Szerbiában a srebrenicai vérengzés évfordulója ismét felkavarta az indulatokat, s félő, hogy az idő nem a megbékélés híveinek malmára hajtja a vizet. Ünnepnapokon helyenként ma is gyakorolják a balkáni népeknek azon szokását, hogy a levegőbe eresztett géppisztolysorozattal adnak hangot örömüknek. Többször megesett ez az utóbbi években Belgrádban is, ám amikor – éppen egy éve – Borisz Tadicsot elnökké választották, hallgattak a fegyverek. Az ő hívei már egy más kor s ezzel együtt más eszmék és más célok követői – vonható le ebből a gyors következtetés, amely alapján ismét csak élesebbnek tűnik a határvonal a saját nemzetükön belül is megosztott szerbek között.
Kilátástalan csapdahelyzet ez, amelynek foglya minden szerbek által lakott vidék a Vajdaságtól Koszovóig és a Boszniai Szerb Köztársaságig. Bár Tadics ott volt Srebrenicában, az a kezdeményezés, hogy a mészárlás évfordulóját, július 11-ét Szerbiában is nyilvánítsák gyásznappá, sem Belgrádban, sem Újvidéken nem talált támogatókra. Ennek oka egyszerű – érvelnek –, hiszen a gyilkosságok nem is Szerbia területén történtek. Ha egyáltalán megtörténtek – teszik hozzá sokan. A szerbek többsége ugyanis egészen másként gondol Srebrenicára, mint a tíz évvel ezelőtt oly fájóan tétlen nagyvilág.
Bratunac kocsmáiban a munka híján idejük nagy részét ott töltő férfiak, majd másnap a srebrenicai ortodox templom kertjében a szerb fiatalok egyaránt arról beszélnek, hogy miközben az Európai Unió és a muzulmán világ pénzzel tömi a bosnyákokat, addig róluk, szerbekről csak akkor esik szó, ha éppen háborús bűnösök után kutatnak. „Egyértelműen gonosznak, rossznak, feketének kiáltottak ki minket” – fakad ki az egyik fiú, akinek szavaiban kétségtelenül rejlik némi igazság. Csakhogy miközben Tadics és sok más szerb is kimondta, hogy katonáik rengeteg szenvedést okoztak a háborúban, addig a töretlen erejű szélsőségesek, Seselj és Nikolics követői erre képtelenek. Ezen még azok a néhány hete bemutatott sokkoló videofelvételek sem változtatnak, amelyeken jól látható, amint a szerbiai Skorpiók elnevezésű alakulat tagjai kegyetlenül lemészárolnak hat fiatal bosnyákot. (Amint azóta kiderült, ez az alakulat 1999-ig hivatalos állományban volt.)
A szélsőségesek elszántsága töretlen, az sem zavarja őket, ha olykor ellentmondásba keverednek önmagukkal: tagadják ugyan a népirtás tényét, majd utcai csetepatékban újabb Srebrenicával fenyegetőznek. A gyilkosok közül sokan ma is szabadon járnak-kelnek, a politika és a sajtó pedig kénye-kedve szerint manipulálja az embereket. Hangozzék el azonban bármi, a valós eseményekről sajnos a potocari emlékhely zöld kopjafái s a sorra feltárt tömegsírokból előkerülő emberi csontok tanúskodnak.
Legutóbb épp a megemlékezések helyszínétől pár perc alatt megközelíthető mezőn tártak fel egy úgynevezett másodlagos temetkezési helyet. A jelenleg is zajló munkálatokban részt vevő egyik szakértő szerint a tömegsír körülbelül ötven bosnyák holttestét rejti, de mivel a csontok szétszóródtak, az itt megtalált áldozatok pontos számát csak a DNS-vizsgálatok után lehet meghatározni. A vélhetőleg a közelben, de két különböző helyen legyilkolt muzulmánok maradványait a vérengzés után mintegy három hónappal – vagyis 1995 októberében – áshatták ki a tettesek, s hozhatták át ide, Pale közelébe. Az újabb és újabb holttestek azonosítása persze aligha csillapítja az életben maradottak lelkében dúló haragot és fájdalmat, a végtisztesség megadásával azonban talán egy fokkal könnyebb feldolgozni az átélt borzalmakat.
Az évfordulóra a világ szinte minden tájáról összesereglett tudósítók már elhagyták Boszniát, a Fontana hotel is bezárta kapuit, a jelek szerint azonban gyászszertartást nem most tartottak utoljára Potocariban.