Bálnaszerenád (2.)

E n c i k l o p é d i a É n e z e r

Az abház öregek nem tudják, mikor is kezdődtek. Hogy mennyi ideje folynak. Ezért hitelesítetlen Guinness-rekorder az abház öreg, aki saját bevallása szerint százhetven éves. Mennyi víz folyt le a Dunán? Mennyi vér folyt körbe-karikába egy emberen? Krisztus előtt, Krisztus után. Az ám, mi mikor született? Mikortól fogva datálható? Mennyi ideje van? Mennyi ideje van hátra, s mennyi ideje tart előre? Genezis, genetika. Minden kezdet nehéz. Folyt. köv. Rögtön jövök. Eltáv. Elközel. Mondják, a jövő olyan rügy, amely múltból fakad. Egy bizonyos: elárulhat valamiről valamit, ha tudjuk, mikor keletkezett.
A globalizációról is megtudhatunk tán valami érdemlegeset, ha firtatni kezdjük: mikor született? Egyesek szerint tíz-tizenöt éve. Amióta egységes piaccá vált a föld. Közös piaccá. Amióta hódítanak a multik.
Más vélemény szerint a gyarmatosítás óta. Úgy kétszáz-háromszáz éve. Szó, ami szó, addig a törzsi Afrika, a kincses Arábia, a mesés India és a tilos Kína önelvűen fejlődött, egyik sem volt képes a másikat saját képére és hasonlatosságára formálni. A nagy fehér moguloknak: Angliának és Franciaországnak azonban mindez – ha csak a felszíni arculatváltás erejéig is – sikerült. A vasút, a ragályként terjedő technikai vívmányok nyomán kialakult az a nemzetek fölötti profil, amely korábban civilizációként volt nyilvántartva, ma pedig globalizációként egyöntetű.
Vannak, akik szerint a föld 1492, a nagy kolumbuszi út óta globális, azaz kerek. Ez, ha úgy vesszük, szó szerint igaz, hisz addig laposnak vélték. Mármint a Földet. Állítsátok meg, le akarok róla szállni?! Spanyolország és Portugália pörgette fel. Egyébiránt igazán szűz táj az, ahová emberi kéz még nem tette be a lábát. A konkvisztádorok által meggyötört Amerika csak vad volt, ám nem szűz, mivel emberek lakták. A „vademberek”, „bennszülöttek” – jelezném, bárki, hazájában született ember bennszülött –, „aboriginálok” fehér ember általi leigázása egy korábbi történetre, a természet ember általi birtokbavételének őstörténetére hajaz.
Az afrikai ős-Éva mitokondriális DNS-éből ítélve ma úgy sejtjük, hogy ez a történet mintegy hatvanezer évvel ezelőtt mehetett végbe. Mindinkább úgy tűnik, hogy a mai állapot egy valamikori hódítás eredménye: Afrikából indulva egy viszonylag csekély számú törzs népesítette be a földet. Az ember nem polimorf eredetű, nem egyidejűleg több helyütt fogant, hanem egy helyről spriccelt szét, s ha ez a kirajzás hatvanezer évvel ezelőtt történt, akkor ennyi ideje tart a globalizáció. Vagy mégsem?
A valaha élettelen föld élet általi meghódítása tán nem globalizáció? A sziklákat gyarmatosító élet valamikor Kolumbuszként halból kétéltűvé válva partra szállt, aztán a Wright fivéreket eljátszva előbb rovarként, majd madárként az égbe is emelkedett, meghódította a levegőeget. Egyes fajok, igaz, nem mozdulnak ki otthonról, ám a vándormadarak valódi utazó nagykövetek. A sarki csér például interkontinentális járatot üzemeltet saját személyében, hisz a globális nyárért egyik pólusról a másikra száll. Az örök nyarat csak a sarki csér és a gazdag amerikaiak engedhetik meg maguknak. Ugyanígy globálisan csatolt az óceáni élet is. Csak nemrég derült fény az egyik legnagyobb titokra, éspedig a mélységi hangcsatornára. Rajta keresztül a bálnák akár ezerháromszázötven kilométer távolságból is képesek egymással kommunikálni. Miheztartás végett ez nagyjából annyi, mint a Budapest és London közötti távolság. Tizenöt perc alatt teszi meg ezt a hang a tengerben. Akik tehát először globalizálták az óceánokat, azok a bálnák.
Ez a globalizáció ma veszélyeztetve van. Veszélyezteti a tengerre szállt ember a maga szigonyágyúival és kereskedelmi halászatával, de nemcsak azzal, hanem a hangjával is. Hang hangot olt ki, s öl itt. A tengeralattjárók szonárjai tudniillik gyilkos rezonancia által blokkolják a bálnaközi kommunikációt, s károsítják a tengeri emlősök tájékozódóképességét és hallását. Tanulmányában Bujtor László egyenesen „akusztikus holokausztról” beszél (IPM, 2004. március). Az „öngyilkos” bálnák nem önszántukból vetődnek partra. Ők a tengeri zajártalom halláskárosultjai. Az öngyilkos bálna és az öngyilkos terrorista eszerint mégsem ugyanaz a műfaj.
A legszörnyűbb az, amikor akaratlanul pusztítunk. Az, hogy a szigonyágyú gonosz dolog, tudott, aligha kell nagy ész a felfogásához, az viszont kevésbé nyilvánvaló, hogy tájékozódásunknak a tengerben ekkora kockázata és mellékhatása lehet. Amikor a szekrényből kizuhan a tetem, vagyis a határon épp elfogott olasz sportvadász kocsijából százszám kerülnek elő a néma mesterdalnokok, legalább van tettes, és haragudhatunk valakire, de gondolnánk-e, hogy az énekesmadaraknak az ablaküveg legalább akkora veszély, mint a fegyver? Mike Toms brit ornitológus mutatta ki, hogy évente több százezer énekesmadár abba pusztul bele, hogy „nem veszi észre: üvegablak keresztezi az útját”.
Gondolkodj globálisan, cselekedj lokálisan – hirdetik a környezetvédők. Eszerint globálisan gondolkodni akár jó is lehet. Korántsem mindegy, hogyan, milyen címszó alatt egységesítjük a földet, miképp lesz „nemzetközivé a világ”. A természet és az ember mind gyakoribb „útkereszteződései” a földgolyó kétféle globalizációjának útkereszteződései. Csak ne volna egy a Föld…