Simon Böske meg a vízi molnár

Az elsõ magyar szépségkirálynõt, aki a hazai diadal után Párizsban elnyerte az Európa szépe címet is, Simon Böskének hívták. Az elsõ magyar királynõt Máriának. Az elsõ magyar atomreaktort 1959-ben építették fel – természetesen szovjet szempontok szerint. Az elsõ magyar tûzoltó-társaságot Széchenyi István kisebbik fia, Ödön szervezte meg. A tûzpasa, ahogyan Törökországban hívták. Ott megbecsülték az atyjától felelõsségtudatot és áldozatkészséget is öröklõ grófot, idehaza gáncsolták, ahol csak tudták. Az elsõ magyar kémrõl – Apafarkasnak hívták – Anonymus tudósította az utókort, az egyik legügyesebbrõl, a tallósi vízi molnárról, aki életével fizetett hazafias görbe útjaiért, a II. Rákóczi Ferenc nevével jelzett szabadságharc írásos dokumentumai. A szép Böske, a boldogtalan Mária, Nagy Lajos király leánya, a tûzpasa s a vézna vízi molnár története önmagában is megérdemli – s ki is vívja – az utókor figyelmét. Ami pedig alakjuk mögött feltûnik, maga a hétköznapi történelem. A nemzeti múlt egytõl egyig fontos mozaiklapjai. A jelent látja árnyaltabban az, aki szemügyre veszi õket. Közben pedig, mintha egy kalandfilmet nézne, remekül szórakozik az ember. Ármány és szerelem, jószerencse s balítélet, balgaság és hõsiesség váltakozik e históriákban, akár a mindennapjainkban. A szappanoperákban. A valóságjátékokban. Kicsit tán érdekesebben, színesebben is, mint e mostanában oly nagy erõvel a nézõre zúdított televíziós mûfajokban.
A televízió hozza elénk e történelmi mozaikokat is, a Magyar elsõk címû MTV-s vállalkozás, amely immár a századik epizódja felé közeledik. A vállalkozás „gazdája”, mûsorvezetõje s felelõs szerkesztõje a 80-as évek televíziós kvízjátékaiból elhíresült Rózsa György. Kabarék és pamfletek „rózsagyurija”, akinek mind a mai napig nem tudja megbocsátani a közönség (vagy csak a véleményformáló média”), hogy hosszú idõn át a Magyar Televízió csörgõsipkása volt. Más csörgõsipkásokat piedesztálra emel, egyiket, másikat királlyá is koronáz a nép, ha úgy diktálja a magas politika. „Rózsagyurit” azonban igyekszik megtartani a maga régi „rózsagyuriságában”. Hogy miért? Talán, mert õ maga jelölte ki az utat, amelyen, az ifjúkori – kénytelen? – vargabetûket odahagyva, haladni kívánt. Nem várt pártirányításra, média- lobbikra, a szórakoztatóiparban szerzett tapasztalataival ügyesen sáfárkodva, s a tévé-divatok parancsának is hódolva olyan mûfajt keresett és talált magának, amellyel okosan és hasznosan mulattathatja az embereket, hattól százhat évesig. Lapunknak két esztendõvel ezelõtt azt is elbeszélte Rózsa György, milyen magánéleti tragédia döbbentette rá, hogy azzal a minden kincsnél drágább adománnyal, ami az életünk, csak megfontoltan érdemes gazdálkodni. Használva másoknak, az utánunk jövõknek, emlékeztetve a múltunkra, amelyre büszkék lehetünk, amelybõl okulhatunk. Vagy: amin nagyokat kacaghatunk. A Magyar elsõk címû sorozat a nemzeti sajátosságoknak szenteli mindenegyes adását – a történelmi eseményeken kívül kultúránkkal, tudományunkkal, iparunkkal, kereskedelmi életünkkel, közlekedési viszonyainkkal, idegenforgalmunkkal, vendéglátási szokásainkkal is foglalkozik – hogyan is lehetne ezt jó szívvel fogadni a mindenki céltáblájának tekintett „rózsagyuritól”?
Ha a magyar helyesírás alapszabályainak fityiszt mutató sorozatcímtõl, a nagy kezdõbetûkkel írt Magyar Elsõktõl eltekintek, én bizony jó szívvel fogadom, és, ha csak tehetem, figyelemmel követem Rózsa György grandiózus vállalkozását. Tudom, hogy a sok epizódnak nem mindegyike remekmû. (Sajátos módon a közelmúltat megidézõ történetek a gyöngébbek, az úttörõmozgalom kezdeteirõl, az elsõ Kossuth-díjakról szóló adást például kritikával illetem én is.) Tisztában vagyok vele, hogy régóta futó ismeretterjesztõ sorozatok adták a példát a Magyar elsõkhöz, Bokor Péter és Hanák Gábor Századunk címû monstre összeállítása leginkább. De miért kell bûnnek tekinteni, ha a legjobbaktól tanul valaki? Vitázni is lehet rajta, vajon mikor érdemes korhû öltözékbe bújtatott ifjú színészekkel eljátszatni a históriát, és mikor kell megmaradni a „farmeros” kommentároknál. (A sorozatnak van egy mûvészeti vezetõje, a nemzetközi fesztiválokon is jelentõs sikert arató Gárdos Péter filmrendezõ, és van számos „bedolgozója”. Ha Gárdos maga „szcenírozza” a Magyar elsõk egyes részeit, vagy Balogh Zsolt, a méltatlanul feledett televíziós rendezõ, általában hibátlan produkciót kapunk. Sára Júlia is megállja a helyét. De mások…) Olykor förtelmesen fotografálják a mûsor szakértõit, és alkalmanként bõbeszédûnek tûnik Rózsa György fel- és lekonferáló szövege. De mi ez a pár „szépséghiba” ahhoz képest, hogy a hétköznapi magyar múltat terítik elénk? Fess asszonyokkal, rajongó férfiakkal (az elsõ magyar szépségkirálynõt, Simon Böskét Kosztolányi Dezsõ és Márai Sándor is ünnepelte a kifejezetten számukra fenntartott újsághasábokon), a história fontos mellékszereplõivel és igen-igen figyelemreméltó párhuzamaival. A Magyar elsõket eddig csak a Magyar Televízió vetítette, úgy hírlik, hamarosan vevõ lesz rá a Duna Televízió is. Ha csöpp esze van a Spektrum Televíziónak, az is adásába illeszti. A magam részérõl én a tizenkét vagy huszonnégy legjobb részt fölvenném az oktatási segédanyagok sorába. A Magyar elsõktõl csak okosabb lesz a gyermek (a felnõtt is, persze), míg sok más televíziós sorozattól legfeljebb butulunk. Bunkósodunk.