Alkímia

KULTÚRSOKK

Fahd bin Abdul-Azíz szaúdi király augusztus 1-jei halála talán nem csak a Közel-Keleten zár le egy korszakot. A peresztrojka, a berlini fal leomlása, a Szovjetunió szétesése után a szaúdi változások a jaltai világrend átszabásának utolsó nagy mozzanatát jelenthetik.
Mert Szaúd-Arábia is Jaltában vált világpolitikai tényezővé; jobban mondva közvetlenül az 1945 februárjában megtartott konferencia után, amikor Franklin D. Roosevelt elnök a Sztálinnal és Churchillel való találka után, útban hazafelé, meglátogatta Fahd király apját, az országot megalapító és akkor irányító Ibn Szaúdot.
A találkozó a Quincy amerikai hadihajón esett meg, amely a Szuezi-csatornán horgonyzott. Hogy pontosan miről tárgyalt a két államférfi, azt a mai napig sem tudjuk, de a közkeletű vélekedés az, hogy Roosevelt amerikai elnök védelmet ígért Szaúd-Arábiának, amennyiben az biztosítja, hogy az országban bányászott kőolaj zavartalanul juthat a világpiacra.
A megállapodás meghatározó elemévé vált a következő fél évszázad világpolitikai játszmáinak. Ám úgy tűnik, hogy George W. Bush idei elnöki beiktatási beszédével – amelyből sokan azt olvasták ki, hogy Amerika akár kereskedelmi érdekei ellenében is hajlandó fellépni bizonyos ideológiai célok megvalósításáért – ennek az egyezségnek vége szakadt.
Az amerikai Thomas L. Friedman, a New York Times véleményformáló publicistája, aki nemcsak újságíróként, hanem az utóbbi években sajátos politikacsináló szerepben, a globalizáció hírvivőjeként látogatott többször is a szaúdi királyi udvarba, tavasszal írt cikkében arról panaszkodott, hogy Amerika „a terror elleni háború mindkét oldalát finanszírozza”. Friedman arra a tényre utalt ezzel, hogy a közel-keleti olaj legnagyobb fogyasztójaként javarészt az Egyesült Államokból származnak azok a dollármilliárdok, amelyek lehetővé teszik, hogy Szaúd-Arábia fundamentalista mecsetek és medreszék működését fizesse – világszerte és az emelkedő olajárak miatt egyre intenzívebben.
Mit javasol Friedman, aki valamelyest mindig az amerikai „geopolitikai” elit szavait tolmácsolja cikkeiben? „Geo-zöld” stratégiát. Hogy az olajfüggés helyett az Egyesült Államok építsen erőteljesebben az alternatív erőforrásokra. No, nem azért, mert kevésbé környezetszennyező, hanem mert ez csökkenti az USA olajfüggőségét, és így kevesebb pénz jut a terroristáknak is. Ez lenne tehát a környezetvédelem és a politikai érdek unio mysticája.
Alkímia.
A most hirtelen idejétmúltnak és megváltoztatandónak tekintett szaúdi képletet még a hatvanas–hetvenes évek regionális politikai játszmáiban írták a táblára. Ekkoriban a szaúdi monarchia az egyiptomi Nasszer pánarab nacionalizmusával hadakozott, és a szekuláris elképzelések ellen – amelyek közvetlenül veszélyeztették a helyi despoták hatalmát – logikus lépésnek tűnt az iszlám vallási „reneszánsz” felkarolása. Ahogy az amerikai New Republic politikai magazin e heti cikke megjegyzi: „Ez a húsz éven át folyó küzdelem tulajdonképpen döntetlennel zárult: az arabizmus a legtöbb arab rezsimben kultusszá vált, miközben a szaúdi támogatást élvező vahabizmus a legtöbb, ha nem minden szunnita mecset ideológiájává.”
Mindeközben azonban nemcsak a helyi erők, hanem a világpolitika is elősegítette a vahabizmus, e fundamentalista iszlám irányzat térnyerését: Oszama bin Laden igazán Afganisztánban lépett a világ színpadára, ahol a terroristavezér a Reagan elnök által akkor már gonosz birodalmának nevezett Szovjetunió ellen szólította fegyverbe a mudzsahedineket – amerikai támogatással. Bin Laden és harcosai azonban, visszatérvén a háborúból, szülőföldjükön is idegen csapatokat találtak, és ezúttal – legalábbis számukra – Amerika vált a gonosz birodalmává. A Bin Laden-félék utánpótlása pedig a szaúdi pénzből finanszírozott intézményekben nevelkedik. Ha úgy tetszik, a szaúdi király anyagiasult bűntudatából, amely az uralkodását ért kritikákra és támadásokra nem a reformokban találta meg a gyógyírt, hanem a radikális iszlám felkarolásában, amely hathatós ellensúlyt jelentett a progresszív politikai irányzatokkal szemben.
Persze az amerikai politikacsinálók a 2001. szeptember 11-i merényletek után, amelyekben a merénylők java része szaúdi születésű volt, most már számon kérik a reformokat. Ez a számonkérés azonban csak az ikertornyok alá temetettek nézőpontjából jogos, máshonnan nézve meglehetősen képmutató: a szaúdi állapotokat, a középkori társadalmi viszonyokat épp Roosevelt és Ibn Szaúd kézfogása szentesítette és betonozta be jó időre az országban.
Másrészt a Szaúd-Arábiától elforduló geo-zöld stratégia se nem geo, se nem zöld. Nem zöld, mert Amerikát a szaúdi kőolaj kiesése rövid távon újabb olajlelőhelyek felkutatására ösztönzi. Mivel a hidrogénalapú gazdaság még óvatos becslések szerint is évtizedekre van tőlünk, Irakban pedig a káosz az úr, marad az eddig kitermeletlen kanadai „olajhomok”. Az USA északi szomszédjának területe alatt ugyanis több olaj van, mint Szaúd-Arábiában. Az igaz, hogy ennek az olajnak olyan tulajdonságai vannak, hogy kitermelése sokkal költségesebb, mint a sivatagi királyság fekete aranyáé. Hatvan dollár feletti olajáraknál azonban ez a költségtöbblet már nem annyira elgondolkodtató. Ráadásul, ha így még hosszú évtizedekig lesz elegendő kőolaj, nem kell költeni a benzinkutak és az autók új (hidrogénalapú) üzemanyagra való átállítására.
Nem véletlen, hogy a következő években elemzők szerint 20–40 milliárd dollárt fektetnek majd be e lelőhelyek fejlesztésére. A bökkenő csak az, hogy az olajhomok kiemelése és üzemanyaggá szintetizálása nemcsak drága, de elképesztően környezetszennyező művelet is.
Az érvrendszer geo részével pedig az a baj, hogy ma már nem csak Amerika és Európa kőolajfogyasztása meghatározó. Amennyiben az USA „kivonul” Szaúd-Arábiából, akad bőven jelentkező a szaúdi olajra: India és Kína gazdasága elképesztő ütemben növeli olajfogyasztását (a jelenlegi árrobbanás nagyrészt e két gazdaság megnövekedett igényeinek tulajdonítható). Az olaj-pénz-ideológia alkímia tehát továbbra is működne, sőt sokkal intenzívebben, mint eddig. Van persze annál riasztóbb lehetőség is, mint Kína és India térnyerése: az új vásárlók között egyre erőteljesebben jelennek majd meg Szaúd-Arábia közel-keleti szomszédai, amely államok az amerikai szabadságeszmény egyetlen elemét vették át: a gépkocsit.
A napokban került a kezembe egy cikk a legendás török vasútvonalról, a Hejazról. Az Oszmán Birodalom nagy vasútprojektje volt ez: ahogy Amerikában a transzkontinentális vasutak, Ausztráliában a Ghan, a XIX. században kitört nagy vasútépítési láz eredménye itt a Hejaz volt. Ahogy máshol is, a vasút nemcsak arra volt hivatott, hogy a birodalom utasait eljuttassa az ország egyik feléből a másikba, hanem hogy a központi hatalom kontrollját a távoli vidékeken is megszilárdítsa. Az 1320 kilométeres fővonal, amely Damaszkuszt és Medinát kötötte össze, egy német mérnök vezetésével mindössze nyolc év alatt készült el, és 1908-ra a rajta közlekedő vonatok már zarándokokat szállítottak Medinába. A vasút egy részét az első világháború idején a brit Arábiai Lawrence támadásai tették tönkre, más szakaszait a birodalom helyén létrejött államok ítélték haszontalannak, ám egy része a mai napig üzemel. Ezt a szakaszt viszont az említett cikk tanulsága szerint az autó ítélte csendes pusztulásra. A Reuters tudósítója az egyetlen ma is üzemelő szakaszon, a 175 kilométeres Damaszkusz–Ammán vonalon mindössze négy felszálló utast látott. Nem csoda, hiszen míg autóval ez a távolság két és fél óra alatt kényelmesen megtehető, addig a vonat 7–10 órán át döcög a sivatagban, és a masinisztának gyakorta kell megállnia, hogy a sínekre tévedt kecskéket elhessegesse az útból.
A visszafejlődés oka, hogy a Közel-Keletre érkező nyugati befektetők a vasúttal szemben a közúthálózat fejlesztését preferálták logisztikai rendszerük kialakításánál. A vasútvonalak jelentéktelenné válása és az autó térnyerése – ami az Egyesült Államokban a múlt század közepére bekövetkezett, és ami messzemenő szociológiai és urbanisztikai következményekkel jár – a cikk szerint itt is megtörtént.
A vasút leépülésének azonban van még egy következménye: most már azok a közel-keleti országok is, amelyeknek az olajkitermelése nem jelentős, a helyi olajra várnak. És amennyiben Amerika kivonul innen, bizonyára jobb áron hozzá is jutnak. Márpedig az itteni olajnak van egy csúnya tulajdonsága: az áruval együtt ideológia is érkezik.
Tekintve, hogy ez az ideológia neveli ki a manapság oly sok bajt keverő terroristákat is, az Egyesült Államok ugyanazzal a problémával kénytelen szembenézni Szaúd-Arábiában is, mint Irakban vagy Afganisztánban: bemenni könnyebb (volt), mint kijönni.