Az olaszoknak egyre nagyobb teher az euró

Silvio Berlusconi olasz miniszterelnök vetélytársa, Romano Prodi rovására írja az euró rossz feltételek melletti bevezetését és ennek következtében az olasz gazdaság igen gyenge teljesítményét. Az ügy annak nyomán forrósodott fel, hogy Berlusconi kormánykoalíciójának egyik tagja, az Északi Liga kampányolni kezdett az euró ellen, javasolva, hogy Olaszországban újra vezessék be a lírát, amelyet a dollárhoz rögzítenének.
Milton Friedman, az ismert Nobel-díjas közgazdász még 1997-ben figyelmeztetett, hogy az eurót ugyan létre lehet hozni, de igen kérdéses, hogy előnyei, mindenekelőtt a nagyobb pénzügyi fegyelem és a tranzakciós költségek csökkenése, nagyobbak lesznek-e, mint azok a hátrányok, amelyek a valutaárfolyamok rugalmas változtathatóságának elvesztéséből fakadnak. Az eurózóna potenciális tagjai nem rendelkeznek olyan rugalmas ár- és bérmechanizmussal, továbbá mobil munkaerővel, amely pótolná a változtatható valutaárfolyamok felszámolását. Milton Friedman szerint a várható hatás az egyes országok közötti feszültség éleződése lesz, és az euró nem a politikai integrációt segíti elő, mint azt megalkotói szánták a közös valutának, hanem ellenkezőleg, a dezintegráció irányába hat majd. Véleménye szerint az eurózóna 10-15 éven belül felbomlik. Joseph Stiglitz ugyancsak Nobel-díjas közgazdász arra hívta fel a figyelmet, hogy bár az eurót a dollárról kívánják mintázni, Európa és Amerika között lényeges különbség van. A közös valuta igen erőteljes munkaerő-mobilitást követel meg, ami Európára nem jellemző. Amikor például a hadügyi kiadások csökkentése jelentős munkanélküliséghez vezetett Kaliforniában, sokan az Egyesült Államok más államaiba vándoroltak, ahol könnyebben találtak állást. A szövetségi kormány ösztönözte a kaliforniai gazdaságot azzal, hogy költségvetéséből Kalifornia számára átcsoportosított. Európában azonban a kulturális és nyelvi különbségek miatt az országok közötti munkaerő-mobilitás lényegesen alacsonyabb, mint az Egyesült Államokban, sőt az emberek még egy országon belül sem költöznek el munkát keresni. A költségvetési átcsoportosítás kérdése fel sem merülhet, hiszen az Európai Unió költségvetése, a mezőgazdasági kompenzációktól eltekintve, minimális. Ráadásul Amerika nem köti meg úgy a kezét a monetáris politikával, mint az Európai Unió.
Ha a statisztikai adatokat nézzük, akkor nem lehet kétségbe vonni, hogy a kritikusoknak igazuk van. Az euró bevezetését szorgalmazók azt ígérték, hogy „az árstabilitás, a költségvetési hiány kordában tartása és az alacsony kamatláb ideális feltételeket nyújt a gazdasági növekedés elősegítéséhez, a beruházásokhoz, a munkahelyteremtéshez”. Ezzel szemben azt tapasztaljuk, hogy az Európai Unió gazdasági növekedése (az EU-15-re vonatkoztatva) a közös pénz és az arra való felkészülés óta szignifikánsan alacsonyabb, mint az Egyesült Államoké. Míg például 1970 és 1989 között a két térség gazdasági növekedése megegyezett (2,8 százalék volt évente), az elmúlt másfél évtizedben az Egyesült Államok gazdasági növekedése 2,9 százalékot ért el, míg az Európai Unióé csak 1,9 százalékot. Sőt, az unión belül az eurózóna növekedése az euró bevezetése óta közel egy százalékponttal alacsonyabb, mint az eurót be nem vezető országokban.
Az olaszok még az átlagosnál is rosszabbul jártak, hiszen gazdaságuk az utóbbi években gyakorlatilag stagnált, ezért érthető az euró elleni felzúdulás. Mégsem várható azonban az eurózóna közeli felbomlása, mert az európai politikai elit már túl sokat invesztált a projektbe, és nyilvánvalóan nem akarja „elveszíteni arcát”.