Családi kör

Bár nyilvánvalóan nem több nyári politikai blöffnél a kormány sms-kérdése a harmadik gyermek nemének megválasztásáról, a valóban aggasztó népességcsökkenés megállítására Európa-szerte keresik a megoldást. Hogy milyen eszközöket vet be és milyen eredményt érhet el a politika a gyermekvállalási kedv fellendítésében, erről kérdeztük Spéder Zsoltot, a Népességtudományi Kutatóintézet igazgatóját.

Mióta beszélhetünk népesedéspolitikáról?
– Elég új keletű ez a fogalom. A népesedéspolitika mint intézkedések sorozata a népességcsökkenés megállítására valójában a múlt század közepe táján (1939) született Franciaországban. Más nyugat-európai országok nem is nagyon követték e gyakorlatot. Természetesen számtalan olyan intézkedés volt az európai országokban, amelyek hatottak a népesség alakulására, például a gyermekhalandóság csökkentése, a lakosság egészségének javítása népesedési hatásokkal járt. Magyarországon 1913-ban vezették be a gyermeknevelési pótlékot, igaz, csak az állami alkalmazottaknak, népesedéspolitikáról viszont a 60-as évek közepe óta beszélhetünk.
– A szocialista rendszer gyorsan megalkotta az elképzelését arról, hogyan kell egy társadalomnak élnie, sokasodnia. Az ötvenes évek, a Ratkó-korszak, tehát az abortusz tilalma, ha demokratikus nem is, de eredményes volt. Jóval több gyermek született.
– A nők tömeges munkába állása tette szükségessé annak átgondolását, hogyan tud valaki két teljes értékű munkahelyen teljesíteni. A vészcsengő a háborút követő „baby-boom” után Magyarországon szólalt meg először, amikor a teljes termékenységi arány, tehát az a szám, amely megmutatja, hogy egy nőnek az életében hány gyermeke fog születni, jócskán a 2,1-es népességreprodukcióhoz szükséges szint alá csökkent.
– A politika a szociális intézkedések révén sokszor megpróbált beavatkozni, hogy visszafordítsa a kedvezőtlen jelenségeket. Milyen sikereket könyvelhetett el?
– A meghozott és folyamatosan bővülő intézkedések következtében a reprodukciós szint egészen a kilencvenes évek elejéig a 2-es szint körül mozgott. Ezt követően lett erőteljes a gyermekszám csökkenése. Ám az is látható, hogy a csökkenő tendenciát minden intézkedés csak átmenetileg állítja meg. Ugyanis sokszor a kedvezőbb körülményeket, előnyöket látva a családok előbbre hozzák a gyermekvállalást, de ettől még nem lesz több utódjuk. Bár volt olyan időszak is, mikor a népesedéspolitika eredményének tekintették, hogy csökkent a csak egy gyermeket vállalók aránya. A legfontosabb népesedéspolitikai intézkedések: 1967-től a gyes, majd a szociálpolitikai lakáskedvezmény, 1985-től pedig a gyed bevezetése. Ezek mind átmeneti hullámhegyet idéztek elő, de ez nem bizonyult tartósnak. Az Antall-kormány például jelentős családipótlék-emelést hajtott végre, amely azonban a magas infláció miatt gyorsan értéktelenedett. Így az emelés hatása kimutatható volt ugyan – nálunk később kezdődött el a gyermekszám csökkenése, mint más volt szocialista országokban –, de nem lett tartós. Ugyanis a nők nem a családi pótlék miatt szülnek vagy nem szülnek gyereket. A politika annyit hozzátehet ehhez a genetikai meghatározottsághoz, hogy segít a társadalmi-gazdasági korlátok lebontásában, a gyermekvállalás miatt fellépő hátrányok csökkentésében. Franciaország, majd a nyolcvanas évektől Svédország kivételével Nyugat-Európában alapvetően magánügy volt a gyermekvállalás mostanáig. Mára már igen sok országban belátják, hogy nem az, hiszen az utódok a rendszer fenntartásának a zálogai. Most, hogy szembe kell nézni a társadalom elöregedésével, azzal, hogy kevés a gyerek, kezdik keresni a megoldásokat. Ki a bevándorlástól várja, ki a szociálpolitikai intézkedésektől, így például a gyermekintézmények – óvoda, bölcsőde – kiépítésétől, a részmunkaidő bevezetésétől.
– Óvoda, bölcsőde, gyes és gyed – szemben a nyugati országok többségével – nálunk már régóta van, mégsem érezzük áldásos hatását. Tehát több évtizede van népesedés- és szociálpolitika, csak éppen eredmény nincsen?
– Természetesen a fenti intézmények nélkül nálunk és a volt szocialista országokban nem született volna annyi gyerek, mint amennyi született. Ma a magyar családok átlagban 2,1 gyermeket terveznek, de csak 1,3 születik. Miért? 1990 óta jelentősen nőtt a bizonytalanság mind a munkavállalásban, mind pedig a családpolitikában. A munkahely elvesztése sokak számára napi gond, a családtámogatások terén pedig folytonos a változtatgatás. A gyermekvállalás viszont hosszú távú döntés, amely jövőbeni kiszámíthatóságot igényel. Az is egyértelmű, hogy ha sokkszerűen megkurtítják a családi juttatásokat, csökken a reálértékük, akkor bizony csökken a gyermekvállalási kedv is.
– Bokros Lajosnak elévülhetetlen érdemei vannak a hazai családi támogatások átrendezésében. Igaz-e, hogy a csomagjának volt mérhető negatív hatása?
– A gyermekvállalási kedv visszaesése 1995-től felgyorsult, 1,7-ről 1,4-re esett vissza a reprodukciós szint. Ennek oka, hogy a gyesen, gyeden lévő nők nem szülték meg a második gyermeküket, ők ugyanis nagyon is érezték, mit jelent a gyed megszüntetése. Amikor az Orbán-kormány 2000-ben visszaállította a gyedet, javulás mutatkozott. Hogy a lakástámogatási intézkedései milyen hatással lesznek, az még nem látható. Mindezekkel együtt még jobb helyzetben vagyunk, mint a szomszédaink, az egykori szocialista országok. Csehországban a reprodukciós szint csupán 1,1, Lengyelországban 1,3.
– Nemcsak a gyermekvállalási kedv csökkent, hanem a szülés ideje is kitolódott. Ez milyen társadalmi-szociológiai változással magyarázható?
– Magyarországon évszázadokig, még a nyolcvanas években is a korai gyermekvállalás volt szokásban. Ebben az időben nyugaton a harmincévesek gyakran szinglik, gyermektelenek voltak. A társadalmi átmenettel, úgy tűnik, nálunk a demográfiai átmenet is bekövetkezett, a késői gyermekvállalás ugyanis egyben kevesebb gyermek vállalását is jelenti. A kitolódásban és a halogatásban kulcsszerepe van az oktatási expanziónak, annak, hogy ma háromszor annyian részesülnek felsőfokú képzésben, mint a nyolcvanas években, és annak is, hogy a végzés után a munkába állás nem problémamentes. A gyermekvállaláshoz pedig némi anyagi biztonság elengedhetetlen. A halogatott gyermekek egy része ugyanakkor nem születik meg. Most vannak szülőkorban a Ratkó-unokák, tehát egy demográfiai hullámhegy generációja, és mégsem érezhető, hogy több a szülőképes korban lévő nő.
– Gyakran hallani, hogy bár a különféle támogatási lehetőségekkel sok fiatal juthatott önálló otthonhoz, a kis lakásokban sem lesz nagyobb kedv a nagy családhoz.
– Egykor a másfél szobás panellakásban két-három gyereket neveltek. Akkor a gyermek még az önmegvalósítás színtere volt. Ma már erre számtalan más lehetőség is van az utazástól a jobb autóig, a külföldi munkavállalástól a nagyobb tévéig. Másfél évtizede még természetes volt, hogy a fiatalok a szülőknél laktak, ott megszületett az első, talán a második gyermek is, közben épült az önálló otthonuk – a szülők segítségével. Mostanra valóban magasabb lett az igényszint, a szülők szeretnének mindent megadni a gyermeküknek, sőt ha lehet, előre megteremteni neki a lakást. A párkapcsolatok is nagyon törékenyek, stabilitás nélkül pedig nincsen gyerek. Mindenki keresi az igazit, aztán – talán a magasabb igényszint miatt – nem találja, emiatt alkalmi kapcsolatokkal próbálkozik. A mai huszonévesek között nagyon sok a válási félárva is, telve a felbomlott családokból eredő rossz tapasztalatokkal. Mindemellett igen erős az ösztönzés a fogyasztásra, az individualizmusra, ezt sulykolják a reklámok, ezt a média.
– Növelhetné-e a szülési kedvet, ha lehetőség lenne a harmadik gyermek nemének megválasztására, amint ezt a kormány sms-kérdésében sugallja?
– Aligha. A nők többsége nem jókedvében szingli és gyermektelen. A demográfusi szakma szerint a második gyermek vállalásánál szokott számítani a gyermek neme: a többség a fiú mellé lányt, a lány mellé ugyan fiút szeretne, de nem ettől fogja elhatározni, hogy vállal-e második gyermeket vagy sem. A reprodukciós ösztön arra készteti az embert, hogy utódja legyen. Inkább a késői gyermekvállalás, a halogatás, tologatás csökkenti a gyermekszámot. A legnagyobb visszaesés a középvégzettségűek között érezhető. Az értelmiségi nőknek nagyobb az esélyük, hogy sikerrel visszailleszkedjenek a gyermekszülés után, és közülük sokan dolgoznak a biztonságot jelentő közszférában, míg egy hipermarket-pénztáros, egy bolti eladó, tehát egy, a privát szférában dolgozó alkalmazott pontosan érzékeli, hogy kiszolgáltatott, hogy semmiféle garanciája nincs arra, hogy visszatérhet a munkahelyére.
– Ebbe azonban a politika nem szólhat bele.
– A politika akkor segíthet, ha megteremti a kiszámíthatóbb világ kereteit – ne feledjük, hogy a kormányzat hozza a törvényeket, és az a legnagyobb munkaadó, vagyis nagyon sok nőt, tanárnőt, ápolónőt, ügyintézőt alkalmaz –, ha jó színvonalú gyermekintézményeket működtet, és lehetővé teszi a részmunkaidőt, hogy egy családanya ne kényszerüljön napi tízórás munkára. A másfél keresős családmodell tűnik ma vonzónak, tehát amelyben az anya dolgozni is tud és gyermeket is nevel.
– Lehetne-e eredményes bármilyen pozitív kampány, amelyik a nagycsaládos életforma előnyeit, harmóniáját hirdetné, szemben az „egyedül vagy a haverokkal jobb” életérzéssel? Az amerikai családi filmekben természetes a három gyermek, annak minden gondjával, de minden szépségével is együtt. Nálunk ez nem működhetne?
– A túlzott idealizálás bizonyosan nem vezetne eredményre. Az emberek nem hiszik el az idilli nagycsalád-képet, mert a tapasztalataik ennek ellentmondanak. De valóban nagy szükség lenne olyan televíziós műsorokra – mint volt a Családi kör –, amelyek nem rejtenék el a gondokat, de megmutatnák a megoldások útjait is.