Hogyan legyél humoralista (95.)

(HRABAL V.)
Az üzenetrögzítőmön valami Karinthy keresett… Maga Frigyes üzent volna? személyesen? – nekem is? – a palackba? A hangja csöppet sem volt elnéző (képzavar), metsző gúnyt éreztem ki belőle és szemrehányó számonkérést: – Így írtok ti??!
– Hát kérlek szépen, az nem olyan egyszerű…– replikáztam volna, de csak hebehurgya felületességemmel – szokás szerint – siettem el, találkozásom volt egy fiatalemberrel. Mindig mindent elsietek… miközben állandó késésben vagyok… „lemaradás (bűn)tudatban”, de folyton csak halasztok… késleltetem a valódi találkozást (szembesülést). – Ha egyáltalán maradt még valami egykori önmagamból. Az Így írtok ti??! – felelősségrevonásra mit lehet becsületesen felelni? – Hogy merőben más lett a világ? Hogy ma már egyre nehezebb stílusparódiát írni? Nem ismerik az eredetit sem… (mit miből mozdítottam ki…) Itt van például a Tanár úr kérem-ből A bukott férfi… (én is csak most, „érett fejjel” olvastam jobban el. Eddig azt hittem, felnőtt korában megy vissza az iskolába, hogy elveszett életében, a vége felé, még kisírjon Schwickernél legalább egy elégségest. (Neugebauerben tökéletesen magamra ismertem.) – És lám, újraolvasásomkor (első olvasatomban) mélységesen csalódnom kellett a korábbról felszedett-vedett felületes emlékeimben, makacsul belém ragadt tévképzeteimben. Ez az újabb és újabb kudarc, amikkel most már egyre gyakrabban szembesülni kényszerülök, lassan számomra már elviselhetetlen lesz… De – további oidipuszi következetességgel – belemegyek ebbe… mielőtt elkerülhetetlenül visszaütne, mert nem lehet egy életen át megspórolni mindent! Átlógtam-méláztam egész ifjúságomat (e zöld vadont). Kint fociztam a Városligetben, miközben barátaim, az ötvenes években, a spejzből átalakított ablaktalan „sufnikban” viaszsárga-sápadtan gyötörték magukat éjjel-nappal könyveikkel… – És én mégis igényt tartottam – anélkül, hogy a délutáni focikról (délelőtti iskolakerülésekről) egy pillanatra is lemondtam volna… igényt tartottam, hogy minden elő-alatti és utótanulmány nélkül, egyenrangú társalkodó félként (közösen és másként gondolkodónak) befogadjanak. (Főleg, amikor már előadóestjeim kritikáiban némelykor Karinthyval is példálóztak). – Nem lehet leptetni, sokat sejtetni és jóformán semmit se tenni (semmit se becsületesen végigjárni) egy életen át – de hogy jön ide Hrabal? Úgy hogy Nála olvasom… Róla, hogy hasonló módon bukdácsolt… Osztályról osztályharcra… (Ismétlés a tudás anyja.) S aztán – újabb hasonlóság – pótolt. Mint Csortos Gyula, akitől megkérdezték a negyedik fogás elfogyasztása után az étteremben: – Mit eszik… eze(ke)n… annyit? – „Nehéz ifjúságom volt”, pótolok. (Fecsegésben már-már hrabali vagyok.) Mikor ötvenéves lettem (1988-ban), Esterházy írt egy – ma már szépnek és igaznak – (akkor kicsit még „vállveregetőnek”) érzett cikket az ÉS-be. Van benne egy link kitétel. – Nem ő, én vagyok az… (szerinte.) Édesanyámnak – emlékszem, ez nem jól esett. Hogy az ő fiacskája… A körülötte levő sok szépséges szó sem csökkentette – bennem se – ezt a … „linkséget”. Pécsett volt éppen önálló estem, örömközönséget fogtam ki, visszafogott lehettem. „Arisztokratikus”. S közben égetett ez a link… mikor ennyire emelkedett… Egy másik – pár évvel későbbi – EP-írásban meg, hogy SGY azért mégsem Arany (ami – úgy – fénylik), Babits még Őt is el… vagy átküldené „a kopár szik sarjával”, napmelegben, a Napkelethez… de a Rádiókabaré sem a Nyugat (a Sándorgyuri esete a betiltás nevű Tóthmarival). – Nem „Így írt” ő… furmányosabban… árnyaltabban… (s hála Istennek hosszabban), de fájt, hogy én akkor még Arany, Babits se… (Hogy oda – se – rohanjak.) – Akkor a forradalomba? A politikával műveletlenségemet még kompenzálhatom? S aki nem azt vallja, amit én? …azt…?! (A minőség forradalmával? vagy csak a mély és híg-abb magyar-szakosítással?!) Persze a kettő együtt is lehetne… – Mármint a (fali)újságban is lehet(ne) maradandóbb cikk(ej). Az ember nem az újságért, csupán a cikkéért felel. De: Ki kérdezett?! – Karinthy vajon ma mit tenne? (A fiatal kezdeményezné a találkozást az idősebbel? vagy…?!) Találkozna? (szóba állna még?) egykori-mai önmagával? És a Görbe tükör előtt meg tudna állni egyenesen? S mit mutatna az? Magának vagy a tükör (képé)nek hinne? [Bizony Gyuri – már vagy még – (csak) „Így írsz te”.] – De végül ki a Tanár úr? – kér(d)em, örök tanítványként. (Kosztolányi a báty.) A rossz tanuló bennem erre sem felelhet… Jobb ha megyek vissza (az igazi?) természetembe… (hez), mert a tanulási időt itt ezzel, el… (Bár jobb volt megint lógni – nem a mesék tején –: a szeren.) De még ott se! – Utóvégre, ha meggondoljuk, tulajdonképpen micsoda marhaság ez az e g é s z. Még jobb, ha eleresztem kezemmel ezt a szert is. (Erre se teszek szert már a továbbiakban…) Ki se nyitom a számat… (befogom a pöröst???) hátralevő életemben. Meg se nyikkanok… nyekken ez nekem? – Hadd nyekkenjen csak a hátam egy jó nagyot a vastag szőnyegen, gummicipős lábam is a tornaterem csertörmelékében (a világ színpadán.) Hála Istennek – nevethettek már. Az ördög vigye az egész tornaünnepélyességet, a benevezéseket, az első díjakat – majom lesz, aki megnyeri.