A legendás magyar tréner visszatér a képernyőre szakkommentátorként + videó

A magyar röplabdában csupán hat olyan edző van, aki férfi és női bajnoki címet is szerzett. Nyári Sándor két-két aranyérmet nyert csapataival, amivel a sportág legendái közé került. Szövetségi kapitányként is tart egy leget, bár ezt nagyon szeretné, ha idővel valaki megdöntené. Legutóbb az ő irányításával jutott ki az Európa-bajnokságra a magyar férfiválogatott még 2001-ben. Hetvennyolc évesen sem pihenéssel tölti a napjait, a család mellett edzéseket tart, és rövidesen visszatér a képernyőre is mint szakkommentátor.

Ma is aktívan éli a mindennapokat Nyári Sándor, a röplabdáról bárkivel bármikor szívesen beszélget Forrás: SzegedMA

Ma már az unokák játszák a főszerepet Nyári Sándor életében, mindhárom lány aktívan sportol Forrás: Nyári Sándor archívuma

Az unokák sportsikereinek jobban örül, mint a sajátjainak

– Mindegyikük röplabdázik?
– Szonja tizenhat éves, tíz éve aerobikozik, nagyon nagy munkát fektetett bele, öt éve korosztályos válogatott, két éve csapatban világbajnoki címet szerzett. Erre az aranyra szinte büszkébb vagyok, mint a sajátjaimra. A húga, Panni tizenöt éves, magas, nagyon jó keze van a röplabdához, már az MTK serdülői között játszik, csakis rajta múlik, hogy meddig jut el. A legkisebb, Liza tízéves, benne is ott a tehetség, remek labdaérzéke van. Meglátjuk, meddig jut majd.
– Ők tudják, hogy a nagypapa magyar bajnok edző volt, sőt szövetségi kapitány is?
– Beszélgettünk már róla, meséltem is nekik, és szerencsére sok olyan emlékem van, amit meg tudok nekik mutatni, akár egy érem, egy videó vagy egy fénykép. Örömmel hallgatták, ha a múltamról meséltem, és nemegyszer ők kérdeztek vagy kértek, hogy erről beszélgessünk.
– Ilyenkor mi az, amiről büszkén mesél? A játékos-pályafutása, az edzői karrierje vagy a sportvezetői munkája kap nagyobb hangsúlyt?
– Nincs egyik a másik nélkül. 

Játékosként abban a Csepelben játszhattam, amelyiket a korszak nemcsak hazai, hanem európai klasszisa, Buzek László fémjelzett. Ez az a csapat volt, amelynek az edzéseire is megtiszteltetés volt járni, itt csereként várni a pályára kerülést is óriási dolog volt.

Az pedig nagyon nagy öröm, hogy Buzek Lacival a mai napig baráti kapcsolatot ápolok, hívjuk egymást, és találkozni is szoktunk, de jönnek a régi játszótársak is, és jókat beszélgetünk. De itt mesélhetnék a Csepel utáni szolnoki kitérőről, ami ugyan csak egy évig tartott, de ha az nincs, akkor nem biztos, hogy Szegeden kötök ki, ami kérdés nélkül karrierem legfontosabb állomása.

Buzek László ellen még egy meccsre is visszatért a Szeged színeiben Nyári Sándor, legendás barátságuk a mai napig tart Fotó: Délmagyar.hu

Szeged első labdás bajnoki aranyérmét szerezte csapatával

– Ott már nem elsősorban játékosként segítette a klubot. Tervezte azt, hogy edző lesz?
– Ha terveztem, ha nem, egyszer csak én lettem a csapat edzője, először játék mellett, majd amikor rájöttem, hogy ha komolyan vesszük magunkat, akkor egy fenékkel nem lehet két lovat megülni, és az edzősködés mellett döntöttem. 

Olyan közegbe kerültem Szegeden, ahol vágyták a sikert, és benne volt a levegőben, hogy sikeresek leszünk.

A nyolcvanas évek elején járunk időben. A játékosok mellett a csapat névadója, a Délép építőipari vállalat is mögöttünk állt, és hogy csak két nevet említsek, az egyik Hajdú Béla, a szakosztály vezetője, aki engem is Szegedre csábított, és Titkos Lajos, aki ekkoriban kezdett dolgozni azzal a korosztállyal, amelyik a magját adta a későbbi bajnokcsapatnak. Nem volt rövid az út, kellett hozzá jó tizenöt év, de remek kollégák és játékosok vettek körül.
– A rendszerváltás környékén nem lehetett egyszerű talpon maradni.
– Nem volt az, de megismétlem, kitűnő kollégáim voltak, és sikerült talpon maradnunk. Új névadó szponzorunk lett, és elkezdett beérni az utánpótlásba fektetett munka is. Már ott, a kilencvenes évek elején lehetett sejteni, hogy sikercsapat van születőben. Az első kupadöntőnket 1992-ben játszottuk, a másodikat rá egy évre, és akkor először nyertünk is. Hatalmas küzdelem dúlt a Szeged és a Kaposvár között akkoriban. Mindkét csapatban kitűnő, válogatott játékosok játszottak, remek légiósokkal kiegészülve. Aztán a sors úgy hozta, hogy mégis a Csepel és a Tungsram-Vasas ellen nyertünk két aranyérmet a bajnokságban.
– Az első bajnoki címet éppen harminc éve nyerték. Nosztalgiázott az évforduló kapcsán?
– A családom körében igen. Megnéztük a bajnokcsapatról készült filmet, és néhány fénykép is előkerült. A sajtó is keresett, így ha akartam volna, sem tudtam volna elkerülni. 

Megtisztelő, hogy nem csak Szegeden emlékeznek erre a csapatra. Minden bajnoki címemre nagyon büszke vagyok, de talán ez kicsit a többi előtt van, mert mégiscsak az első volt, ráadásul szegedi csapat labdás sportágban nem nyert még előttünk magyar bajnoki címet.

A történelmi pillant, első bajnoki címét szerezte Nyári Sándor a Medikémia Szeged kispadján Fotó: Délmagyar.hu

A női szakágban is letette a névjegyét, legendás névsorba került

– Még öt évig élt az a csapat, egy Magyar Kupa-győzelem belefért ebbe az időszakba, majd szomorú vége lett a történetnek. Mi volt a hiba?
– Egyfelől szintet szerettünk volna lépni, és az nem jól sült el. Szerettünk volna a nemzetközi porondon is nagyot alkotni, de ott követtem és követtük el a vezetőtársaimmal a nagy hibát, amikor nem elégedtünk meg azzal az állapottal, ami volt. Nem tudtuk, meddig nyújtózkodjunk, bár a takaró még tovább ért volna. Azt mondtuk, ha lúd, akkor legyen kövér, és mivel a magyar mezőnyben nem voltak az akkori csapathoz mérten jobb játékosok, hoztunk még külföldieket. Pedig a csapat igazi ereje abban rejlett, hogy hét szegedi nevelésű játékos játszott meghatározó szerepet a keretben.

 Olyan útra léptem, amelyen előtte még nem jártam és jártunk, a magyar sikerek után nemzetközi sikereket szerettünk volna elérni, tehát a jóból még jobbat faragni. De nem volt tapasztalatunk, saját kútfőből csináltunk mindent.

– Ez vezetett a klub ellehetetlenüléséhez?
– Részben igen, részben a névadó szponzor távozása. Hiába kerestem, nem találtam olyan tőkeerős céget, amely beszállt volna támogatónak. Két évig még úgy-ahogy életben tartottam a klubot, hittem benne, hogy ránk mosolyog a szerencse, de be kellett látnom, már nincs tovább. Banki kölcsönt vettem fel, hogy működjünk, ami miatt kisebbre kellett cserélni a szegedi lakásunkat. A családommal sem tehettem ezt tovább.
– Budapest akkor menekülőút volt Szegedről?
– Egy évig még Szegeden éltünk a feleségemmel, ekkoriban kezdtem el szakkommentátorkodni. Emese lányom már Budapesten élt, és végül is közösen jutottunk arra, hogy jobb lenne, ha mi költöznénk, többet tudunk találkozni, és ha jönnek az unokák, akkor segíteni is.

Több mint tíz évvel a szegedi bajnoki címek után a BSE-vel is csúcsra jutott a női bajnokságban, egymás után kétszer Fotó: Nemzeti Sport

– Aztán a család helyett mégis a röplabda került az előtérbe. Ön kereste a lehetőséget?
– Nem mondom, hogy eszembe sem jutott a röplabda, de nem kilincseltem munkáért. Nagy Jenő, a BSE szakosztály-igazgatója keresett meg, hogy dolgozzak náluk. Mivel biztos anyagi lábakon állt a klub, és a tervek megvoltak a következő szezonra, belevágtam. Remek csapattal dolgozhattam, kitűnő játékosokkal, és két nagyon szép bajnoki aranyérmet nyertem a lányokkal. Erre a két aranyéremre és a kupagyőzelemre is nagyon büszke vagyok. Egészen más volt a környezet, mint Szegeden, sokkal családiasabb volt a meccsek hangulata, már csak a csarnok méreteiből adó­dóan is. 

Bizik László, Havasi Gyula, Botos Ferenc, Jókay Zoltán, Sasa Nedeljkovic és jómagam nyertünk férfi és női magyar bajnoki címet a csapatainkkal. Ebben a névsorban szerepelni nagyon nagy büszkeség.

– Hirtelen lett vége a közös útnak, sokan meglepődtek, hogy távozik. Elege lett?
– A röplabdából szerintem soha nem lesz elegem. Nem tudtunk megegyezni a folytatásról, megváltoztak a feltételek, és itt nem csak az anyagiakra gondolok. Még a juniorcsapatot is nekem kellett edzenem, ami mellé nem fért volna be a család. Ezután már olyan munkát vállaltam szándékosan, ami mellett a családra is jutott idő. A veszprémi férficsapatnál és a Palota DSE női csapatánál is így szerződtem, de amikor a Vasas szakosztályvezetője lettem, akkor is ezt tartottam szem előtt.

Van véleménye a röplabdáról, ha kérdezik el is mondja

– Szóval soha nem lesz elege a röplabdából?
– Nem, sőt ha megkérdezik, akkor a véleményemet is szívesen elmondom, mert követem a sportágat. Talán nem is beszélek még butaságokat.
– Jó véleménnyel van az utódokról?
– A férfikapitányt, Nagy Pétert nem irigylem, de az ő nemzetközi tapasztalata sokat jelenthet. Féltem őket, de remélem, elindulnak felfelé. Jó lenne még megélni, hogy a 2001-es Európa-bajnokság után, ahova az én szövetségi kapitányi munkámmal jutott ki a válogatott, ismét eljutna a kontinenstornára. A lányok helyzetét pozitívabbnak látom. A közelmúltban Horváth Dóra, ­Liliom Rita, Sándor Reni vagy Dobi Edina volt egyénisége a válogatottnak, de örömmel látom, hogy a maiak között is vannak reménykeltő tehetségek, mint Szakmáry Gréta, Kiss Gréta, Glenboczi Zóra vagy Németh Anett. Itt egyértelműen arra kell törekedni, hogy megőrizze európai elismertségét a válogatott, és ehhez jó úton halad.

A szegedi bajnoki cím harmincadik évfordulóján a SzegedMA készített videóinterjút Nyári Sándorral: