– Mintha kevesebbet szerepelne a röplabda-közvetítésekben. Visszavonult a szakkommentátorkodástól?
– Közel a nyolcvanhoz már nem olyan egyszerű ez sem. Nagyon szeretem a szakkommentátori tevékenységet, bár már nagyon nehezen birkóztam meg a hosszú vidéki utak fáradságaival. Szóba került, hogy csak a közelebbi meccseket vállalnám, de az is, hogy eljött az idő, amikor vissza kel húzódnom. Ezt megkönnyítette, hogy addig kell csinálni, amíg a távozásom miatt hiányzom sokaknak, de nem mindenkinek.
Tavaly ősszel volt egy balesetem, elestem az otthonomban, és meg kellett műteni a csípőmet, amit hosszabb lábadozás követett. A mankót csak úgy dobtam el, hogy azért megtalálom, ha szükséges. Kitűnő orvosok és rehabilitációs szakemberek segítették a felépülésemet, ennek is köszönhetően éppen a napokban egyeztettem az egyik sportcsatornával, és visszavárnak a strandröplabda Eb- és vb-meccsek közvetítéseire szakkommentátorként.
Örömmel mondtam igent, ezt fizikálisan is bírni fogom.
– Amikor egyeztettük az interjút, akkor mondta, hogy edzésről érkezik. Tart még a rehabilitáció?
– Az is tart, de edzést tartottam kicsiknek.

A röplabdából soha nem lesz elege
– Nem tudja abbahagyni?
– Természetesen már nincsenek nagy terveim. Egy budai iskolában tartok edzéseket serdülő lányoknak és fiúknak egy kitűnő röpis testnevelő tanárnővel. Van köztük néhány tehetség, ha megmaradnak a sportágnál, akár még eredményeket is elérhetnek, de itt a mozgás a cél. A legnagyobb öröm, hogy a legkisebb unokám is ide jár edzésre, így a családi kötődés is ott tart. Ha hívnak, és az egészségem engedi, akkor szívesen megyek, mert a röplabda tett emberré.
– Élvezi még a munkát, vagy ez már inkább amolyan levezetés?
– Ha teljesen őszinte szeretnék lenni, akkor azt mondom, mindkettő. Egyrészt több mint ötven éve edzősködöm, a röplabda pedig már hetven éve az életem része. Nehezen lennék meg nélküle.
De ami talán ennél is fontosabb, hogy látom a kis tanítványaimon, élvezik az edzéseket, és azt is látom, hogy fejlődnek. Ráadásul amikor a műtétem után még mankóval elkezdtem edzésekre járni, akkor szinte a kezükben akartak felvinni a lépcsőn a tornaterembe. Hát mégsem engedhetem meg, hogy a csapatom előtt elhagyjam magam! Sokkal korában dobtam el a mankót a tervezettnél, részben emiatt is. Ugyanakkor tisztában vagyok a korommal, így a célom az, hogy a legkisebb unokámat edzzem, és ha sikerül egy nagyszerű utánpótlásedzőnek továbbadnom, akkor talán visszavonulok, és csak a családommal foglalkozom.
– Van elmaradása velük szemben?
– Amikor profi edző voltam Szegeden, majd a BSE-nél, akkor is igyekeztem jelen lenni az életükben, de ott a részükről kellett nagyon sok türelem és megértés. Ami biztos, életem legnehezebb pillanataiban, amikor mélypontok jöttek, a feleségem és a két gyerekem mindig ott voltak. Természetes, hogy ameddig tudom, segítem őket. A feleségemmel élek, Levente fiam évek óta Londonban él és dolgozik, Emese lányom viszont itt lakik a közelünkben a családjával. Ha kell, bevásárolok, ha kell, főzök, vagy éppen megyek a három unokám elé az iskolába. Ők a büszkeségeim, a szemem fényei.