Szeszélyesen kanyargó, keskeny úton jutunk el a birtokhoz. Ha egy hónappal korábban megyünk, a rózsaillat messziről biztosan odavezet. Hét ágra süt a nap, de Márk Gergely és felesége most is kinn jár a rózsák között metszőollóval a kézben. A virágok nagy része már elnyílt, de így is felhőkben száll az illat. Az a néhány szál, amit később, elmenőben kapok, napokig megfűszerezi otthon a lakás levegőjét. Aki meg akarja ismerni ezeket a pompás virágokat, lapozza végig a kert gazdájának tavaly megjelent újabb kötetét, a Magyar rózsák könyvét, amely több mint ötvenéves nemesítő munka eredményéről ad számot.
– Mostanában Hollandián keresztül Dél-Afrikából és ki tudja, honnan hozzák a rózsát, és méregdrágán árulják. Valamikor még külföldre is szállítottak Magyarországról nyári vágott rózsát. A két világháború között Ceglédi Nagy Ferenc virágait vitte Milánóba naponta a Nyugati pályaudvarról este induló gyorsvonat, reggelre meg is érkezett – emlékezik Márk Gergely.
– Vajon miért tűntek el az itthoni fajták szinte nyomtalanul az üzletekből?
– Azt én meg nem mondom. De ha mondanám, a kereskedőket kellene bántani egy kicsit, mert rajtuk is múlik, hogy a hazai árunak van-e becsülete Magyarországon. Annak idején a kiállításokat, amelyeket Budatétényben rendeztünk, amikor a Kertészeti Kutatóintézetben dolgoztam, ötven–hatvanezer ember jött el megnézni évente. A rózsa már a Krisztus előtti korban is rendkívül népszerű volt mint orvosság és mint a szépség jelképe. A rózsakultusz első európai emléke, egy Kr. e. XVI. századi falfestmény Kréta szigetén maradt meg, Knósszosz palotájában. Megénekelte ezt a virágot Szapphó, megemlékeznek róla az ókori világ történetírói.
– A múlt századelőn itthon is voltak híres rózsanemesítők, ön viszont mára egyedül maradt. Mi indította erre a munkára?
– Nagyon régen és nagyon lentről kezdtem, 1937-ben Marosvásárhelyen mentem el kertészinasnak, miután elvégeztem a gimnázium alsó négy osztályát. Amikor Észak-Erdély felszabadult, már kertészsegéd voltam, és beiratkozhattam Baján a középfokú kertészeti tanintézetbe. A szüleim szegény emberek voltak, rákényszerültem, hogy tanulás közben is dolgozzak, de ennek nagyon örülök, mert ez a tapasztalat az egész életemre kihatott. Tartást adott, kialakult bennem az a tudat, hogy lehetetlenség nincs, csak tehetetlenség. Azután be kellett vonulnom katonának, és amikor 1946-ban hazajöttem a hadifogságból, beiratkoztam az agrártudományi egyetemre, közben munkát vállaltam. A Tükernél volt egy rendes vezérigazgató-helyettes, aki megengedte, hogy egyfolytában két műszakot teljesítsek délután háromtól másnap reggel hétig. Így be tudtam járni az órákra, ami kötelező volt, és minden második éjszaka aludtam is. Ez így ment 1950-ig. De ez is jó lecke volt. A legnehezebb fizikai munkát végző emberekkel dolgoztam együtt, akikről elég rossz vélemény alakult ki. Nekem azonban más tapasztalatom volt. Amikor eljött a szigorlatok ideje, fizetés nélküli szabadságot kértem, mert ösztöndíj akkor még nem volt. A brigádvezető másnap, amikor bementem, átnyújtott egy borítékot. Kérdem, mi ez? Ne törődj vele, tedd el, hangzott a válasz. Úgy döntöttünk, hogy enned azért kell, ha tanulsz és vizsgázol is. Ha nem dolgozol, és nem keresel, miből veszel kenyeret? Ezek az emberek mindent megtettek azért, akit befogadtak. Ez legalább olyan iskola volt nekem, sőt talán több tapasztalatot adott az életre, mint maga az egyetem. Nem lettem megalkuvó, nem dőltem be semminek, volt életcélom, azon az úton jártam, ami oda vezet, és azon járok ma is.
– Hogyan alakult a sorsa a Kertészeti Kutatóintézetben? Ott kezdték újra 1950-ben a rózsanemesítést…
– Ott otthonra találtam. Legföljebb a vezetőkkel volt problémám, mert abban az időben is voltak olyanok, akik nem értettek a dolgokhoz, de mindenbe beleszóltak. Ezt nehezen viseltem el, de dolgozni lehetett, és az volt a legfontosabb. Huszonöt éven keresztül minden évben megrendeztem a rózsakiállítást, új fajtákat állítottam elő, a kiállításokon mindig értem el eredményt.
– Hogyan születik egy-egy új fajta?
– Elég sok munkával jár. Tíz–tizenkét év telik el, míg egy keresztezésből új fajta lesz. A nemesítő álmodozik arról, milyen tulajdonságokkal rendelkező fajtát szeretne. Kiválasztom azt a szülőpárt, amelyekről úgy gondolom, hogy megvannak bennük az elképzelt tulajdonságok. Beporzom őket, s a termésből nyert magokat elvetem. Azokból kikel egy populáció, valamennyi növényke. Ezeket vizsgálgatom azután, hogy valóban megvannak-e bennük azok a tulajdonságok, amelyeket elő akartam csalogatni. Először a színüket, az illatukat, a többi tulajdonságra csak évek múlva derül fény. Azt szoktuk mondani, a nemesítőnek két dologra van szüksége: szerencsére, illetve jó szemre meg fantáziára.
– És türelemre, ha tíz–tizenkét év kell ahhoz, hogy előállhasson az új fajtával…
– A türelem nagyon fontos. Amikor kikel a növényke, otthagyom helyben. Én szegény nemesítő vagyok, üvegházam nincs, a szabadba kell vetnem. Bizonyos százalék így tönkremegy, nem úgy, mint a nyugat-európai nemesítőknek, akik légkondicionált üvegházakban dolgoznak. Tehát a növényke öt évig ott marad, ahol kikelt. Évente figyelem, azután jön az újabb kísérlet. Vadrózsa alanyra átszemezzük a feleségemmel, és megnézzük, hogyan viselkedik különböző alanyokon. Néhány évig még értékelem, és csak utána jelentem be az Országos Fajtaminősítő Intézetnek elismerésre. Most már a találmányi hivatalnak is be lehet jelenteni, ez bizonyos védelmet jelent, de ez nálunk még nem általános.
– Ezeknek a fajtáknak vannak olyan tulajdonságaik, amelyek kiemelik őket a nemzetközi mezőnyből?
– Vannak, talán éppen azért, mert az itthoni klímában, szabad földön kellett helytállniuk minden vonatkozásban. Volt olyan rózsám a hibrid anyagok között, amelyik évekig jól viselkedett, de az idei télen elpusztult. Nem elég, hogy egy rózsa szép és illatos legyen, szárazságtűrőnek és a mi éghajlatunkon fagyállónak is kell lennie, és persze az is fontos, hogy meglegyen benne a betegségekkel szembeni ellenálló képesség vagy legalább tolerancia, mert teljes ellenálló képesség nincs. Van egy vadrózsafajta, a Rosa rubigosa, amelyből olyan sűrű sövényt lehet nevelni, hogy még a macska sem tud átmenni rajta. Úgy tűnik, hogy az erre rászemzett növénynek nagyobb az ellenálló képessége, mint a másik alanyra szemzettnek. Most ezzel kísérletezem.
– Annak idején, 1958-ban ön rendezte meg az első rózsakiállítást Budatétényben. Hogyan történt?
– A Kertészeti Kutatóintézetben összegyűjtöttünk vagy 1400 rózsafajtát, gyönyörű anyag volt. Eszembe jutott, hogy be kellene mutatni. Azt mondták, megcsinálhatom a kiállítást, de pénz nincs rá. Néhány jó barátom, Forrai Gábor, az Operaház díszlettervezője, Somogyi József szobrászművész vigasztalt, hogy majd összehozzuk. De honnan kerítünk vázát? Somogyi azt mondta, elkészítem a formát, beszélünk az újpesti téglagyár vezetőjével, hogy adjon metlachimasszát, és abból megcsináljuk a vázákat. Így történt. Föltettük őket a metlachikemence tetejére, ott kiégtek, és máris volt háromszáz vázánk. A kiállítást attól kezdve évente megrendeztük, és mindig összekapcsoltuk valami speciális témával, ami érdekessé tette: rózsa a bélyegen, a porcelándíszítésben, a művészetben, rózsa a csángó népi hímzéseken, az utóbbihoz én gyűjtöttem anyagot Moldvában. Az emberek megszerették ezeket a bemutatókat, sokan jöttek. Akkor támadt az az ötletem, hogy csináljunk rózsakertet a magyar fajtákból.
– Sikerült is, de ahogy mondta, egy gyomorvérzésébe került. Miért?
– Azért, mert sok ellenséget szereztem magamnak. Maga Kádár kért tőlem őszre tervtanulmányt a rózsakertről, én megírtam, és beadtam a minisztériumba, nehogy azzal vádoljanak, hogy megkerülöm a szolgálati utat. A főosztályvezető viszont, akinek a kezébe került, elsüllyesztette a fiókjába. Legnagyobb meglepetésemre ősszel telefonáltak a Kádár-titkárságról, hogy vigyem az anyagot. Így derült ki, hogy a minisztérium nem küldte tovább. Ebből nagy ribillió lett, az illető főosztályvezető ki akart dobatni a kutatóintézetből. Nem sikerült neki, a rosarium megvalósult. De később, amikor ez az ember már akadémikus volt, kijelentette, „te addig nem rúgsz labdába, amíg én vagyok”. Nem rúgtam labdába, de dolgoztam. Van hatszáz törzskönyvezett fajtám rózsából, tíz gyógynövényből. A törzskönyvezett rózsák közül kétszáz állami elismerést kapott, és van százötven fajtajelöltem. Írtam öt könyvet, mindez engem kielégít akkor is, ha nincs semmiféle rangom, egyszerű nemesítő vagyok. Nem a rang nemesít.
– Mi lett a sorsa az intézet hathektáros rózsakertjének?
– A rendszerváltozás után a kerületi elöljáróság évi hatmillió forint telekadót rótt ki rá, a minisztérium nem segített, ezért kénytelenek voltak eladni a kert kétharmad részét, hogy ki tudják fizetni a kamatokkal húszmillióra növekedett adóhátralékot. A telek felső részén azóta luxuslakások épültek, az első része egy ideig megvolt szabadon, azután mormonok vették meg, mormon templomot akarnak oda építeni. Az a terület, amelyet húszmillióért adtak oda, ma legalább egymilliárdot ér!
– Lassan huszonöt éve a saját kertjében nyugdíjasként folytatja azt a munkát, amelyet korábban az intézetben végzett. Hogyan kerültek ide a vasút mellé?
– Még 1969-ben vásároltuk ezt a telket, elhanyagolt nádas volt. A munkát nem tudtam abbahagyni, a feleségemmel rendbe hoztuk a területet. Volt egy kis faiskolám, annak a hasznát beleforgattam a nemesítésbe, így kezdtünk. Amit magunk meg tudtunk csinálni, azt megcsináltuk. Most megint bajban vagyok, mert itt egy szép gyűjtemény, és nem tudom, mi lesz a sorsa. A fenntartása évente négy–öt millió forintba kerül, már eladtam sok mindent, hogy megmaradjon, de ha mecénás nem jön, elpusztul a magyar rózsák kertje, amelyet 1995-ben nemzeti gyűjteménynek nyilvánítottak. Kaptam is valamennyi támogatást a gyűjtemény fenntartására és nemesítésre, de az tavaly megszűnt. A Földművelésügyi és Vidékfejlesztési Minisztériumban azt mondták, szívesen adnának, ha volna pénzük, hiszen mindenki ismeri a munkámat, el is ismerik, de ha egyszer nincs miből, akkor nincs. Minden hasonló támogatásra szánt pénzt megvontak tőlük. De így is az vezet, hogy az országképet jobbítsam a magam területén. Öreg fejjel külföldre küldözgetem az anyagokat, mert meg vagyok győződve arról, hogy már az is elég, ha az ember csak jelen van Magyarország képviseletében. De ez sem megy könnyen. Nekem kell kinyomoznom, hogy éppen hol rendeznek kiállítást. De csinálom, mert még mindig van tízéves tervem, hátha ezt is sikerül megvalósítani.
– Japántól Olaszországig sorra nyeri a díjakat. Árpád-házi Szent Erzsébet emlékére nemesített rózsája 2000-ben aranyérmet nyert Rómában. Vannak tanítványai?
– Van egy-kettő. Az a fiatalember például, aki ott jegyezget, az intézetben dolgozik, itt a disszertációjához kutat.
– Viszonylag kevés rózsát látunk közparkokban, vajon miért?
– Fogalmam sincs róla. A rózsa mint kiültetett dísznövény mindennél olcsóbb. Rózsatövet tíz–tizenöt évre ültet az ember, és ha jó fajtát választ, nincs vele baj. Az egynyári növényeket minden évben ki kell ültetni, gondozni, locsolni kell, a rózsa a szárazságot is jól tűri. A II. kerületben, ahol lakom, alig van rózsa, pedig ott a Rózsadomb, a Gül Baba türbéje.
– A törökbálinti kertben a sorok közé leszúrt kis táblákon csupa történelmi név: Torda, Nagyszalonta, Regéc, Aranyhíd, Apáczai Csere János emléke, Árpád-házi Szent Kinga, Déryné, Dobó Katica, Görgey Artúr, Nagy Imre emléke. Tudatos választás eredménye?
– Természetesen, csak a nemesítő adhat nevet a rózsájának. Azt akarom, hogy az emberek emlékezzenek ezekre a történelmi személyiségekre és városokra, még akkor is, ha sok közülük kívül került a mai országhatárokon, és azokra az eseményekre, amelyek hozzájuk fűződnek. A tordai országgyűlésen mondták ki például a lelkiismereti szabadságot, a négy bevett felekezet vallásszabadságát, ami a korabeli Európában egyedülálló volt. Az ilyen dolgokra emlékeztetni kell az embereket.
Real Madrid
Őrült végjáték: csodagól döntött a Real Madrid rekordot jelentő mérkőzésén
