Nem szeretnék a gazdagok elnöke lenni

Jelzésértékű, hogy az új köztársasági elnök a közvélemény-kutatások szerint már hivatalba lépése előtt a népszerűségi listák második helyére került. Sólyom László lapunknak elmondta: minden erejével azon lesz, hogy megfeleljen az iránta megnyilvánuló szakmai és közbizalomnak. Kitért arra is, hogy a demokratikus szabadságjogok védelme mellett egyfajta erkölcsiség felmutatásával is erősíteni kívánja a nemzet egységét. Az államfő szerint az embereknek ugyanúgy reményekre van szükségük, mint 1989–90-ben, hogy a hiszterizált politikai légkörön felülemelkedhessenek.

A rendszerváltozás másfél évtizede alatt sokan megkeseredtek, reményvesztettekké váltak, amiért várakozásaikban csalatkozniuk kellett. Ön mint köztársasági elnök miként tudná elősegíteni, hogy a társadalom túlnyomó részén ne legyen úrrá az apátia?
– Úgy látom, hogy a rendszerváltás után volt egy nagy sokk az emberekben, sokan csalódtak, főként, mert gazdasági várakozásaik nem teljesültek. Utána pedig felszínre jött a kapitalizmus hulladéka is, ami megmutatta az embereknek mindannak az árnyoldalát, amit Bécsben annak idején annyira megcsodáltak. Mára azonban egy újabb generáció is felnőtt, másrészt úgy érzem, a közvetlen csalódásoktól megedződötten most egy új igény kezd megfogalmazódni a társadalomban, igény a valódi változásokra. Ez az elemi követelés a szilárd társadalmi struktúrákra irányul, mert az utóbbi években túlzottan szétfolyt minden, a felelősségi viszonyokkal együtt. Én a civil társadalom felől érzem úgy, hogy az olyan fontos ügyeknek, mint az ökológia, a felelősség a jövő nemzedékek iránt, van perspektívája, van irántuk fogadókészség. A civil társadalom egyre több helyi kezdeményezése ér célba, és ez nagyon biztató; gondolok itt akár a Zengő ügyére vagy a lakosságra oktrojált szemétlerakók elleni eredményes tiltakozásokra. Mindig hangsúlyozom, hogy köztársasági elnöki működésemben nagyon fontosnak tekintem az erkölcsi normák tiszteletét, a mérték, etalon felmutatását. Ha e mellé
a megnyíló szellemiség mellé olyan köztársasági elnök áll, aki eddig is az ilyen elgondolások érvényesüléséért munkálkodott, az az egész társadalom sikere lehet.
– A politikai élet nyelvezete, hangneme mára végletesen eldurvult, az eszközök egyre brutálisabb formát öltenek. Ez még akkor is riasztó, ha tudjuk, hogy Deák Ferenc és Eötvös József idejében is elhangzottak cifra vádak az ország házában, és a jelenben is bővelkednek a nyugati demokráciák parlamentjei a válogatott durvaságokban. Mondhatnánk tehát, hogy nálunk legalább nem pofozkodnak vagy lőnek az Országgyűlésben. A kérdés mégis önmagát kínálja: mit tehet az államfő a politikai közbeszéd konszolidálása érdekében, hiszen mind riasztóbb besározási akcióknak lehetnek tanúi a polgárok?
– Először is azt teheti, hogy nem ezt csinálja. A politika stílusa, morálja rettenetesen leromlott. Lassanként visszasírhatjuk a kilencvenes évek elejét, amikor az emberek megdöbbentek azon, hogy beszélnek a képviselők a parlamentben. Manapság viszont az vált az egyetlen harci módszerré, hogy a másikat erkölcsileg le kell járatni, és ehhez keresik vagy gyártják az alkalmakat. Nem gondolnak azonban arra a politikusok, hogy ez végzetesen vissza fog ütni. Az embereknek ugyanis mind jobban elegük lesz ebből a mesterségesen hiszterizált légkörből. Hozzáteszem: teljes joggal.
– A nemtelen eszközöket preferáló politikai erők viszont láthatóan mint csodafegyverben bíznak a lejárató hecckampányban.
– Pedig óriási tévedésben vannak. Racionálisan is könnyen belátható, hogy a rágalmakat az ellenfél hívei úgysem hiszik el, a saját tábor elkötelezettségét pedig nem növelik az ilyen mesterkedések. A cél a közömbösek befolyásolása, de azokat végső soron inkább elriasztják a politikától, s így nemcsak az ellenfél fog veszíteni, de ők is. Elég megnézni a választási hajlandóság csökkenését. Egy másfajta stílust kellene meggyökereztetni, amit az Alkotmánybíróság is képviselt. Az alkotmánybírák nem is vehettek részt a politikai diskurzusban, de csupán azáltal, hogy pontos és elfogulatlan szakmai munkát végeztek, közmegbecsülést vívtak ki. Az emberek megérezték, hogy egy felelős testületről van szó, amely nem befolyásolható. Egy államelnöknek mások a megszólalási lehetőségei, de mindig tehet gesztusokat a kellő időben, amiből az emberek ráismerhetnek, milyen értékeket kellene követni. Ki lehet mondani olyan szavakat, amelyeket lejárattak ugyan az utóbbi időszakban, ám megvan a mód a rehabilitálásukra. Olyan fogalmakat, mint a tisztesség, a becsület, a szavahihetőség. Természetesen igen-igen keskeny mezsgye az, amin az elnök járhat, hogy ne váljon az egész prédikációvá, ami kiüresíti ezeket a tartalmakat.
– Nem tart attól, hogy túl naivnak tűnhet ez az optimizmus az emberek viselkedését illetően?
– Ezt tekintem a legnehezebb feladatomnak. Hogy miként tudom megtalálni azt a hangütést, amire most éppen szükség van. A cél viszont egyértelmű bennem, és egyben az elkövetkező öt év alapvető prioritásának tekintem, hogy az erkölcsi és jogi normák tiszteletére ismét igény legyen a társadalomban.
– A magyar társadalom kettészakadása viszont nemcsak politikai lehet, hanem egzisztenciális törésvonalak mentén is nyilvánvaló. Ön, mint a nemzet egységét kifejező közjogi méltóság, mit tehet azért, hogy ne váljunk „fejlődő”, dél-amerikai típusú országgá, ahol egy politikai-gazdasági elit uralkodik a leszakadt és esélytelen, tulajdon nélküli néprétegek fölött? Ez ugyanis az esélyegyenlőséghez fűződő alapvető emberi jogot is érintené.
– Nem szeretnék a gazdagok elnöke lenni. Egy köztársasági elnöknek folyamatosan oda kell figyelnie a szegények és megnyomorítottak érdekeire, még ha nem is az ő kezében vannak a politikai eszközök az életminőségük javítására. Nagyon fontos azonban, hogy empátiát mutasson a szegényebb rétegek iránt, s megnyilatkozásaiban mindig síkraszálljon a társadalmi és gazdasági esélyegyenlőség mellett. Itt lényeges lehet a metakommunikáció is.
– Az esélyegyenlőség megadása viszont nem csupán morális kérdés, hanem össztársadalmi érdek is, hiszen ha valaki nem tudja kibontakoztatni a képességeit, elmarad az ország számára az ebből származó gazdasági haszon.
– Rendkívül fontos, hogy a képzéshez való hozzájutásban, az oktatásban megvalósuljon az esélyegyenlőség. A mostani egyenlőtlenségek a régi rendszer összeomlásából fakadtak, ám hogy a jövő nemzedékeinek milyen lesz az esélyegyenlősége, az az iskolában kezdődik. A minőségi oktatást ezért hallatlanul fontosnak tartom. Ha visszatekintek, saját életem legszebb és utólag látom, legfontosabb éveit az iskolában töltöttem, olyan helyen, ahol a vagyoni különbségek s az otthonról hozott előny vagy hátrány nem számítottak. Talán ennek és főleg a kiváló tanároknak is köszönhetően volt gimnáziumi osztálytársaim az élet legkülönbözőbb területein igen messze jutottak.
– Ön mindig szívén viselte a környezet védelmének ügyét. Gondolom, köztársasági elnökként továbbra is súlyt fektet majd hazánk ökológiai állapotára.
– Annak idején, amikor a Duna-kört elindítottuk, sokan holmi gyanúsan radikális, szélsőséges társaságnak tartották azokat, akik zöldalapelvek mentén keresték a kibontakozást. Nagy siker, hogy mára ez a beskatulyázó, téves szemlélet alapvetően megváltozott. Az oktatásban is alapvető fordulat következett be, így néha magam is meglepődöm, hogy még a kisiskolások, így unokáim is milyen széles ismeretekkel rendelkeznek. Külön öröm számomra, hogy nemcsak olyasmiről tudnak, mint az ózonlyuk, hanem lenézik a környezetszennyezést, sőt a pazarló fogyasztást is. Mindez a környezeti nevelés pozitív hatása, ami a közös jövőnk szempontjából biztató lehet.
– Sokan azt várják, hogy az Alkotmánybíróság volt elnöke az ország első embereként külön garanciát nyújthat a jogállamiság csorbítatlan érvényesülése tekintetében. Ön kezdeményező köztársasági elnök lesz?
– Egyéniségemből fakadóan meglehetősen aktív vagyok, de államfőként fegyelmezni fogom magam, hogy fölösleges jogi lépéseket ne tegyek. A törvény-kezdeményezés joga megvan ugyan az alkotmányban, de nagyon helyesnek tartom, hogy az eddigi elnökök nemigen éltek ezzel. Az elnöknek ugyanis kívül kell maradnia a törvényalkotási folyamaton. A törvényhozás a parlament dolga, s ha az államfő beavatkozik ebbe a tevékenységbe, kiteszi magát annak, hogy a politikai harcok részesévé válik. Az más kérdés, hogy ugyanakkor az általam fontosnak tartott jogalkotási kérdéseket, így a jövő nemzedékek programját is sugalmazhatom a politikai erőknek.
– A hatóságok önkényes kiterjesztő jogértelmezése sokakat aggodalommal tölt el, s mintha a véleménynyilvánítás szabadsága terén is komoly gondok lennének.
– Úgy látszik, vannak olyan öröklött politikai próbálkozások, mint például a gyűlöletbeszéd-törvény erőltetése. Erről nekem lassan tizenöt éves szakmai álláspontom van. Azt kell mondanom, minden újabb próbálkozás egyre jobban kidomborítja az alkotmányos akadályokat. Az Alkotmánybíróság határozatai egyértelművé tették, hogy mi az a mérce, ami fölött büntethető, és mi az, ami alatt nem a közösségek megsértése. A védendő közösségek szempontjából is káros lenne, ha kirakatpereket rendezhetnének. Valójában odáig kell eljutni, hogy aki alaptalanul rágalmaz, bélyegez meg másokat, azt sújtsa széles körű társadalmi megvetés.
– Holott a politikusok egymás ellen indított pereinek divatját éljük. Egyre nagyobb felületet hasítanak ki a tömegtájékoztatásban.
– Úgy gondolom, ez is téves út. Az újságok megírják, hogy ki nyert ki ellen, az emberek viszont egyre kevésbé törődnek vele. Nehezen is követhető, ki melyik fokon, ki ellen nyert, s hogy miért, arra senki nem emlékszik már. A szólásszabadság érinthetetlensége viszont alapvető érdek, ami a demokrácia működéséhez elengedhetetlen. Ugyanilyen fontos, védendő érték az emberi méltósághoz való jog.
– A gyülekezési szabadság kollektív joga is ilyen védelem alá esik?
– Magától értetődően így van. Nem véletlenül szerepelnek mindezek együtt már századok óta a demokratikus szabadságjogok listáján.
– Egyre többen fűznek nagy reményeket a tizenöt évvel ezelőtti rendszerváltó hangulat újbóli felerősödéséhez, hogy második nekifutásra, jobb feltételek között végre ki tudjuk teljesíteni azokat a pozitív folyamatokat, amelyek 1989–90 után felemásul sikerültek. Mint rendszerváltó értelmiségi, érzékeli-e ezt a társadalmi bizakodást?
– Azt látom, hogy egy periódus végére értünk, s a gyökeres változások elkerülhetetlen negatív hatásai ezzel együtt kifulladnak. Az embereknek ugyanúgy reményekre van szükségük, mint 1989–90-ben. Az én esetemben jelzésértékű, örömteli fejlemény, hogy a rendszerváltó értelmiség ismét magára és egymásra talált. Pedig úgy nézett ki még nem is olyan régen, hogy reménytelen vállalkozás lenne bármilyen közös ügy, annyira távol, más politikai táborokba kerültek a résztvevők. A Védegylet által kezdeményezett köztársaságielnök-jelölésem és az e mellé fölsorakozó összefogás élő cáfolatát adta a kivédhetetlennek hitt megosztottságnak. Kiderült, hogy az értelmiség nagy része számára mégis van fontosabb, mint az ellentétek szítása. Egy másik, örömteli meglepetés volt számomra, hogy olyan helyekről, kistelepülésekről is kaptam biztató, szeretetteljes jelzéseket, amelyekről kevesen gondolták volna, hogy ennyire fontosnak tartják a közéleti mozgásokat. Olyan meglepően komoly várakozással, bizakodással tekintenek az elnöki tevékenységem elé, aminek minden erőmmel meg kell felelnem.
– A parlamenti választások immár látótávolságon belülre kerültek. Hónapokban lehet mérni a hátralévő időt. Köztársasági elnökként milyen szempontokat fog mérlegelni a választások időpontjának kitűzésekor?
– Az akkori helyzetet fogom mérlegelni, amibe sok minden bele fog tartozni az ország állapotától a kampány minőségéig. Vannak hagyományok, az eddigi elnökök is bizonyos rend szerint írták ki a választásokat. Nem akarok semmit sem megelőlegezni, de egyet biztosan mondhatok: engem egy csöppet sem fog befolyásolni, hogy az időpont melyik pártnak jó vagy melyiknek rossz, mert nekik minden pillanatban készen kell állniuk a megmérettetésre.
– A tavaly december 5-i népszavazás óta még nagyobb felelősséggel kell az anyaországnak viseltetnie a csalódott elszakított nemzetrészek iránt. Mit tud tenni a köztársasági elnök, hogy a szimbolikus nemzeti lelki egység helyreálljon, és ne váljon a politika játékszerévé?
– Ezt a kérdést már elődöm, Mádl Ferenc is igen fontosnak tartotta. Mindent el fogok követni, hogy a problémakört kiszabadítsam a pártpolitikai kontextusból. Már most szerzek be tanulmányokat, anyagokat, hogy felelősen és tájékozottan tudjak dönteni, mert sürgető, hogy a nemzet egysége lélekben helyreálljon. Kulcskérdés továbbá az is, hogy az Európai Unión belül képviselni tudjuk a határon túli magyarság érdekeit. Rengeteg ugyanis a tárgyi tévedés és a tájékozatlanság, s még az olyan alapfogalmak használatában is, mint a nemzet, alapvető tisztázatlanságok és ellentétek vannak. Ezeket kell fölszámolnunk ahhoz, hogy a többi tagállam is tisztának és előremutatónak lássa szándékainkat.