Rendkívül óvatos reformer – vélhetően ezek lesznek azok a szavak, amelyekkel legtöbbször találkozhatunk majd, ha az utókor értékeli a hét elején elhunyt Fahd szaúdi király tevékenységét. Az egykori playboy, aki az 1932-es államalapító, Abdul-Azíz ibn Szaúd (mintegy 140 feleségétől 45 fia született, akik közül 25 ma is él) nyolcadik fiúgyermeke, és aki fiatalkorában számolatlanul szórta a dollárokat nyugat-európai kaszinókban, az 1950-es évektől országa oktatási minisztere lett. Állítólag az uralkodócsalád őt jelölte ki, hogy közölje 1964 végén Abdel-Azíz fiával, Szaúd királlyal a leváltását. 1975-ben lett koronaherceg, miután Fejszál uralkodót megölte az egyik veje, akiről később azt állították, hogy elmeháborodott volt.
Bár Fahdnak csak tizenhárom év adatott meg a szélütéséig a tényleges uralkodásra, de ő is – csakúgy, mint féltestvére, Abdallah koronahercegként – már évekkel 1982-es hatalomra jutása előtt, Háled király megbetegedése következtében, a kezébe vette az uralkodást. Szaúd-Arábiában elsőszülöttségi jogon folyik az öröklődés, ezért tapasztalható az uralkodóesélyes jelöltek elöregedése, hiszen így gyakorta testvérről testvérre száll a hatalom.
Fahd király nevéhez fűződik országa történelmének első politikai reformja. A sivatagi államban bekövetkezett változtatásokat úgy kell nézni, hogy Szaúd-Arábia, az iszlám bölcsője mindmáig abszolút királyság. Csak az iszlám az egyetlen engedélyezett vallás. A lakosság nagy többsége szunnita, de tíz százalék síita is lakja Szaúd-Arábiát, ők főleg az olajban gazdag nyugati részen élnek. Az uralkodó a muzulmán vallás szunnita ágához tartozó, igen konzervatív és puritán vahabizmus feje. A XVIII. században a szaúdi uralkodócsalád alapítója, Mohamed ibn Szaúd hatalmának megszilárdítása érdekében szövetkezett az iszlám visszatérését karddal hirdető vallással, amelyet Mohamed ibn Abdel Vahib neve fémjelzett. A szablya és a Korán összeforrottsága végigkísérte a sivatagi ország történelmét. Az állam zászlaján zöld mezőben az a felirat áll: „Allah az isten, és Mohamed az ő prófétája”, alatta pedig kivont kard látható. Az igazságszolgáltatás alapja az iszlám törvények, a seria, a Korán alapján történő ítélkezés. A nők jogai egyelőre nem léteznek. Még a tanulásukhoz is a család férfi tagjainak engedélye szükséges. Bár gépkocsi volánjához még nem ülhetnek a szaúdi nők, az egyetemeken ma már kiegyenlítődött a nemek aránya. Tetőtől talpig burkában mehetnek ki az utcára, a férfiaktól – még a férjüktől is – szigorúan elkülönülve közlekedhetnek. A hatalom ígérete szerint azonban a 2009-es önkormányzati választásokon már nők is szavazhatnak és jelöltethetik magukat.
Sokaknak a sötét középkort juttatja eszébe az ország berendezkedése, persze Rolls-Royce-okkal. Szaúd-Arábiának például nincs alkotmánya. Csak 1962-ben törölték el végleg a rabszolgaságot. A lakosságnak gyakori kormányváltásokra sem kell számítania, a kabinetet ugyanis a király nevezi ki. A most már valójában hatalomra került 82 éves Abdallah 1962 óta vezette a főleg beduinokból álló nemzeti gárdát, amelynek feladata felelni az uralkodócsalád biztonságáért és a stratégiai olajipari létesítményekért. A kijelölt koronaherceg, a 77. életévében járó Szultán bin Abdel-Azíz valószínűleg világcsúcstartó a védelmi miniszter posztján, 1963 óta, 42 éve tölti be ezt a megbízatást. Az idő máshogy pereg Szaúd-Arábiában.
1992-ben, az első öbölháborút követő évben Fahd király abban a reményben, hogy ki tudja fogni a szelet a szélsőséges iszlám fundamentalista fanatikusok, a szalafisták vitorlájából, óvatosan hozzányúlt a politikai rendszerhez. (A szalafisták azért harcolnak, hogy az iszlám mindenhol érvényben legyen, ezért az ő szemükben a szekularizmus csak leküzdendő akadály.) A király egy évre rá felavatta a medlizs al-surát, egyfajta konzultációs tanácsot, amelynek mind a hatvan tagját ő nevezte ki. Mára 150 főre duzzadt ez a testület. A parlamenthelyettesítőként létrehozott tanács jogköre egyre bővült: két éve jogában áll az uralkodó és a kormány előzetes hozzájárulása nélkül törvénytervezetet benyújtani.
A politikai reformok közt a következő az idén lebonyolított helyi – önkormányzati – választás volt, amely egyértelműen annak eredményeképpen valósult meg, hogy az Egyesült Államok demokratikus elmozdulást követelt stratégiai szövetségesétől, Szaúd-Arábiától. A washingtoni szakértők azt követően helyezkedtek erre az álláspontra, hogy elemezték az Amerikát ért 2001-es terrortámadás utáni helyzetet, ugyanis a merényletek 19 elkövetője közül 15 Szaúd-Arábiából érkezett.
Az első valóban országos méretű választás lebonyolítása már Abdallah koronaherceg nevéhez kötődik. Az óvatosság itt is jellemző: az önkormányzati tanácsoknak csak a felét lehetett megválasztani, a másik felét továbbra is a kormány nevezi ki. Mint említettük, nők nem vehettek részt a szavazáson. Az érdeklődés a választások iránt igen gyér volt, a demokrácia első hívó szava nem hozta lázba a szaúdiakat. Szinte mindenhol a vallási csoportok jelöltjei jutottak be a testületekbe. Tehát a szaúdi demokratikus nyitás ugyancsak felemásra sikeredett.
Abdallah, akit a nyolcvanas években súlyos szívproblémákkal kezeltek, 2003-ban megtiltotta az amerikaiaknak, hogy szaúdi területet használjanak az Irak elleni felvonulásukkor. Úgy látszik, ő okult Fahd király „történelmi döntéséből”, amellyel az első öbölháború idején megengedte angolszász csapatok állomásozását a sivatagi királyságban. Ez a döntés vezetett a ma majd minden terrorcselekménynél felmerülő Al-Kaida szervezet „nagykorúvá válásához”. Bin Laden, a szervezet vezetője is szaúdi származású, és a király ezen döntéséért, mert hitetleneknek engedte meg, hogy lábukat betegyék az iszlám két szent helyének, Mekkának és Medinának otthont adó országba, hadat üzent az egész szaúdi uralkodócsaládnak.
Abdallah trónörökös az elmúlt években fokozatosan megszabadult az amerikai katonai jelenléttől, ám ez nem volt elég ahhoz, hogy az Al-Kaida ne kövessen el épp itt véres merényleteket. Nyugaton Abdallah javára írják, hogy jelenleg tűzzel-vassal küzd a terrorcselekmények elkövetői ellen: a Szaúd-Arábiában legkeresettebb huszonhat terrorista közül ma már jó, ha három van életben. 2001. szeptember 11-ét követően ugyancsak árnyék vetült az amerikai–szaúdi kapcsolatokra. Ha nem is sikerült teljesen eltüntetni a gyanakvás foltjait, azért Abdallah határozott terroristaellenes tevékenysége sokat segített a borúsabb napok elfelejtésében. Rendszeres telefonos kapcsolatot tart Bush amerikai elnökkel, és a viszony jobbra fordulását jelezte áprilisi látogatása az elnök texasi farmján, amikor a két vezető – arab szokás szerint – kéz a kézben sétált a kertben.
Szaúd-Arábia új uralkodója erkölcsös személyiség, akinek nemcsak hogy a kezéhez nem tapad törvénytelenül szerzett pénz, hanem igyekszik ezt a magatartást megkövetelni 25 ezer fős rokonságától is, akik közül több ezer van hercegi rangban, ám gyakorlatilag kétszáz bír befolyással a politikai életre. Abdallah szava már eddig is majdhogynem törvény volt, ő megengedhette magának, hogy lenyesegesse az uralkodócsalád sokakat ingerlő kedvezményeit, például az ingyenes repülőutazásokat, fizetett telefonszámlákat.
Nemcsak a rendőri intézkedések arattak tetszést a nyugati szövetségeseknél, hanem az igen óvatosan megkezdett társadalmi párbeszéd is. Természetesen ez is felülről szervezett tanácskozások formájában zajlott le, a hatalom által meghívott előadókkal, de olyan témákat vitathattak meg nyilvánosan, mint a vallási fundamentalizmus, az oktatás kérdése, a nők és a fiatalság helyzete. Ilyen ügyekről eddig lehetetlenség volt nyilvánosan véleményt mondani Szaúd-Arábiában.
Tavaly év végén volt az utolsó kollokvium. Azóta a hatalom mintha visszakozott volna. Sőt egy áprilisi, igen kemény ítélettel meghúzta a határokat, ameddig el lehet menni. Három, magát iszlám liberálisként meghatározó személyt ítéltek hattól kilenc évig terjedő börtönbüntetésre. Bűnük az volt, hogy petíciót intéztek az ország vezetőihez Szaúd-Arábia alkotmányos királysággá történő átalakításáért. Elképzelésük szerint általánosan választott parlamenttel, független igazságszolgáltatással, biztosítékkal az emberi és társadalmi jogokra és az oktatás „semlegesítésére” az egyházaktól. Ám ők is szigorúan iszlám alapokon képzelték el az új rendet, például a seria fenntartásával. Hogy ilyen többé ne fordulhasson elő, tavaly ősszel a kormány kiadott egy törvényt, amely megtiltja, hogy állami alkalmazottak aláírjanak bármilyen petíciót, márpedig az egyetemi oktatók – különösen köztük vannak sokan azok, akik nyugaton szereztek diplomát – is közéjük tartoznak. A modernizálás sebességével nem egészen egyetértők hangjának elfojtására tett hatalmi kísérlet sikeres volt, ugyanis a lépés nem váltott ki semmilyen érzékelhető társadalmi elégedetlenséget.
Van viszont egy olyan régóta látható fejlemény, amely magában hordozza egy későbbi nagy robbanás lehetőségét. Ez a fiatalok tömeges munkanélkülisége. Érdekes, hogy abban a társadalomban, ahol hatmillió a külföldi munkavállalók száma, a hazaiaknak nem tudnak munkát adni. Ha Szaúd-Arábia rövid időn belül nem tud milliónyi munkahelyet felajánlani a fiataloknak, akkor komoly társadalmi elégedetlenséggel kell szembesülnie – jól látják ezt a problémát ma már a hatalom képviselői is. Ennek a kérdésnek a megoldásába már beletört a bicskája nem egy nyugati országnak is.
Az ország 24 milliós lakosságából csaknem hatmillió külföldi. A népesség majd 90 százaléka városokban él, még mindig húsz százalék az analfabéta. A nyolcvanas évek jólétének köszönhetően, amikor egy világ irigyelte a szaúdiakat a kimagasló életszínvonalért és az ingyenesen kapott állami támogatásért, ugyancsak megszaporodott a gyermekáldás. Jelenleg 4,5 gyermek jut egy szülőképes nőre. A mintegy 18 milliós szaúdi lakosság 60 százaléka 20 évnél, 40 százaléka pedig 15 évnél fiatalabb. Ám évente hiába végeznek úgy 200 ezren egyetemet, kettőből egy bizonyosan nem talál munkát. Másrészt a szaúdi magáncégek sem szívesen alkalmaznak hazaiakat. A pályázó hiába tudja fejből idézni a Korán megannyi verssorát, a munkaadók szerint kiölték belőlük a kezdeményezőkészséget, a kreativitást, és egyszerűen fogalmuk sincs, mi az a kitartó munka. Ha valaki mégis 80 napnál tovább alkalmaz egy szaúdit, utána törvények által biztosítottan csak akkor rúghatják ki állásából, ha ő maga is kész elmenni. Ezért inkább indiai, pakisztáni jelentkezők közül választanak a munkaadók. A kétkezi munkára persze szaúdi „alkalmatlan”, épp ezért az új technológiák, az informatika, a géntechnológia meghonosításában látja a kormány a kivezető utat, ám ezek elterjesztése, fejlesztése időbe telik.
Csak az átfogó reformok jelenthetik az egyetlen kiutat a válságnál jóval többel fenyegető helyzetből, nem beszélve azokról a fiatalokról, akik már hallgattak az iszlám szélsőségesek hívó szavára. De vajon mit fog szólni ehhez az ugyancsak múltba révedő, továbbra is nagy hatalmú muzulmán papság? A király a főbb kérdésekben előzetesen egyeztet a vallási vezetőkkel. Fahd király az amerikai csapatok 1990–91-es beengedését is megvitatta a muzulmán elöljárókkal. Ők hallgatólagosan hozzájárultak ehhez, viszont cserébe az oktatási kérdésekben még nagyobb befolyást kaptak. Persze jól tudták a turbánosok, hogy a jövő a fejekben dől el. Most azonban mégis hozzá kellene nyúlni az oktatáshoz, hogy valamiféle olyan képzést kapjanak a fiatalok, amellyel munkát lehet szerezni. Várhatóan megint alkudozás veszi kezdetét a muzulmán papság és a király között.
Politikailag és gazdaságilag a XXI. század igen rosszul kezdődött a szaúdi vezetés számára, de két év óta, amióta az olajért ilyen magas árat lehet elkérni, egyenesbe jött a világ legnagyobb olajkincseivel rendelkező ország költségvetése. Jelenleg Szaúd-Arábia napi olajkitermelése 9,5 millió hordó, négy éven belül négymillió hordóval tovább akarja ezt növelni. Vajon ez az irtózatos bevétel a jövőben a nemzetépítést szolgálja, vagy esetleg a munkanélküli-segélyek emésztik fel?
A szaúd-arábiai eseményeket elemzi Kultúrsokk című rovatunk is a 29. oldalon.
Real Madrid
Őrült végjáték: csodagól döntött a Real Madrid rekordot jelentő mérkőzésén
