Új demokráciák a posztszovjet térségben?

A tavaly év végi kijevi fejlemények után biztos lehetett benne a világ, hogy az idei év divatszíne a narancssárga lesz. A prognózis konkrét és átvitt értelemben is bevált. Ezek után logikusnak tűnt, hogy a bálványosi nyári szabadegyetemen a Budapest Analyses és a Magyar Nemzet által szervezett külpolitikai előadás témája a posztszovjet térségben zajló változásokról szóljon. Miként lehet meghatározni az Ukrajnától Üzbegisztánig zajló eseményeket? Forradalom vagy csupán hatalomváltás? Belső okok, a posztszovjet rendszerek elfáradása vagy külső tényezők, geopolitikai érdekek vezérlik a történéseket? Nem túlzás-e egyelőre új demokráciáknak nevezni a változások után kialakuló rezsimeket? Miért fontos az Egyesült Államok számára, hogy tevékenyen részt vegyen e rezsimek megdöntésében? A térséggel foglalkozó két szakértőnek, Deák Andrásnak, a Teleki Intézet kutatójának és lapunk külpolitikai rovatvezetőjének, Stier Gábornak a beszélgetését Lőrincz Csaba külügyi főtanácsadó moderálta.

Rendszer- vagy elitváltás? Helyénvaló-e forradalomként meghatározni a volt Szovjetunió három jól elkülöníthető régiójában (Kaukázus, Európa, Közép-Ázsia) végbement politikai fordulatokat? – merült fel rögtön a kérdés. A történéseket 1991-ig, a Szovjetunió felbomlásáig vezette vissza Stier Gábor, rámutatva, hogy a hatalmat átmentve lényegében az egykori pártelit került a függetlenné váló köztársaságok élére. Ez a gárda azonban mára elfáradt, az általuk fémjelzett rendszerek kiürültek, elhasználódtak. A szovjet időszakban szocializálódott vezetőréteg egyszerűen lemaradt a hatalmas gazdasági és társadalmi változások mögött, s a régi elit egyre kevésbé képes működtetni azokat az intézményeket, amelyek az elmúlt másfél évtizedben kialakultak. Ezzel szemben a fiatalok már másképp gondolkodnak, így megérett a helyzet a generációváltásra. Oroszország e tekintetben külön történet, a legtöbb helyen azonban egyre inkább megroggyant a politikai elit elfogadottsága, legitimációja. E rendszerek betokozódása, részleges megbénulása következtében feszítő tényező a belső mobilitás hiánya. Szemmel láthatóan hiányzott a „színes forradalmakat” átélt országokban a hatalom által megtestesített pozitív jövőkép is. Legtöbb esetben az „uralkodó” nem volt kész vagy képes az erő alkalmazására sem. Részben tehát jelen vannak egy klasszikus értelemben vett forradalom belső feltételei, mindezek mellett azonban elengedhetetlen az amerikai szerepvállalásban és támogatásban megtestesülő külső érdek is, amelyet alapvetően az Oroszország (Közép-Ázsiában kiegészülve Kínával) és az Egyesült Államok közötti geopolitikai vetélkedés mozgat. E változásokat – foglalta össze mondanivalóját a szakértő – a legpontosabban talán a másfél évtizede megkezdett rendszerváltás folytatásaként, ezen belül is inkább elitváltásként lehetne leírni. Mint kiemelte, ezek az események széles értelemben is rámutatnak arra a tényre, hogy Kelet-Közép-Európában a rendszerváltást folyamatként kell értelmezni, és sajnos ez 1990-ben nem fejeződött be, mint azt egyes erők gondolják.
Mindehhez hozzáfűzve Lőrincz Csaba megjegyezte, a sok tekintetben elfeledett posztszovjet térség most másfél év alatt berobbant a történelembe, demonstrálva, hogy igenis tart a rendszerváltás. Illúzió tehát azt gondolni, hogy kifogástalan demokráciákban élünk! A rendszerváltást tehát be kell fejezni, mint ahogy fel kell számolni a hidegháború következményeit a külpolitikában. Rámutatott, nem lehet nem észrevenni, hogy e kérdés körül egyfajta bel- és külpolitikai csata zajlik. Lőrincz Csaba emlékeztetett arra is, hogy az amerikai külpolitika elég világosan állást foglalt ebben a kérdésben. Mint Bush elnök május 18-i beszédében fogalmazott, a rendszerváltás nagyon hosszú időt vesz igénybe, az Egyesült Államokban évtizedekig tartott, amíg kialakult a most fennálló rendszer.
Elkerülhetetlen az őrségváltás
Politikai őrségváltásként írta le a posztszovjet térség másfél éve zajló változásait Deák András. Ami történt, több volt, mint generációváltás, ám kevesebb, mint rendszerváltás – mondta. Óvott attól is, hogy Ukrajnában, Grúziában s főként Kirgizisztánban most hirtelen új demokráciákról beszéljünk. A folyamatokat érzékeltetve rámutatott, a Szovjetunióban szocializálódott elit elkezdte a rendszerváltást. Megjelent a média, magántulajdonosi csoportok kezdték el uralni a televíziókat, az újságokat, kialakult valamiféle nyilvánosság, nagyrészt lezajlott a privatizáció. Megjelentek a pártok, működik a parlament, kialakult tehát valamiféle intézményrendszer. A régi elit egyfajta nemzetalkotás szintjén képes volt ezeket létrehozni, egyre kevésbé tudta azonban ezeket az eszközöket használni a gyorsan változó körülmények között. Egyre nehezebben mozgott, illetve mozog ebben az intézményrendszerben. S mivel a régi elitek érezhetően mind nehezebben reagálnak az új helyzetre, a politikai őrségváltások a térségben mindenütt elkerülhetetlenek.
A változások négy lehetséges útját tipizálta Deák András. Az első s a legritkább, hogy választások révén rotálódik a hatalom. Erre példa Moldova. Itt a választások valós versengést jelentenek, nem előre eldöntött a kimenetelük. Ettől függetlenül ez nem jelenti azt, hogy a kampány korrekt, a feltételek egyenlők és a lebonyolítás makulátlan. Mindazonáltal Moldovában már többször szenvedtek vereséget a hatalmon lévők, és minden további nélkül átadták a kormányrudat az ellenzéknek. Egy másik lehetséges forgatókönyv a trónkövetelők „lefejezése”, a hatalom autoriter reagálása az új kihívásokra. Klasszikus példa erre Türkmenisztán, de bizonyos mértékben Belorusszia is mutat ilyen vonásokat. A harmadik út a dinasztikus öröklés. Azerbajdzsánt szokás itt emlegetni, ahol a beteg Alijev átadta a hatalmat a fiának. Ennek a forgatókönyvnek vagyunk tanúi Kazahsztánban is, ahol Nurszultan Nazarbajev tudatosan igyekszik helyzetbe hozni saját lányát. A régi kiöregedett, az új körülmények között politizálni nem bíró csoportokat az elnök tervszerűen, évek hosszú során, folyamatosan vonja ki a hatalomból, közben lépésről lépésre hozza be a hatalomba az újakat, megszervezve lánya alá az új elitet. A negyedik verzió a bársonyos forradalom, amely azokban a rendszerekben következett be, ahol a központi hatalom valamiért gyenge volt, nem volt képes sem az öröklést tető alá hozni, sem pedig megegyezni az új elittel.
Technikai értelemben öt elemet tart szükségesnek Deák András egy bársonyos forradalomhoz. Kell hozzá egy erodált rendszer, amely a kutató szerint Grúzia és Ukrajna esetében teljes mértékben, Kirgizisztánban pedig részben adott volt. Elengedhetetlen az ellenzék összefogása is. Ez nem következett be Belorussziában, s hiányzott Moldovában is. Kirgizisztánban is hiányzott e feltétel, igaz, itt nem is klasszikus bársonyos forradalom zajlott. A harmadik elem egy, az ellenzéktől formálisan független, civil szervezetként fellépő ifjúsági tömörülés megléte, amit Szerbiában egyértelműen az amerikaiak szerveztek meg, de Grúziában, valamint Ukrajnában is nagyon nagy szerepük volt a Kmara, illetve a Pora létrehozásában. Ezek a szervezetek azért voltak fontosak, mert nagy tömegben képesek voltak utcára vinni embereket. S itt jön be a negyedik pont. Kell egy olyan fókuszpont, ahol a társadalmi elégedetlenség összegyűjthető, s ezek voltak az elcsalt választások. Deák András szerint demokratikus szempontból ez legitimálja a fordulatot, különbözteti meg a palotaforradalmaktól vagy a puccsoktól. A Pora és a Kmara, illetve az ellenzék így olyan elveket kérhetett számon a hatalmon, amelyeket az formálisan maga is vallott és hirdetett. A népakarat itt az utcára vitt tömegeken és nem a választásokon leadott szavazatokon keresztül érvényesül. S van egy ötödik, szintén nagyon fontos elem, mégpedig az, hogy a hatalom ne tudja szétverni ezt a megmozdulást, szögezte le a kutató, hozzátéve, ebben is nagyon nagy szerepe volt a külföldnek.
A beszélgetés során folyamatosan fel-felbukkant a külföld, elsősorban az Egyesült Államok változásokban játszott szerepe, amelynek célja egyik olvasatban a demokrácia exportja, míg másik megközelítésben a befolyás növeléséről van szó a közismerten csak „nagy játszmának” nevezett geopolitikai vetélkedésben. E kérdésben a résztvevők véleménye is megoszlott, abban azonban egyetértettek, hogy ezek a változások külső erő nélkül is előbb-utóbb bekövetkeztek volna, s nem szabad a külföld szerepét abszolutizálni. Mint ahogy az is igaz, hogy változások mindenképpen a demokratizálódás felé hatnak, és ez alapvetően előnyére válhat a térségnek.
A posztszovjet térben zajló különböző színű „forradalmakban” a belső tényezők mellett egyértelmű szerepet játszik a külső érdek, alapvető új realitásként a régióbeli befolyását növelni szándékozó amerikai politika, húzta alá Stier Gábor, hozzátéve, hogy valóságos „forradalmi stábokká” átalakultak a térségbeli amerikai nagykövetségek. Ennek illusztrálására a biskeki követnek a gazetakg.com által megszerzett, három hónappal a kirgizisztáni fordulat előtt Washingtonba küldött jelentését idézte. Steven Joung a követendő stratégiát felvázolva kiemeli, hogy a hatalom diszkreditálására kell összpontosítani az erőket. A diplomata a nyomásgyakorlás érdekében elengedhetetlennek tartotta nyugati humanitárius szervezetek és az EBESZ bevonását a választások ellenőrzésébe. Joung szükségesnek látta 30 millió dollárra emelni az ellenzéki pártok kampányának segítésére a különböző amerikai nem kormányzati szervezetek – Országos Demokrata Intézet, Nemzetközi Republikánus Intézet, Freedom House, Internews Network, Eurázsia Alapítvány – által működtetett alapok feltöltésére biztosított összeget. E kérés nyomatékosítására a nagykövet aláhúzza, hogy „a külügyminisztérium 2005–2006-os terveivel összhangban a közép-ázsiai amerikai térnyerés növelése szempontjából Kirgizisztán a tádzsik, üzbég és kazah demokratizálási folyamat előmozdításának, a térségbeli kínai és orosz befolyás csökkentésének a kiindulóbázisa”.
A demokrácia exportja Amerika részéről tehát inkább a befolyás növelésének eszköze, sem mint fő cél, árnyalta a képet Stier Gábor, hozzátéve, némi leegyszerűsítéssel elmondható, hogy Washington lényegében a Zbigniew Brzezinski által még a 90-es években lefektetett, az Oroszország beszorításával megvalósítandó térségbeli térnyerés forgatókönyvét igyekszik átültetni a gyakorlatba. Különösen jól alátámasztják ezt a tételt szerinte az üzbegisztáni események, itt ugyanis egyéb érdekei miatt (hanabádi bázis, a Karimov elleni lázadás iszlámista felhangja) Washington az andizsáni vérengzés miatt is csak nagyon visszafogottan tiltakozott. Korántsem egyértelmű a változások eredménye sem, így az Egyesült Államokat az már nem nagyon zavarja, ha az új rezsimek (lásd Szaakasvili rendszere vagy a kirgiz fejlemények) nem sietnek levetkőzni az elődjüktől örökölt autoriter tendenciákat. Szemmel látható ugyanakkor a befolyásnövelés módszere. Egyértelműen kirajzolódik az elemző szerint itt is, hogy a berlini fal leomlása óta már nem ideológiai ellentétekről és területi hódításokról szólnak a világot meghatározó konfliktusok, hanem a népek gondolkodásmódjának kézbentartásáról, a kulturális normák meghatározásáról, mégpedig elsősorban a fogyasztói formákon keresztül. Így aztán, aki ellenőrzi az értékeket, az határozza meg a társadalmi modelleket is. Az elemző alapvető jelentőséget tulajdonítva a térség modernizációjának felvetette ugyanakkor, hogy e régióban különösen megkérdőjelezhető az angolszász típusú demokráciamodell hatékonysága. E tekintetben szerinte kívánatosabb lenne Európa erőteljesebb jelenléte, míg egyértelműsítette, hogy továbbra sem hagyható figyelmen kívül Oroszország hatása. Mindezekhez hozzátéve arra figyelmeztetett, hogy elsősorban Európának nem lehet érdeke Moszkva beszorítása, amely a most zajló geopolitikai játszma egyik veszélye.
Idegen kéz
Némiképp másképp ítélte meg a külföld szerepét a posztszovjet térség folyamataiban Deák András, rámutatva, hogy ezek a változások enélkül néhány esetben a történteknél véresebb lefolyásúak lettek volna. A nemzetközi közösség számára egyébként mind Grúzia, mind Ukrajna, mind pedig Kirgizisztán jelentősége más és más volt. Grúziában a kutató szerint a fő kérdés a működőképes állam megteremtése, a stabilitás megteremtése volt. A Sevardnadze fémjelezte Grúzia ugyanis egész egyszerűen a szétesés olyan fázisába jutott, amikor a hatalom már igazából nem volt képes a belső rend fenntartására. Meg kellett állítani ezt a folyamatot, ebben egyetértettek az oroszok és az amerikaiak is. Nézeteltérés csupán abban volt közöttük, hogy ki legyen a következő vezető. Washington Szaakasvilit támogatta, míg Moszkva a későbbi a miniszterelnök, a nemrégiben furcsa körülmények között gázmérgezésben meghalt Zsvanyiját szerette volna. Ukrajnában már valós konfliktus volt a két ország között. Az amerikaiak egyértelműen meg akarták buktatni a véleményük szerint egyre szalonképtelenebb rendszert, míg az oroszok főleg saját befolyásuk fenntartása végett támogatták Janukovicsot. Kirgizisztánban ezzel szemben talán nem is a rezsim megbuktatása, hanem igazából az amerikai külpolitika játékterének a bővítése volt a cél. Ugyanez vonatkozik a szakértő szerint Kazahsztánra is.
Harc a befolyás növeléséért
Deák András úgy vélte, nincs abban semmi szokatlan, ha Washington olyan eliteket próbál hatalomra juttatni, amelyek vele jóban vannak, s még jobbak is a megdöntötteknél. Ráadásul erre Amerikának van egy bejáratott, a nyolcvanas években Latin-Amerikában, majd 2000-ben Szerbiában megvalósított, kis rizikóval és tőkebefektetéssel alkalmazható módszere is.
Még határozottabban fogalmazott Lőrincz Csaba, gyakorlatiasan leszögezve, hogy minden külpolitika egyetlen célja a befolyásszerzés. Ez pedig nem feltétlenül rossz, mint ahogy jelen esetben szerinte az amerikai befolyásszerzés a stabilizálást szolgálja. Azzal egyetértett, hogy a térség problémáit Oroszország nélkül nem lehet kezelni, az amerikai befolyás növekedése azonban elvitathatatlan realitás. Ezzel kapcsolatban megjegyezte, attól a pillanattól kezdve, hogy a hidegháborút az Egyesült Államok nyerte meg, neki kötelessége is a keletkezett űrök kitöltése. A világ ugyanis e tekintetben úgy működik, mint a közlekedőedény. Minden államnak az erejéhez, teljesítőképességéhez mérten kell részt vállalni a nemzetközi kapcsolatok alakításában. Amerika pedig annyira megerősödött, hogy el is várják tőle, hogy ezekben a kérdésekben, például a posztszovjet térség stabilizálásában szerepet vállaljon. Ezek után Lőrincz Csaba szerint irreleváns az a kérdés, hogy Amerika nélkül bekövetkeztek volna-e ezek a változások. Mint fogalmazott, szükségszerűen történt így minden, s akkor lenne igazán instabil a térség, ha ezekben a forradalmakban az Egyesült Államok nem vett volna részt.