Ahoj, poplacsek!

Ki gondolná: „demokratikus harmadik köztársaságban” élünk. A szókapcsolat roppant talányos: mintha azt sugallná, hogy korábbi republikánus kísérleteink (Tildy Zoltáné és Károlyi Mihályé) nem is feltétlenül voltak annyira demokratikusak. Persze ha tudjuk, hogy ez a jelzős szerkezet Gyurcsány Ferenc szájából röppent ki az éterbe, nem kutatunk tovább jelentéstani mélyrétegek után. Gyurcsányt a kreatív baloldali médiahadak kezdetben verbális őstehetségnek igyekeztek beállítani, de néhány félresiklott szónoki tréfa, kínos kommunikációs öngól után sürgősen leszoktak erről. Aki tárgyilagosan tekint e hebehurgya kommunikátori teljesítményre, csodálkozva tapasztalhatja: noha egy esztendeje a belső kormányzati puccs értelme elvileg az volt, hogy Medgyessy Pétert mind a tételes kormányzásban, mind a virtuális világban radikálisan lecseréljék, a Medgyessy-éra mindkét színtéren organikusan folytatódott.
A csereként beállt miniszterelnököt a kormányszolgálati tévé Este című műsora látta vendégül. Ilyen helyen és ilyen egyértelmű szituációban ritkán szokás a vendéggel keménykedni. Krizsó Szilvia sem tette ezt: az interjú nagy részében a kormányfő lényegében azt mondhatta el, amit eredetileg akart, vagy amire felkészítették. A riporter csupán egy finom fricskát engedélyezett magának: felolvasta a Fidesz és az MSZP egy-egy felhívását – válassza ki Gyurcsány, melyiket látta el ő a kézjegyével. A miniszterelnöknek erről fogalma sem volt: mellébeszélt, húzta az időt – majd végül kikeveredett valahogy úgy a dologból, hogy megkerülte a válaszadást. Mindenesetre felírhatjuk a kéménybe: olyan kormányfőnk van, aki nem feltétlenül olvassa el, amit aláír.
Ezen az estén számos hangzatos kijelentés elhagyta a felelős miniszterelnök ajkát. „Az ellenzék vezetője akkor bátor, ha nincs vitapartner” – mondta többek között, nyilván felbátorodva attól, hogy a közpénzből fenntartott stúdióban egyetlen vitapartnert sem látott. Vitapartner hiányában senki nem hívta fel a figyelmét arra az ellentmondásra sem, hogy amennyiben a magyar politikai verseny lényegét a „populizmus kontra demokratikus közép” képlettel vázolja fel, abban ő kizárásos alapon csakis a populista táborban remélhet magának helyet. Az MSZP ugyanis saját magát baloldali pártként határozza meg, vagyis egyszerűen nem állhat középen. (Tudjuk, ott senki sem áll: ott az a fránya, sokat emlegetett árok van, betemetetlenül.) A „demokratikus” jelzőnek pedig két szempontból lehet jelentősége: ha a pártdemokráciával bajok vannak, és ezt a tényt el kell leplezni; illetve ha az ellenlábastól akarjuk ekként megkülönböztetni magunkat, amely vetélytárs értelemszerűen „antidemokratikus”. Ez már nem is csak súrolja a populizmus határát, hanem maga a nagy populista kerek erdő. Egyébként is: mi lett a „nemzeti középpel”? Ezt főtanácsadóként még Gyurcsány javallotta Medgyessynek, kiérdemelve a koalíciós társ SZDSZ zsigeri megvetését. Vagy ami nemzeti, az az új trend szerint már eleve nem lehet demokratikus?
Persze lehet, hogy Gyurcsány ezzel a nagy ívű populistázással éppen hogy nem Orbán Viktornak, hanem Kuncze Gábornak próbált üzenni. Az SZDSZ egy ideje igyekszik hűvös idegenként viselkedni, mint aki kormányoz is, meg nem is. Némileg leegyszerűsítve: minden kiizzadt kormányzati siker az SZDSZ érdeme; minden kormányzati kudarc viszont az MSZP sara. Ez Gizella utcai megfogalmazásban így hangzik: „A liberálisok joggal lehetnek büszkék az elmúlt három év teljesítményére. Fontos valós hírt adni róla, főleg akkor, ha indokolatlanul negatív, sokszor hazug hírek uralják a politikát.” Az SZDSZ szerint tehát e teljesítmény a választók által nem érzékelhető, mert a média gyakorta torzít és ráront nemzetünkre. Gyurcsány nyilván eltűnődik az ilyen mondatokon: „Mi, liberálisok jobban hiszünk az emberekben, mint az államban.” Ez most akkor szintén negatív, hazug hír? Ha ugyanis az SZDSZ-t tényleg az emberek érdekelnék, nem harcolna foggal-körömmel, hogy uralhassa a megvetett államot. Kuncze szerint „Magyarországon egyetlen korábbi kormány sem épített négy év alatt ennyi autópályát”. Ez ugyebár teljesen pozitív és igaz hír még a nyolcszáz kilométeres blöff ismeretében is – bár ha leszámoljuk belőle azt, amit az Orbán-érában építettek, de Medgyessy alatt vágták át a szalagot, akkor Kuncze maga a megtestesült populizmus. Szerinte például „a kulturális-oktatási programok 92,8 százaléka már teljesült” – ez viszont csak akkor volna helytálló, ha szerepelne e programban az érettségi- és felvételibotrány, a kakaóbiztos számítógép, a tankönyvkiadó elkótyavetyélése és a kulturális költségvetés befagyasztása is. Még szerencse, hogy az SZDSZ „egyértelmű döntést hozott: bármi történik is, nem vesznek részt a sárdobálásban, sem az ígéretversenyben” – épp ezért „minden populizmust nélkülöző” a választási programjuk.
Ellenben ha Gyurcsánynak a populizmusról Kuncze jutott az eszébe, rejtély, hogy – újabb ellentétpárt alkotva – miként tudta az országot „liberális kontra konzervatív” orientációkra felosztani a „nagy nemzeti érdekek” érvényesítése során. Lehet, hogy Kuncze nem liberális? (Ezt régóta sejtettük.) Vagy éppenséggel Gyurcsány lélekben az SZDSZ miniszterelnöke? (Ezt is.) Gyurcsány mindenesetre azt jól látja, hogy „a szociális és gazdasági populizmusba tönkremegy az ország” – a vélt ok viszont, miszerint a populizmus „rájátszik az emberek sikervágyára”, csupán egy milliárdos üzletember szemüvegén keresztül látszik így. Ezért fals az ő szájából „a tulajdon szentsége” szókapcsolat is, hiszen erről óhatatlanul eszünkbe ötölhet a szentségtelen tulajdonszerzés. Ezért tűnik halovány érvnek az európai mértékben végletesen túladóztatott benzinárral kapcsolatosan is populizmust emlegetni: hiszen ha valóban csak az a szempontja van, hogy szolgálja az országot, akkor ne sanyargatással szolgálja. A bejelentett luxusadó is merő populizmus, a Horn-féle vagyonadó ideájának puszta felmelegítése mindaddig, amíg nem tudjuk: mennyi pluszadót perkál le a kongó államkincstárba a dúsgazdag Gyurcsány vagy a tűzpiros magánhelikoptert tartó Kóka miniszter. „Több pénzt az embereknek” – mondja a kormányfő, de ebbe a szlogenbe már elődje is belebukott. „Lezárul a privatizáció” – említi leplezetlen populizmussal, majd hozzáteszi: a lezárulás után már csak kivétel gyanánt adjuk el azt, ami az eszünkbe jut. „Ismer ön összefüggő ellenzéki szakmai programot?” – teszi fel bátran, vitapartner nélkül a költői kérdést. „És kormányzatit?” – kérdezhetnénk vissza, ha nem számítana ez az okvetetlenkedés megvetendő, „délelőtti, délutáni ellenzéki harangkongatásnak”. Vagy meg kéne nyugodnunk, hogy a Budapest Airportot „csak” hetvenöt évre adnák bérbe? „Csak” 2080-ig? Hogyan viszonyulnánk ahhoz, ha valaki 1930-ban kötött volna ilyen „komoly” egyezséget?
Ha mégis létrehoznánk egy „demokratikus közepet”, sürgősen ki kéne söprűznünk ebből a közös hazából az efféle felelőtlen beszédet és felelőtlen politikát. E szempontból mindegy is, hogy populizmusnak vagy szimpla dilettantizmusnak nevezzük. Ha a populizmust tekintve Kuncze Gábor egy egység, akkor a jelenlegi miniszterelnök három vagy négy. Vagy másképpen fogalmazva: Magyarország valódi luxusadója Gyurcsány Ferenc.
E közszolgálati luxusadóból arra is telik, hogy ugyanazok az arculatfényezők suvickolják az imázsát, mint Arnold Schwarzeneggerét. Az ő szlogenje az volt: Asta la vista, baby! Gyurcsány pedig kezdhetné jövő májusra készülve gyakorolni a kelet-európai változatot: Ahoj, poplacsek!