Anyja fia

Egy vidám és gondtalan ország romokban hever, szertefoszlott majd minden reménye: korrupciós botrányba keveredett Lula, a brazil elnök pártja, és fennáll a veszélye annak, hogy kimutatják az államfő érintettségét is. A brazil Munkáspárt mindent megpróbál, hogy mentse alapítóját, ám ha kísérletei kudarcot vallanak, akkor a jövő évi elnökválasztások előtt verhetetlennek látszó Lula kénytelen lesz távol maradni az államfőválasztástól.

Mint egy szappanopera! Az élet által írt teleregény május óta zajlik Brazíliában: minden rész újabb izgalmat ígér. A zűrös ügyek feltárásában, lemondásokban, eltávolításokban nincs hiány, szinte minden napra jut egy-egy szaftos részlet. Az újságok külön rovatot állítottak fel, amelyben kizárólag a Munkáspárt korrupciós ügyeivel foglalkoznak. Valamirevaló tévéhíradó csak ezekkel a hírekkel kezdi műsorát. Az ügy valóban változatos szórakozást ígér a továbbiakban is a brazil tévénézőknek.
De menjünk sorjában! 2003. január 1-jén lépett hivatalába Luiz Inácio Lula da Silva brazil elnök, aki nagy fölénnyel nyerte az elnökválasztásokat. Negyven év után az első baloldali elnök a 180 millió lakosú országban. Több mint húszesztendős küzdelem és nem egy elnökjelöltség után befutott a vasgyári munkás, a szakszervezeti vezető, a pártalapító. Története (dél-)amerikai sikersztori: a ma 59 esztendős Lula valóban cipőpucoló fiúból küzdötte fel magát Dél-Amerika legnagyobb állama első számú vezetőjévé. Szegények millióinak reménye fűződött hozzá, hogy egyszer majd ők is ki tudnak törni a nyomorból. „Egy közülünk, aki megtapasztalta a nélkülözést. Ő nem engedheti meg, hogy éhezzenek az államában” – így vélekedtek a nincstelenek. Amerika déli részén másodszor történt meg, a chilei Allendét követően, hogy a baloldal demokratikus választások révén ragadta magához a hatalmat. Az ígéretei hallatán Lula népszerűsége az egekbe emelkedett, a mítosz, amely személyét övezte, csupán Pelééhez volt hasonlítható.
Az 50 milliósra tett középosztály – amelynek életszínvonala megegyezik a nyugat-európai hasonló rétegekével, tehát légkondicionált házban élnek, autóval rendelkeznek, interneteznek, külföldre utaznak nyaralni, hétvégeken a nagy bevásárlóközpontokat látogatják – is bizalmat szavazott neki: elég a mindent átszövő korrupcióból, Lulával és a Munkáspárttal minden másképp lesz.
Bármennyire furcsán hangzik, még a vállalkozói réteg is örömmel fogadta Lulát: tudták, hogy évek alatt mennyire pragmatikus politikussá vált, ő képes megegyezni a nagytőkével és a bankokkal is. Nem tévedtek: Lula nem akart forradalmat csinálni, helyette szigorú monetáris politikát vezetett be, amellyel sikerült elkerülni a 2001-es argentin gazdasági és pénzügyi összeomlással fenyegető valutaválságot. Tavaly már a világ tizedik legnagyobb gazdasága, a brazil szárnyalt: tíz év után a gazdaság fejlődése 5,3 százalékot ért el.
A kivitel többlete 32 milliárd dollár volt, ugyanannyi, mint Kínáé! A nemzeti jövedelemből 20 százalékot ad a mezőgazdaság, amely az exportból 40 százalékot teljesít. A nagybirtokokon a legkorszerűbb amerikai technológiával szóját, kukoricát, gyapotot termelnek. De nehogy azt higgyük, hogy csak a mezőgazdasági termékek találnak külföldön piacra! Az ország sokkal modernebb, mint azt az európaiak többsége elképzeli. Brazíliában húsz nagy autógyár működik, amelyhez természetesen utak is kellenek. Fejlett az elektronikai ipar. Az viszont kicsit árnyalja az összképet, hogy a munkanélküliség elleni küzdelemben – mely probléma Brazíliában is vezető helyen áll a lakosság félelmei között – Lula tízmillió új munkahelyet ígért, igaz, nem ez lesz az egyetlen be nem tartott ígérete. Brazília legnagyobb iparvárosában, Sao Paulóban 20 százalék a munkát keresők aránya.
Szamba, karnevál, strand, foci, utcagyerekek és évi 40 ezer halottal járó bűnözés. Mint más ország, így Brazília is küszködik a róla kialakított közhelyekkel. „Brazília nagy ország, és ezt a világnak is meg kell tanulnia” – így szólt Lula egyik elnöki célkitűzése. Hogy ezt bizonyítsák, fenn kellene tartani a gazdasági fejlődés tavaly elért színvonalát. Ha ez a mutató csak tíz évig ilyen magasan maradna, itt lenne a Kánaán – így szólt nem egy miniszter óhaja a tavalyi eredmények láttán. Akkor már lenne pénz a mintegy 50 millió szegény és közülük 30 millió nyomorgó helyzetének javítására, amelyről korántsem mondott le az elnök. Lula szerint a népnek vissza kell nyernie brazil nemzeti büszkeségét, mindemellett az ország nagyobb szerepet kíván játszani a nemzetközi porondon. Az ENSZ reformja során szeretné elérni Brazília állandó tagságát a Biztonsági Tanácsban.
Ám mindez most megakadni látszik, legalábbis a kibontakozó politikai válság erre utal. Az édes álmok Lula számára rémlátomássá válnak: ki tudja, honnan származó feketepénzek, az elnökválasztási kampány törvénytelen finanszírozása, képviselők megvétele. Azt tudni kell, hogy az ország 1889-es függetlenné válását követően már-már nemzeti hagyománnyá vált a képviselők lefizetése a parlamentben, különösen, ha a kormány szavazatok hiányában volt. „Lulával ennek vége” – örvendeztek a Munkáspárt választási sikerét látva a baloldaliak. A párt huszonöt év alatt felépített nimbuszát, hogy megvesztegetési ügyben sohasem vett részt, huszonöt hónap alatt sikerült semmissé tenni. Májusban kiderült ugyanis, hogy a Munkáspárt nemcsak a számára sorsdöntő parlamenti szavazásokkor vette meg – eddig több mint 30 millió dollárról beszél a sajtó – egy balközép párt szavazatait, de voltak olyan „ellenzéki” képviselők, akik a Munkáspárttól szép kis apanázst – körülbelül havi húszezer dollárt – kaptak. Erre a megengedhetetlen módszerre azért volt szüksége a Munkáspártnak, mert csak a parlamenti helyek 17 százalékával rendelkezik, kisebbségben irányítja az országot.
Természetesen Lula erről a gyakorlatról semmit sem tudott – szól az elnöki nyilatkozat. A szüzességét elvesztett párt egész vezetőségét azonnal leváltották, de a botrány nem állt meg. Aztán jöttek a miniszterek, akiknek ilyen vagy olyan módon közük volt a titkos pártkassza működtetéséhez: négy magas rangú munkáspárti vezetőnek kellett távoznia a kormányból, köztük a gazdasági miniszternek. S köztük volt a szakszervezeti mozgalom nagy öregje, José Dirceu, Lula jobbkeze is.
A korrupciós botrány java még hátravolt: a Brazíliát megrázó földrengéssel egyenértékű mozgások akkor következtek be, amikor a korrupciós ügyekben közreműködő reklámszakember augusztus közepén elmondta, hogy a 2002-es elnökválasztásokon is működött a titkos pártkassza, őhozzá négymillió euró érkezett a Bahama-szigetekről. Ha ez az állítás bebizonyosodik, akkor annak legkisebb következménye az lesz, hogy Lulát kizárják az elkövetkező választásról, feltéve, ha valóban nem tudott a szabálytalanságokról. Ha ennek az ellenkezője nyer bizonyítást, akkor már elnöksége idején megindulhat ellene a leváltási folyamat.
Ám, hogy még bonyolultabb legyen a képlet, az ellenzéki jobboldal egyáltalán nem örül a várható fejleményeknek. Nekik az lenne a legjobb, ha Lula kitöltené elnöki mandátumának idejét. Így ugyanis elkerülnék még az árnyékát is annak, hogy az elnökbuktatással egy országot sodortak politikai válságba. A mögöttük álló erőknek: a nagyvállalkozóknak, a földbirtokosoknak, a bankároknak nagyon is megfelelő Lula liberális gazdaságpolitikája, amely meghozta az annyira várt fellendülést.
A baloldal szinte néma csendben követi az eseményeket. Hatalmas a megdöbbenés és a kiábrándulás a munkáspárti szavazók táborában. Nem csak a pártról hullt le a lepel, a király is meztelen. Az utóbbi napokban közzétett közvélemény-kutatások most először Lula bukását jelzik előre az elnökválasztásokon. Brazíliában szinte senki sem hisz Lula mentegetőzéseinek. Az augusztus végi Lula-párti tüntetésen alig több mint tízezren vettek részt. Hol vannak már a félmilliós nagygyűlések! A csalódottság miatt egyes munkáspártiak már felvetették új tömörülés megalkotását vagy a régi párt újraalakítását, de egyelőre a nagy többségben még működik az első reflex: meg kell menteni Lulát!
Nem nyilatkozom – szinte általánosan ezt lehet hallani a baloldali értelmiségiektől, amikor a riporterek a véleményükről érdeklődnek. „Vannak pillanatok, amikor hallgatni kötelesség” – foglalta össze a Munkáspárthoz közel álló Marilena Chaui filozófus asszony ezt a magatartást. „Szörnyen zavarban vannak – fejtette ki Francisco de Oliveira szociológus, aki azonnal elhagyta a pártot, amikor azt észlelte, hogy Lula korántsem azt a programot valósítja meg, amellyel győzött. – A baloldal elitje nem akarja, hogy a jobboldal helyett bírálatukkal ők végezzék el a piszkos munkát, ezért hallgatnak. Persze van, aki megszólal közülük, de csak azért, hogy elmagyarázza, nem is válság a válság, ez régi stratégiája a baloldal védelmének.”
Brazília legnagyobb lapja, a Folha de Sao Paulo a közelmúltbeli vezércikkében a következőben véli felfedezni a probléma gyökerét: „A Munkáspárt ugyanabba a hibába esett, mint elődei. Először is nem használták ki Lula óriási népszerűségét, amellyel már önmagában széles pártszövetséget lehetett volna kialakítani a kongresszusban. Meg kellett volna szereznie – nem pénzkötegekkel, hanem akár különbözőző pozíciókkal – néhány párt jóindulatát. Ugyanis tudvalevő, hogy a lakosság nem különösebben örül a drákói költségvetési szigornak. A lakosság egyharmada szegénységben él, s az ő felemelésük óriási feladat. Mindez hozzájárult a Munkáspárt korai elhasználódásához és elburzsoásodásához is.”
Pedig ha valamit nem akart hallani a karizmatikus egykori fémmunkás, az utóbbi jelzőt biztosan nem. Dél-Amerikában az európai jobb- és baloldal politikai fogalmai szinte használhatatlanok. Minden keveredik mindennel. Ezért történhet meg, hogy az Európában baloldalinak titulált Lula olyan kemény liberális gazdaságpolitikát folytat, hogy a közelmúltban kiérdemelte a Nemzetközi Valutaalap dicséretét. Lula nem baloldali, ő lulista – mondta róla az egyik szakértő. De mindenesetre nagyon brazil, oldott és közvetlen, legyen szó akár Bush amerikai elnökkel vagy kubai kollégájával, Fidel Castróval történő eszmecseréről.
Az anyja a példaképe, valóságos politikai modellként szolgál számára. Hét gyermeket nevelt fel – egyedül. Brutális apja alkoholista volt, csak két évig élt velük. Őt sohasem szerette. Lindu, az anyja viszont bátor döntéseket hozott. Például amikor Lula hétéves korában háromezer kilométerre délre, Santosba költöztek. A bádogvárosban élő család gyakran éhezett. De édesanyja mindig megőrizte a büszkeségét, tisztességét és hozzá még a ki tudja, honnan vett jó hangulatát, amellyel valódi családi légkört tudott teremteni. Ha Lula anyjáról beszél, brazilok tízmilliói értik őt: a család az egyik sarkköve annak a politikának, amellyel a szegénység ellen harcol.
A közelmúltban Luláról azt írta a New York Times, hogy „annyira tiszteletben tartja a brazil hagyományokat”, hogy naponta ittas, és nem tudja ellátni feladatait. Lulát, aki tényleg nem veti meg az italt, de még ellenségei sem látták részegen, nem is az állítás ténye, hanem az hozta ki a sodrából, hogy az amerikai újságíró alkoholista apjához hasonlította. Ez övön aluli, igencsak fájó ütés volt, amelyért végül az amerikai tudósító és lapja is bocsánatot kért.
Lula mamájának becsületessége volt az egyik legfőbb erény, amelyre gyermekeit is tanította. Lula eddig kitűnően megfelelt, ám most ebben a tulajdonságában is megkérdőjelezik az elnököt. Vajon a vasember fel tud kelni a padlóról a korrupciós vádak pörölycsapásai ellenére, vagy csupán epizódszerep jut számára az Igazságosabb Brazília című teleregényben?