Belső körök

Kun Miklós számos olyan film- és hangfelvételt őriz, amelyeken matuzsálemi korú szovjet politikusokkal, köztük Sztálin és Hruscsov munkatársaival, a KGB elnökeivel, idős mesterkémekkel beszélget, akikről sokan azt gondolták, hogy titkaikat sírba vitték. A szovjet mesterkémek, atomkémek, a „fedésben” dolgozó szupertitkos szovjet ügynökök közül a fáma szerint feltűnően sok volt a nő – vélekedik a történész.

Valóban dolgoztak a kommunista időkben a Kreml urainak nemzetközi cselszövéseit megkönnyítő „szovjet Mata Harik”?
– De még mennyire! Ilyen volt például Olga Csehova. A gyönyörű filmdíva a náci politikai elit, többek között Hitler kedvence volt. Egészen fiatalon Németországba vetődött egy magyar hadifogoly tiszt oldalán. Egyik férje dúsgazdag belga üzletember lett, szeretőit leginkább a Luftwaffe hősei meg a német külügy befolyásos hivatalnokai közül válogatta. És közben, már az 1920-as évek eleje óta, Olga asszony, aki két ágon is kapcsolódott a világhírű orosz író, Csehov családjához, szorgosan dolgozott a GRU-nak, a szovjet katonai hírszerzésnek. Nem sokkal a második világháború kitörése előtt a szovjet hírszerzés külön rádióst telepített Berlin közelébe, hogy az bármikor az orosz Mata Hari rendelkezésére álljon. Eközben a kémnő fivére, Lev Knyipper népszerű orosz zeneszerző, a Poljusko, polje című dal szerzője az NKVD, a szovjet politikai rendőrség fedésben dolgozó tisztje volt. De még ő sem találkozhatott Moszkvában Olga Csehovával, akit közvetlenül a háború után Berija utasítására különgépen szállítottak a fővárosba, hogy ott beszámoljon Molotov külügyminiszternek és más vezető szovjet csinovnyikoknak Hitler és környezete magánéletéről, amelyre annyira kíváncsiak voltak. Az 1950-es évek elején Sztálin még számolt az időközben nyugatra költözött és ott „befolyási ügynökké” vált népszerű színésznővel. Olga Csehova utolsó hírszerző akcióit egyébként ma is homály fedi.
– Bizonyára azért lehetett Csehovából Moszkva számára fontos kémnő, mivel sikerült beépülnie Hitler környezetébe.
– Az sem lehetett közömbös a berlini illegális szovjet rezidentúra számára a háború alatt, amit a frontra induló magas rangú repülőtisztektől hallott. Úgy tűnik, hogy a királynői termetű, pazarul öltözködő Olga asszony nemcsak Hitler egyik kegyeltje volt, hanem beférkőzött az ellene szervezkedő tisztek és külügyi hivatalnokok közé is. Ez régi hírszerző trükk a kémnők tevékenységében: szeretőként, titkárnőként, referensként, netán házvezetőnőként beépülni egy-egy neves politikus vagy katonai vezető „belső körébe”. Szovjet kémnő volt az 1940-es években emigráns csehszlovák politikus, Eduard Benes kedvenc titkárnője, akárcsak az a négy nyelven folyékonyan beszélő, precizitásáról ismert amerikai hölgy, aki kora legismertebb újságíróját, a tengerentúli közvéleményt sokban formáló Walter Lipmant hálózta be, végül titkárságvezetője lett. Híres szovjet kémnő volt a kiváló orosz emigráns szobrász Konnyenkov élveteg felesége is. Nemcsak férjéről, több orosz külföldre vetődött hírességről, így Rahmanyinov zongoraművészről készített jelentéseket moszkvai feletteseinek, hanem Albert Einstein szeretője is volt. Éppen akkor, amikor a relativitáselmélet felfedezője behatóan érdeklődött az amerikai atomprojektum iránt. Az idős férfi, noha érezte, miben sántikál az unokájának beillő hölgy, sokáig képtelen volt szakítani vele. Egyszer még barátnője kérésére leült teázni a New York-i szovjet konzullal, ám később észbe kapott, s drámai hangvételű levélben kérte ki magának, hogy bábuként mozgassák. Közönséges szovjet ügynök volt továbbá Gorkij barátnője, majd H. G. Wells élettársa, Budberg bárónő, valamint Romain Rolland ugyancsak orosz emigráns felesége. Ezek az asszonyok olykor saját szakállukra, mai kifejezéssel élve „tartótiszt” nélkül kémkedtek hazájuktól távol. Eredetileg általában zsarolás áldozatai voltak, akárcsak Olga Csehova. Vele például közölték Moszkvában, hogy édesanyja és lánya nem követheti őt nyugatra, ha nem kezd kémkedni a szovjet katonai hírszerzés javára. Később azonban a pénzsóvárság, a hiúság motiválta a lépéseiket, sőt valami furcsa nosztalgia az „Oroszország anyácska” iránt.
– Megesett azonban, hogy külföldi asszonyok olykor férjük oldalán is kémkedtek tulajdon országuk ellen.
– Hogyne! Csakhogy a férjeket általában a szolgálatok választották ki a számukra. Az Egyesült Államokban és Kanadában a hidegháború időszakában több ilyen „ad hoc” összeállított, Kelet-Európából kivándorolt, szovjetek által távirányított házaspárt lepleztek le. Megesett, hogy a férj cseh volt, a feleség Kelet-Németországból származott, s mindketten Moszkvában kapták a végső kiképzést.
– Melyik szovjet kémnő tevékenykedett nyugaton a legeredményesebben?
– Az egyik legsikeresebb szovjet kémnő az Egyesült Államokban az 1940-es években az a Lana Cohen volt, aki évtizeddel később megkapta Oroszország legmagasabb katonai kitüntetését. Több neves, hozzá hasonlóan Moszkvának kémkedő amerikai atomtudósnak volt az összekötője. Az amerikai atomkutató telep, Los Alamos közelében és egy vasútállomás restijében átvette az „A-bombára” vonatkozó dokumentációt, amely néhány nap múlva már a New York-i szovjet konzulátus trezorjában, néhány hét múlva pedig Moszkvában, Kurcsatov akadémikus íróasztalán volt. Mai szemmel nézve Lana Cohen, akárcsak férje s a szovjetek számára kémkedő egész ismeretségi köre – a Rosenberg házaspárt is beleértve –, hazaárulást követett el. Ő azonban – aki később moszkvai felkészítés után Angliában is járt „bevetésen” kisebb szovjet kémcsoport tagjaként, s miután lebukott, éveket töltött börtönben – tisztán politikai motivációkkal, a nemzetközi progresszív mozgalmakhoz való kötődéssel magyarázta, hogy kémnővé vált. „Szép arcú, dekoratív, jó alakú, kissé szlávos nő voltam, mégsem álltam volna kötélnek pusztán pénzért vagy kalandvágyból, hogy »mézes csapdaként« használjanak a főnökeim” – mondta egyszer Lana Cohen.
– Mit jelentett az, hogy „mézes csapda”?
– A „mézes csapda” a hírszerzés mindmáig egyik legelterjedtebb fogása. Azt jelenti, hogy vonzó nők, akik szinte kizárólag bájaikkal hatnak a férfiakra, kelepcét állítanak a leendő áldozatoknak, majd megzsarolják őket. A „mézes csapdák” egészen az antik időkig nyúlnak vissza. Ilyen kémnő lehetett Delila is, aki megfosztotta erejétől Sámsont. Ilyen típusú nagymesterei voltak a kémkedésnek Medici Katalin udvarhölgyei a párizsi Louvre-ban. De hogy nagyot ugorjunk az időkben: az állítólagos puritanizmusáról ismert Szovjetunióban mindig akadtak könnyűvérű színésznőcskék, félprostituáltak, akik hajlandóknak bizonyultak a külföldiek aktatáskáiban kotorászni, titokban fényképezni, sőt egy-egy követség páncélszekrényébe is behatolni.
– Gondolom, akadtak még a „nagymesterek” között is, akik előbb-utóbb lebuktak.
– Erre is tudunk példát. Az 1930-as évek közepén például egy grúz születésű énekesnő NKVD-beli főnökei engedélyével ott aludt szeretőjénél, az afgán nagykövetnél, és egy éjszaka megkísérelte feltörni az íróasztalát. A diplomata felébredt a zajra, megfojtotta, majd eltemette a követség kertjében. Ez a történet szerepel Lengyel József egyik regényében. A dolog pikantériája, hogy a diplomatának nem mertek vagy nem akartak szólni a szovjet kémelhárítók.
– Később is előfordultak ilyen esetek?
– Számtalan Moszkvában dolgozó külföldi diplomata kettétört karrierjével, sőt volt, aki az életével fizetett, mert engedett a csábításnak. A legfeltűnőbb ezek közül Maurice Dejane moszkvai francia nagykövet esete. A szovjet kémelhárítás népes kommandója – amelyhez verőlegények, vájt fülű, franciául kitűnően beszélő értelmiségiek és gyönyörű, ám könnyűvérű színésznők egyaránt tartoztak – szabályos hajtóvadászatot intézett a De Gaulle tábornok baráti köréhez tartozó diplomata behálózására. De először „hosszú pórázon” vezették! Dejane úr már a KGB által tálcán felkínált harmadik szépségnél töltötte idejét, amikor az újdonsült szeretője moszkvai lakásába váratlanul beállító geológus „férj” – valójában egy rabiátus KGB-őrnagy – ütlegelni és rugdosni kezdte őt is meg a szerepét kiválóan alakító, sikoltozó kémnőt is. A dúvadként viselkedő férj azzal is megfenyegette a nagykövetet, hogy „a nép egyszerű fiait pártoló szovjet népbíróság elé” viszi az ügyet. A rettegő francia diplomata tanácsot kért egyik kedves moszkvai ismerősétől, a szovjet kormány állítólagos főtisztviselőjétől, aki nem volt más, mint az akciót Nyikita Hruscsov parancsára koordináló Gribanov tábornok, a kémelhárítás feje. A két férfi végül hallgatólagos alkut kötött, ám az akció egyik résztvevője nyugatra szökött, s leleplező cikksorozatot közölt a legapróbb részletekkel.
– Az utóbbi években számos leleplező kötet látott napvilágot a kémkedés témakörében. Az a kérdés is felmerült, vajon a régi NATO-tagállamok is kémkedtek-e egymás ellen?
– A Varsói Szerződés korából is tudunk ilyen esetekről! Papíron tilos volt hírszerző akciót folytatni egymás ellen. Ezeket a szabályokat azonban olykor sikerült áthágni. Az Egyesült Államokban menedéket talált Pacepa, a híres román mesterkém többször említi leleplező értékű, kiváló könyveiben, mennyire rettegett Ceausescu azoktól a román tábornokoktól, akiket – többek között – „mézes csapdák” révén sikerült megkörnyékeznie a szovjet hírszerzésnek korábbi moszkvai tanulmányaik alatt. A csehszlovák pártvezér, Alexander Dubcek titkárnőjét, egy Ilonka nevű felvidéki huszonéves lányt pedig az 1968-as intervenció éveiben Prága belvárosának szovjet kommendánsa, Scseblakov ezredes csábította el. Ez „fordított mézes csapda” volt. Azzal zsarolta a szerelmes lányt, hogy csak akkor találkozik vele, ha még egy indigót tesz be az írógépbe, s azt rendszeresen átadja neki. El lehet képzelni, milyen előnyhöz jutott a szovjet fél a Dubcekékkel folytatott bizalmas tárgyalásokra készülve.