Brüsszel és a „sárga veszedelem”

Margot Wallström, az Európai Bizottság intézményi kapcsolatokért, valamint a kommunikációs stratégiáért felelős biztosa nem sokkal múlt év végi munkába lépése után reformot ígért az unió kommunikációjában. Ugyanis, mint mondta, az unió üzenetei nem jutnak el az állampolgárokhoz, és az egész hatalmas intézményi rendszert átláthatóvá kell tenni.
Wallström bizottsági alelnök asszonynak ebben teljesen igaza van. Azóta még inkább, hogy a franciák és a hollandok elvetették az uniós alkotmánytervezetet, és ezzel az európai közösséget megalakulása óta nem tapasztalt válságba sodorták. A jelek szerint az uniónak az új alkotmánytervezet előnyeit sem sikerült megfelelően kommunikálnia azon polgároknak, akiknek a véleményét egyáltalán megkérdezték, vagyis nem csak kormányuk fogadta el simán az alkotmányos szerződést.
Annyit feltétlenül érdemes megjegyezni, hogy nem csak az uniós irányító szervekkel van baj: a BBC a napokban ismertette azt a – 68 országban, ötvenezres mintán végzett – felmérést, amely szerint az embereknek világszerte lesújtó véleményük van az általuk megválasztott kormányokról. Többségüknek nincs bennük bizalma, mert azok véleményük szerint nem képviselik a választók akaratát.
Ami az uniót illeti, szinte bizonyosnak vehető, hogy a párizsi és amszterdami kudarcot követően annak népszerűségét nemigen növelte, hogy Brüsszel a területének 95 százalékában Ázsiában fekvő Törökország európai uniós csatlakozásáról kíván tárgyalásokat kezdeményezni a jövő hónapban akkor, amikor ráadásul Ankara egy uniós tag, Ciprus hivatalos elismeréséről hallani sem akar. De itt inkább a ténnyel, mint a kommunikációval van a baj.
Margot Wallström új kommunikációs politikájáról Budapesten is beszámolt a Soros-féle Közép-európai Egyetemen, egyebek között Lévai Katalin és Gyárfásné Fekete Judit, a Miniszterelnöki Hivatal EU-kommunikációs osztályának főcsoportfőnöke társaságában. E lap május 14-i számának beszámolója szerint „a közhelyeken kívül azonban nemigen hallhattak az érdeklődők túl sok konkrétumot, hacsak azt nem neveznénk konkrétumnak, hogy a politikai elitnek és Brüsszelnek jobban kell eztán kommunikálnia, jobban odafigyelnie a polgárok véleményére”.
Amint lapunk mai számának címoldalán is olvasható, a tudósító megkísérelte megtudni, mi a véleménye Franco Frattininak, az Európai Bizottság igazságügyért, szabadságjogokért és biztonsági kérdésekért felelős olasz biztosának Gyurcsány Ferenc jelenlegi magyar miniszterelnök azon kijelentéséről, hogy – ellentétben az unió egységes vízumpolitikájával – a kínaiaknak vízummentességet szeretne biztosítani. A kérdésre Frattini biztos – aki Wallström asszonyhoz hasonlóan ugyancsak bizottsági alelnök – hivatala „falazott”, és nemhogy választ adott volna, vagy legalább azt a választ, hogy nem tud vagy nem hajlandó válaszolni, hanem a szovjet időkre emlékeztető módon bujkált a kérdező elől. Szinte kísértetiesen úgy, mint a sztálini idők egy részét Moszkvában töltő vajdasági Sinkó Ervin kitűnő könyvében, a nálunk a Kádár-időkben indexre helyezett Egy regény regényében a moszkvai „Bork elvtárs”, aki zavarában Sinkó elől – csak hogy ne kelljen választ adnia Sinkó levélben korábban ismételten feltett, de megválaszolatlanul hagyott kínos kérdésére – az íróasztala alá bújt. Bork elvtárs szerencsétlenségére azonban üstökének egy része kilátszott asztala alól.
Így látszott ki Frattini bizottsági alelnök hivatalának zavara is a köntörfalazás alól, és az, hogy a stáb a jelek szerint nem hallott még Wallström asszony új kommunikációs stílusáról, amelynek lényege, hogy az uniót közelebb hozzák a tagállamok polgáraihoz, és az egész uniós gépezetet átlátszóbbá tegyék.
Az első válasz ugyanis az volt, hogy az unió nem nyilatkozik nemzeti kijelentések ügyében, amely válasz majdnem egy időben született az Európai Bizottság éppen Budapesten tartózkodó és szókimondásáról Frattininál ismertebb tagjának, Joaquín Almuniának, a gazdasági és monetáris ügyekért felelős biztosának a magyar kormánynak a kijelentéseit és unióellenes költségvetési hiányszámítási technikáját a legélesebben elítélő nyilatkozataival.
Túlzás nélkül megdöbbentőnek nevezhető, hogy Frattini irodája hat napon keresztül képtelennek mutatkozott egy egyszerű kérdés megválaszolására, a legkülönbözőbb és dedós szintű kibúvókra hivatkozva, még annyi bátorságot sem merítve magának, hogy – ha már nem hajlandó, vagy nem tud válaszolni – közölje: jobb, ha az érdeklődő újságíró nem sürgeti tovább az ügyet, mert választ e lap olvasói amúgy sem kapnak.
Niall Ferguson, az Oxfordban és New Yorkban gazdaságtörténetet tanító, fiatal kora ellenére világszerte ismert profeszszor a Kolosszus: az Amerikai birodalom ára című, tavaly megjelent könyvében azt írja az Európai Bizottságról, hogy az „fürdik átláthatósága hiányában, és a jelek szerint szinte senkinek nem tartozik felelősséggel”. A nyilvánosság tapasztalata mintha egybevágna Ferguson ítéletével.
De túlmenően Frattini hivatalának Wallström-ellenes irányzatával és inkompetenciájával, az egész ügynek van egy jóval szomorúbb része. Ez pedig Gyurcsány magatartása Kínában.
A miniszterelnöknek – és ez minden ott tett nyilatkozatából kitűnik – tanácsadói nagyon helyesen elmagyarázták, hogy Kína rendkívül fontos ország. Amelyet Gyurcsány Ferenc nemcsak hogy megértett, de „túlértett”, és míg Medgyessy kormányfő kínai útja alkalmával az ottani autópálya-munkásokat hívta meg felépíteni azt a 800 km hosszúságú autópályát, amelyet 2002-es kampányában a Magyar Szocialista Párt ígért, most Gyurcsány, túlnyújtózkodva tanácsadói eszén és saját, illetve uniós takaróján, újra ostobaságot dobott be: az egységes schengeni rendszerbe a kínaiak kedvéért lyukat akart ütni. Olyan lyukat, amelyet meg sem kísérelt volna kifúrni a Vajdaságban vagy a Kárpátalján élő magyarok kedvéért, akiknek a jelek szerint – ha Gyurcsány vágyait követik – úgy lenne a legegyszerűbb vízummentesen Magyarországra beutazniuk, ha először kínai állampolgárságért folyamodnának, és azt el is nyernék.