Édes Wojtyla Károly!

Ne haragudj, hogy égi nyugalmadat zavarom, de segítségedet kell kérnem, s egyházad élő tagjai közül nem volt ilyen bizalmam senkihez, mint hozzád. Ratzingernek nagyon örültem mint új pápának, de számomra te vagy az igazi.
Talán emlékszel még 1992-es magyar látogatásodra, midőn a Várban megjelentél köztünk, neves magyar személyiségek (óh) között, végigvonultál a széksoron, s én voltam az, aki balról (!) csavargattam a kezedet, s konyha-latinul suttorásztam: „Deus sit tecum” – de jobbról beelőzött Melis György, ki felkiáltott: „Ich bin ein grosser Operasinger”, megragadott téged. Így aztán magamra maradtam áldottan puha bal kezed emlékével kezemben, de továbbra is mindenekfölött szerettelek, s szeretlek ma is.
Egyik fő vallásos lapunk kért tőlem egy rövid nyilatkozatot, mi az én bibliaemlékem. Leírtam, de hamarjában fölhívott egy smúzos hang, hogy hagyjam ki belőle az „anarchista” szót Jézusról, halkan és visszafogottan beszélt, de te tudod, hogy a papi beszéd milyen sima tud lenni, rengeteg hívő visszatántorodik az egyháztól miattuk. Csűrte-csavarta e hang, hogy jobb lenne, meg a hívők rosszat gondolnak rólam (az nem baj), de Jézusról is… nos, ki akarta húzatni vélem – mint jó katolikus cenzor – ezt a szót.
Begorombultam, s mondtam: nem.
Több mint hetven éve vagyok katolikus, mint olyan. Gyerekkoromban Jézussal kezdtem verses pályafutásomat, mert szeretem, szerettem. Íme egy kézzel írt emlék:
Gyerkőceim összefirkálták, de megőriztem ezt a verset az emmauszi Jézusról.
Mostan meg itt kell huzakodnom a vallomásomról – azt hiszem, pap a szerkesztő úr, mondta is, fölszentelt, rendes, civil pap. Hogy ő ezt a szöveget nem adja le, gondoljam meg, javítsam ki, írjam át, hagyjam ki az inkriminált jelzőt.
Tudod, ismered a papok nagy részét. A pap is „ego”. Fontos. Talán fontosabbnak érzi magát, mint Jézust. S főleg, hogy neki legyen igaza.
Suttorászott-suttorászott, rábeszélt, simogatott a hangjával, de szeretném kérdezni tőled, ha már egyszer ilyen őszintén leírtam a „vallomásomat” a Bibliáról, beavatkozhat-é ez a mókus az én őszinteségembe? Mit csináljak? Tudod, hogyan áll a mi egyházunk, kevés huszadik századi ember tett többet az anyaszentegyházért, mint te. Kitárt kezeiddel magadhoz ölelted még a merénylődet is, áradt belőled a fény, a jóság.
Özönlik azóta is az egyházba a nép. Európa. Afrika. Ázsia.
Jól sáfárkodnak a papok a rájuk bízott hatalommal? Hatalom-é az övék vagy szolgálat? Bevonni, behívni a nyájba az embereket, bízni bennük a legvégsőkig, vagy felügyeled őket, mint egy rabőr? A papok, a papok, drága Karol, ezen lehet segíteni? Nem ezen az egy eseten, mert ezt közli az az újság vagy nem – teljesen mindegy. Hanem egy jottányit sem lehetett meggyőzni a főinkvizítort – s tízezrek olvasóélménye, katolikussága fölött dönt (!) –, hogy legyen füle a hallásra, szeme a látásra. Milyen papi mivolt az, mely hatalma ködében dereng a hívek fölött?
S milyen lesz az a hierarchia, mely ezt elfogadja, tűri, elnézi?
Panaszkodunk a pártok belső hatalmi struktúrájára – az egyház nemde e felett áll?
Küldöm hát „vallomásomat”, drága Wojtyla. Ítéld meg cikkemet, döntésedre bízom írásomat. Szerethetem-é imígy az én Jézus Krisztusomat, vagy sem?

„Az én Bibliám
Nekem a Biblia az Újszövetség. Az evangélium. Gyerekkorom végén úgy hullott reám, mint fekete fal, fekete görgeteg. Tűzbe vonva. Ma is az.
Nyomorult, szeles-havas februári napon két faggyúszagú, nagy szuronyú, büdös, pufajkás orosz állított be hozzánk 1945-ben az agyonbombázott Budapesten a lisztet harmatozó Kenyérgyárba, melynek égiangyal-léptű, igazgató fehérségű apám volt a vezetője – ezer kenyerek titokzatos gyártója, a hegyi beszéd szaporulatának csodamestere –, s elvitte a negyven mínuszos uzmányi hómezőkre. Akkor én, kérem, felnőttem. Egyedül.
De kellett egy fővalaki, pótember, pótapa, és Jézus Krisztus lett az. A piarista kápolna térgyepülésében rajongó félelemmel olvastam mindennap a misét magamnak a misszáléból latinul – ma talán a felét sem érteném –, s velem volt Jézus minden töredéke, cselekedete, költeménye – költőnek, apának, bátynak láttam s látom ma is –, s ez a lázadó, heves, anarchista lett az én felnőttem, megváltóm, emberem. Kívülről tudom, mint egy verset. Azóta is.
Na ez az én Bibliám.
»Azért jöttem, hogy tüzet hozzak a világra, s mi mást akarnék, mint hogy égjen?«”

Drága Karol!
Ítéld meg az én vallomásomat.
Kiállom-é az egyházi főpróbát az ítélet előtt?
Közölhetem-é ezen irományomat az egyház javára s Jézus dicsőségére, vagy sem?
Édes Karol! Deus sit tecum. S velünk is.