Koestler Arthurnak életében sem volt, halála után 22 évvel sincs sok szerencséje szülőhazájával, Magyarországgal. Születésének századik évfordulója pont egybeesett a költségvetési megszorítások „átmeneti” időszakával, amiből azt a keserű következtetést vonhatjuk le, hogy jobban járt volna, ha néhány hónappal, igazából néhány évvel korábban születik. De ezt végképp ne rójuk fel Koestlernek, a hivatalos kultúrpolitikának sokkal nagyobb gondjai voltak (vannak ma is) személyével kapcsolatban, mint az, hogy oly sok kor- és honfitársához hasonlóan ő is rosszkor és rossz helyre született. A magyar gazdaság (sajnos) oly szuperszonikus sebességgel fejlődik, hogy az oktatási, kulturális, művelődési közintézményekből egyszerűen kiszippantja a pénzt, így a Koestler-centenáriumra sem tudtak méltóképpen felkészülni az arra hivatott társulatok. A Terror Háza Múzeum októberre tervezett megemlékezéssorozatának legtöbb programja a minisztérium spórolási rohama következtében veszélybe került, de az úgyis egy jobboldali rendezvény lesz, ami a kormány szempontjából akkor lenne igazán sikeres, ha teljes egészében elmaradna.
Ám a baloldal megemlékezése, a Budapesti Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetemen szeptember 7–8-án megtartott tudományos konferencia is – finoman szólva – mentes volt minden hivalkodástól, de úgy is mondhatnánk: kénytelen volt a takarékosság követelményeinek is megfelelni. Nem a rendezők hibája, az egyetem filozófiai és tudománytörténeti tanszéke, a Polányi Mihály Szabadelvű Filozófiai Társaság és a Bibó István Közéleti Társaság mindent megtett az ügy érdekében. Felkészült, nagy tudású, jó nevű (e három nem feltétlenül esik egybe) előadókat hívtak meg, filmvetítést tartottak, fogadást adtak, tehát lehetőségeik szerint kedvében jártak a hallgatóságnak, csak éppen figyelemfelkeltő hírverésre, tájékoztató anyagokra nem futotta a keretből, azok nélkül pedig egy konferencia alig különbözik a szemináriumtól. Nem tudom, valójában nem is érdekes, hogy a minisztérium anyagilag is támogatta-e a tanácskozást, avagy Bozóki András személyes megjelenése jelentette a kormányzati hozzájárulást, mindenesetre a miniszter röpke színrelépése sem emelte túlságosan az esemény fényét.
Az előzetes reklám hiánya miatt a szűk körben, mondhatni családias hangulatban, a médiumok totális közönyével „kitüntetve” a még oly színvonalas előadások sem szolgálhatták a kitűzött célt, Koestler Arthur munkásságának szélesebb körű és elmélyültebb megismertetését a magyar közönséggel. Nem tudok szabadulni pogány sejtésemtől, hogy a jobboldalt megelőzendő, a baloldali értelmiség sebtében tető alá hozta a maga Koestler-megemlékezését, mintegy politikai presztízskérdést csinálva abból, hogy ki tekinthető a koestleri életmű jogos örökösének.
A baloldalt sürgető kapkodásra jellemző, hogy az általam is tisztelt és nagyra becsült N. Sándor László a Népszavában megjelent megemlékezésében Koestlernek A nyolcadik törzs című esszéjét említi, holott a sokat vitatott mű címe öttel több, azaz A tizenharmadik törzs. N. Sándor Lászlót megcsalta emlékezete, s feltehetőleg sietségében nem nézett utána. Koestler a kazár birodalomból kirajzó európai zsidókat a magyarok közeli rokonának, de nem a honfoglalók nyolcadik törzsének, hanem Izrael elveszett, tizenharmadik törzsének tartotta. N. Sándor László nyilvánvalóan olvasta a művet, tévedésében van is logika, melléfogása igazán bocsánatos bűn, az ember gyakorta azt téveszti el, amit nagyon jól tud.
Koestlert különben is könnyű félreértelmezni, egyoldalúan, féloldalasan interpretálni, könnyű az életművében eltévedni. Kutatói, tisztelői, rajongói csak abban egyeznek meg, hogy a koestleri életmű végletesen ellentmondásos. Ahogy a személyisége is az volt. Általában egy komoly íróról, a lét nagy kérdéseiről elmélkedő filozófusról, az élet és halál titkát fürkésző tudósról nem az a kép él bennünk, hogy korhelymód iszákoskodik, szoknyák után kajtat, folyton pofozkodások közepébe csöppen. Márpedig Koestler életvitelére az elmélyült gondolkodás mellett az effajta kilengések is jellemzők, sőt nemegyszer szinte infantilis cselekedetekre ragadtatta magát. Polgárpukkasztó polgár volt, proletárpukkasztó baloldali, akit aligha állíthatnak tisztes polgárok vagy öntudatos proletárok példaképként serdületlen gyermekeik elé. Írói munkásságára is a szélsőségek nyomták rá bélyegüket, bár figyelmes szemlélő hamar felfedezi a végletek közötti szintézis megteremtésének (megtalálásának) vágyát (reményét). Koestler vállalta saját szélsőségeit, volt annyira lelkiismeretes és tisztességes gondolkodó, hogy tévedéseit nemcsak belátta, hanem alaposan meg is cáfolta saját korábbi tételeit, amely attitűd meglehetősen szokatlan a véleményformáló értelmiség belterjes világában. Koestler ezért nem beskatulyázható, nem is kisajátítható egyik oldal által sem.
Nem véletlen, hogy nem tülekszik a hazai kultúrpolitika sem Koestler szellemi öröksége körül. Nem tud mit kezdeni az elkötelezett kommunistából lett harcos antikommunistával, aki úgy maradt baloldali, hogy a szociáldemokrácia eszmekörébe sem lehet belegyömöszölni. Ugyanakkor a jobboldal számára sem eléggé keresztény (egyáltalán nem volt az), nem elég nemzeti (kényszerűségből kozmopolita lett), nem elég konzervatív (vibráló szelleme nem tűrte a konvenciókat). Életében veszedelmesen független intellektus volt – a három T korszakában szigorúan a Tiltott kategóriába tartozott –, halála után is kezelhetetlen maradt.
A magyar „rendszerváltó értelmiség” tizenöt éve gyötrődik, hogy feltárja a „létező szocializmus” embertelen mechanizmusát. Koestler a Sötétség délben című regényében a sztálini rendszer, egyáltalán, minden totalitárius berendezkedés mechanizmusát, belső lényegét írta meg. A mű végül nagyobb hatással volt a nyugati „haladó” értelmiségre, mint a roppant ügyes és rendkívül agresszív szovjet propaganda. Azok az entellektüelek, akik ismerték, de nem hitték el a „dolgozók boldog államából” érkezett iszonyatos információkat, Koestler regénye nyomán döbbentek rá a rettenetes igazságra. Koestler végrehajtotta azt a ritka bravúrt, hogy az elvi mechanizmus felfedezésével hitelesítette a tragikus, de alapvetően emócióktól mentes konkrét adatokat. Félünk, ez a lehetőség a mai „haladókat” is rettegéssel tölti el. Még a parlamenti demokráciában sem imádják a független szellemeket, nehéz, gyakorlatilag lehetetlen előre kalkulálni a szavazatukkal.
Ünneplik, ünnepelgetik a száz éve született, de örökké aktuális Koestlert már csak az illendőség kedvéért, no meg a másik oldalnak szóló féltékenység okán is, persze csendben, visszafogottan, különösebb felhajtás nélkül, a nagyközönség lehetőleg minél kevesebbet tudjon róla. Nem kell bizonygatnunk, hogy Koestler Arthur többet érdemel. A szülőföldje amúgy is adósa neki. Elsősorban azzal tartozik, hogy Koestler Arthur szellemi hagyatékát az egész ország birtokba vegye.
Egy rátermett ügyvédnő leiskolázza a férfiakat a világháborús korszak utolsó közönségsikerében
