Intézeti szobájában néhány szép bútordarab emlékeztet az eltűnt időre, amelyben felmenői éltek. A nosztalgia azonban nem jellemző rá. A negyvenes és ötvenes években növekvő gyereknek a múlt szinte prousti élményhalmazt jelentett. Óriási kontrasztot és menedéket a szürke valóságból, a deklasszáltságból – amint egy korábbi interjúban mondta –, és leckét arra, hogy bizonyos távolságtartással nézze a hajdani világot.
– Ahogy mondani szokás, ez egy jó család volt. Benne gazdag, hatalomhoz közel álló dzsentrik, földbirtokosok, és voltak hivatalnokok, jogászok, értelmiségiek és hivatásos katonák. Az első világháborúban három dédnagybátyám kapta meg a katonai Mária Terézia-rendet, egy másik ősöm pedig a Napóleon elleni nemesi felkelésben tűnt ki. A második világháború utáni Budapesten nagyon szigorú és szegény életet éltünk – emlékezik Török László. – Apám elvesztette az állását, mint mérnök nem tudott elhelyezkedni, pedig volt egy sor találmánya. Visszahúzódó kisgyerek voltam, állandóan olvastam. Egy nagynéném a család egyik régi vidéki házában élt, a XIX. századi kifinomult bőség maradványai között. Gyönyörű vidék volt, hatalmas kertekkel, szőlőkkel. A környező villákban többnyire idős emberek laktak, értékes bútoraikat adogatták el apránként, hogy fenn tudják tartani magukat, de soha nem panaszkodtak. Jól nevelt emberek között ez volt a természetes. A történelem és a múlt iránti érdeklődésemet nagyban formálta a velük való együttlét. Határozott véleményük volt a múltról, sokat emlékeztek rá, az adott tartást nekik, és ez nagyon érdekelt engem. Akkor alakult ki bennem a vonzalom a hanyatló, az épphogy fönnmaradó miliők iránt. Ezért érzem a mai napig annyira otthon magam Kairóban.
– Szellemileg és politikai gondolkodás tekintetében azonban nagyon összetett volt a családja, amint mondta.
– Erőteljesen élt az 1848–1849-es liberális hagyomány. Olyan öregek között éltem, akik az 1870-es években születtek, akiknek a szüleik és a nagyszüleik adták át azt a hagyományt, amelynek értelmében az ember fűrészeli maga alatt az ágat, azaz harcol a nemesi kiváltságok ellen. Mindez azonban olyan viselkedésmóddal párosult, amelyet csak nemesnek nevezhetünk. A legnagyobb ajándékot az életre nagyapámtól kaptam, aki hivatásos katona volt. Egy horvátországi katonaiskolában nevelkedett, Galíciában állomásozott fiatal tisztként, számára a Monarchia szinkretisztikus valóság volt. Kálvinista presbiterként megemelte a kalapját és keresztet vetett az összes templom és zsinagóga előtt, amit én gyerekoromban természetesnek tartottam, fiatal felnőtt koromban egy kicsit megzavart, de mire felnőttem, a helyére került. Azt hiszem, ezért vagyok képes teljes nyíltsággal fordulni bármely nép és kultúra felé.
– Családi motiváció vitte az építészkarra? Két híres építész is volt a rokonságban…
– Nem, én művészettörténész akartam lenni, de mint osztályidegen nem számíthattam rá, hogy bekerülök a bölcsészkarra. Az érettségi előtt kijött az iskolába egy jóindulatú tisztviselő, aki azt tanácsolta, hogy a rossz származású tanulók jelentkezzenek az építészkarra, mert ott évek óta több üres hely marad. Óriási dolognak számított 1959-ben, hogy az ember egyetemen tanulhat. Tizennyolc éves koromra sok mindent átéltem, habozás nélkül mentem tehát a Műegyetemre.
– A diploma után újabb váltás következett. Kiment Egyiptomba, pedig addig nem tanult egyiptológiát.
– A disszertációmat a XI. századi magyar kőfaragó-művészet egyik legkorábbi csoportjáról írtam, és miközben ezen dolgoztam, láttam, hogyan szerveződik a magyarországi tudományos élet. Huszonhárom-huszonöt évesen elég radikális voltam ahhoz, hogy valósággal sokkoljon, amit tapasztaltam. Szerettem volna olyan helyzetbe kerülni, ahol nem ennyire nyomasztóan érvényesek a rendszer szabályai. El kell menni a magyar anyagtól, gondoltam, olyasmit kell próbálni, hogy ne azt nézzék, kinek vagyok a kedvence vagy az ellensége, belépek-e a pártba. Ez egyébként soha nem volt kérdés a családomban és a barátaim körében. Evidencia volt, hogy nem lépünk be. Amikor el lehetett menni Egyiptomba ösztöndíjjal, mentem. Ott rájöttem, hogy az a szerény ismeretanyag, amit a román kori szobrászatról összeszedtem, elég jó nézőpontot ad a kopt kőfaragó-művészethez, ami elkezdett komolyan érdekelni. Hazatérésem után beiratkoztam Kákosy Lászlóhoz koptológiára. Hosszú tanulási folyamat kezdődött.
– Ettől kezdve minden simán ment?
– A szerencse is segített. A berlini Humboldt Egyetem egyiptológiai tanszékének vezetője, Fritz Hintze professzor, aki évek óta ásott Szudánban, 1970-ben eljött Budapestre, fiatal munkatársakat keresett, mert ki akarta bővíteni a feltárásait. A régészeti intézetben engem ajánlottak. De mivel az NDK és Szudán diplomáciai kapcsolatai megromlottak, az ásatások abbamaradtak, ezért csak az addig előkerült leletek feldolgozásában vehettem részt Berlinben. Korábban Budapesten az MTA núbiai ásatásának az anyagán dolgoztam, egy kora középkori város leletein. Az Akadémia is részt vett ugyanis az UNESCO nagy Núbia-kampányában, amikor az Asszuáni-gát építése után elárasztott Alsó-Núbia régészeti emlékeit kellett megmenteni. Akkor szedték szét kövenként és építették fel másutt az Abu Simbel-i és a philaei templomokat. A budapesti munkához bele kellett tanulnom a késő antik, korai keresztény Núbia történetébe és régészetébe, Hintze professzor mellett pedig az azt megelőző korszak régészetébe és művészettörténetébe. Ebben az időszakban formálódott a nubiológia tudománya, nekem mint fiatal kutatónak sokat jelentett, hogy ott lehettem a Núbia ókori történetével foglalkozó első konferencián, 1971-ben, amikor a nagy mentőakcióban részt vevő világnagyságok tartottak előadást. Világossá vált, hogy Núbia kultúrájának a kutatása nem folytatódhat a korábbi irányban, fel kell tárni ennek a kultúrának a sajátszerűségeit, és ebből a szempontból kell nézni az egyiptomi kultúrához való viszonyát. Két év múlva, 1973-ban megalakult az International Society for Nubian Studies, megteremtődtek a kutatás szakmai keretei, és máig tartó rendszeres konferenciasorozatok indultak.
– Hogyan került kapcsolatba a Bergeni Egyetemmel?
– A hetvenes években Párizsban egy konferencián ismerkedtem meg Tomas Hägg norvég professzorral, aki a skandináv Núbia-misszióban a görög nyelvű keresztény sírfeliratok közléséért volt felelős. Az 1980-as budapesti klasszika-filológiai konferencián megkérdezte tőlem, volna-e kedvem azon a télen elmenni Norvégiába. Vendégdocensként utaztam, a legjobb munkafeltételeket biztosították ahhoz, hogy megírjam a zömét a késő antik Núbia történetével foglalkozó könyvemnek, ami 1988-ban jelent meg. Amikor néhány év múlva vendégprofesszori meghívást kaptam, boldogan elfogadtam, és azután rendszeresen visszajártam. Bergeni kollégáimmal, Tomas Hägg-gel, Richard Pearce egyiptológussal és Tormod Eide klasszika-filológussal 1994 és 2000 között összegyűjtöttük, filológiailag és történetileg feldolgoztuk és értelmeztük, majd ezerötszáz oldalon megjelentettük Núbia ókori történetének szöveges forrásait eredeti nyelven és modern angol fordításban is. Ez a négy kötet azt jelenti Szudán számára, amit a XVIII–XIX. század fordulóján a nemzeti történetírás alapjait megteremtő Európában kiadott forrásgyűjtemények. Ha egyszer lesz Szudánban igény a politikai és etnikai elfogultságoktól mentes modern történetírásra, rendelkezésükre áll a Kr. e. II. évezredtől a Kr. u. VII. századig terjedő idők forrásanyaga. Ha majd figyelmesen olvassák, ezek a kötetek számos tanulsággal szolgálnak arra, hogyan lehet soknemzetiségű és sokféle kultúrájú államokat emberségesen kormányozni.
– A tudomány nemzetközi, hangzik el deklarációkban, de mintha ez mégsem volna mindenkinek ilyen egyszerű…
– Az Asszuáni-gát építésekor megindított UNESCO-kampány összehozta a világ érdeklődő szakembereit. Nemzetközi társaság gyűlt össze, és termékeny szakmai közösségként fenn is maradt, sőt egyre bővül. A két anyaország: Egyiptom és Szudán ugyanúgy részt vesz a munkában, mint bárki más. Kollégák vagyunk, akiket összeköt a közös feladat. Tudjuk, hogy olyan terület múltjával foglalkozunk, ami nem a mi hazánk területe, de a latinitást és a görögséget sem tekintjük nemzetileg meghatározott tudományterületnek. Mégsem kétséges, hogy nincs nélkülük magyar műveltség.
– Az egyetemes kultúra iránti érdeklődésre való hivatkozással a rendszerváltozás óta sok áltudományos kiadvány jelenik meg. Mit lehet tenni a hatásuk ellensúlyozására?
– Az egyetemes kultúrára vonatkozó érdeklődés sokkal nagyobb, mint gondolnánk. A kiadók azonban nem mindig tudják megítélni, mit érdemes idegen nyelvből lefordíttatni, így azután történnek balesetek.
– De miért nem természetes nálunk, hogy a kiadók a szakembereket kérdezzék arról, hogy mit érdemes kiadni?
– Ezért a társadalmi légkör a felelős. Ha Franciaországban valaki az ókori Egyiptomról mond a nagyközönségnek valamit, ami szakszerűtlen, durván téves, magától értetődik, hogy ha erről a média véleményt akar alkotni, a Sorbonne illetékes professzorához vagy a Francia Akadémiához fordul. Amit ők mondanak, azt a tudomány mai állását képviselő szakvéleményként fogadják el, hiszen aligha kétséges, hogy ezek a szakemberek a tudomány legjobb színvonalát képviselik, és a dolognak ezzel vége. Ha Magyarországon egyiptológiai vagy más szakkérdésben több mint vitatható írás jelenik meg a sajtóban, és ezt egyiptológusok vitatják, a média és a közvélemény spontánul elutasítóan reagál, és a kérdés azonnal átpolitizálódik. A „hivatalosnak” címkézett tudományt, már ha történelemről van szó, készek az emberek elutasítani, mert azt hiszik, hogy a „hivatalos” tudomány hivatásszerűen mindig meghamisítja a történelmet. Engem is csak azzal tudtak kiiktatni az ilyesfajta vitákból, hogy lebolsevikoztak, amit akár humorosnak is felfoghatok.
– Arra gondol, hogy sokan szellemi dolgokban is pártaffinitásokat keresnek, nem a teljesítményt nézik?
– Igen, érvek helyett a partner vélt vagy valós pártállására hivatkozva intézik el a vitát. Eleinte természetes volt számomra, hogy csak ugyanolyan foltozott térdű nadrágban járó, de úrigyereknek titulált kisgyerekekkel barátkozhattam, de amikor később állandóan a származásomat firtatták, annak már volt sötét oldala. Sajnos a rendszerváltozás után ez a fajta azonosságkeresés egyre mélyebben, súlyosabban megy át a köztudatba. Nem teljesen reális a rendszerváltozás előtti magyar társadalomtudományok megítélése sem. Kétségtelen, hogy a tudomány nem volt szabad a korábbi időszakban, de mindig voltak kitűnő szakemberek, akik a rendszer ellenére, az ellenőrző hatalom eszén túljárva produkáltak rendkívüli teljesítményt. Az Akadémia jó néhány intézetében dolgoztak kutatók az uralkodó ideológiától fölényes függetlenségben. A régészet külön szerencséje volt, hogy nem érdekelte a hazai ideológusokat. Mindazonáltal tagadhatatlan, hogy súlyos következményekkel járt, amikor elszakadtunk a nemzetközi tudományosságtól, és csak a személyes makacsságon múlt, hogy némi devianciával és civil kurázsival ebből ki lehetett lépni. Sokan a mai napig azt hiszik, hogy a magyar régészet Hegyeshalomtól Záhonyig tart.
– Ha a tudomány önértékelése nem tisztázott, a társadalom még kevésbé képes arra, hogy fölmérje a valós helyzetet.
– Mindig hajlottunk a bezárkózásra, rangsoroltunk azok között, akik a magyar múlttal foglalkoznak és akik nem azzal. Csakhogy asszirológiát, hebraisztikát, egyiptológiát, ókortörténetet és még sok mást csak nemzetközi munkamegosztásban lehet művelni, és az ilyen részvételek nagyon ránk férnek. Nem is hinnénk, mekkora modernizáló és integráló ereje van ezen tudományok művelésének, eredményeik odaadó megismertetésének. Ha „nemzeti” sallangokat akasztanak a tudományos kutatásra, az csak oda vezet, hogy a nagyközönség nem azt kapja és keresi, amit a tudomány valóban adni tud: az egyetemes emberi kultúrával való azonosulás gyönyörűségét, izgalmát, a részletek különösségét és egy sor olyan ismeretet, amitől színesebbé válik az életünk, amitől biztosabban mozgunk a nagyvilágban, ahonnan azután szívesen jövünk haza, mert honpolgárság és világpolgárság nem ellentmondás, hanem szintézis.
Török László régészprofesszor 1941-ben született Budapesten. A Műegyetem építészmérnöki karán végzett 1964-ben. 1971 és 1972 között koptológiát tanult az ELTE bölcsészkarán. 1964-től dolgozik az MTA Régészeti Intézetében mint tudományos kutató, 1991-től tudományos tanácsadó, 2004-től kutató professzor. 1978–1986: az ELTE egyiptológiai tanszékén megbízott előadó, 1993-tól címzetes egyetemi tanár. 1980: a Bergeni Egyetem (Norvégia) vendégdocense, 1989-től évente vendégprofesszorként tanít ugyanott. 1998: a cambridge-i St. John’s College vendégkutatója. Az MTA ókortörténeti bizottságának elnöke. 1990–2002: a Núbiai Tanulmányok Nemzetközi Társaságának alelnöke. 1992-től a történettudományok doktora, 1995-től a Norvég Tudományos Akadémia tagja, 2004-től az MTA levelező tagja. Kitüntetései: Marót Károly-díj, a Michela Schiff Giorgini-alapítvány egyiptológiai díja. Szakterülete: az egyiptomi késő antik művészet, az ókori középső Nílus-völgy (a mai Núbia és Észak-Szudán) története és régészete. Tizenkilenc könyve jelent meg angolul és németül. Magyarul: A vadászó kentaur (1998), A fáraók után (2005). Ő rendezte a Szépművészeti Múzeum nagy sikerű kopt kiállítását, amelyre két hónap alatt több mint 85 ezren váltottak jegyet.
