Hogy lelassuljon a világ

Hát aludni hogy sikerült útközben? – kérdezem a kocsist, aki szekérrel hozta fel Szekszárdról a Szent Gaál-pincészet boroshordóit. – Fekve, megmondom őszintén – hangzik a válasz. Így megy ez. A budavári Kapisztrán téren állunk, Kovács József fáradtan néz Negróra és Csapodárra, hosszú út áll a lovak és kocsisuk mögött. Az érdi Kovács József családja kivette a részét a múltidéző utazás előkészületeiből, a szerszámtakarítás, a lovak csutakolása, a szekér kifestése többemberes dolog. Mint azt a kocsis elmondja, a Szent Gaál-pincészet kezdeményezésére indult borosszekér a régi vásári utak hangulatát igyekezett feléleszteni, Kovács kocsis szerint harminc évvel ezelőtt is sokan szekérrel jártak faluhelyen vásározni. A nagy forgalom ellenére most sem panaszkodhatnak: az autósok megcsodálták a szekeret, senki sem dudált, nem szitkozódott, még Pesten sem, el kell ismerni: a pincészetet vezető Kovács Tibor kezdeményezése célba talált. Az újdonsült borosgazda (két éve vásárolták meg a Szent Gaál-pincészetet) hadat üzen a hektikus életvitelnek: mint mondja, a borászatnak nagy szüksége volna arra, hogy kicsit lelassuljon az élet, és a multikulturalizmus, globalizmus csak gyorsítja, egyben embertelenné teszi a világot.
A Kapisztrán térre érkezett szekeret borkóstolóval, jazzkoncerttel ünneplik, egy pohár „Badarka” (a pincészet kadarkából palackozott, egyedi Brandje) mellett beszélgetünk. Az ilyen múltidézés célja, hogy ember és ember közelebb kerüljön egymáshoz. Ezt szerették volna a szeptember 3-án Szekszárdról Budára indított borosszekérrel kifejezni: hogy van időnk figyelmesen keresztülhaladni a falvakon, miközben a kocsis kóstoltat, elbeszélgetni, ahol ránk esteledik, lefeküdni, s borral fizetni a jó szállásért.
– Szenvedélyből lettünk borászok – mondja az ügyvezető, korábban is sokat foglalkoztak borral, kóstolókat, gasztrotúrákat, esteket szerveztek, s beleszerettek a borkultúrába. Megvették a Szent Gaált, és áraztak. Lefelé. Így most az ország egyik legjobb ár-érték arányú borsorozatát árulják. Mert a minőség magas: Bordeaux-ban idén tavasszal a sauvignon ezüstöt, a franc aranyat kapott. Zászlós boruknak a cabernet franc mellett a kadarkát tartják, bár még igen kicsi a piaca, és a borlapokon is alig találjuk meg, egy valamire való szekszárdi borosgazdának büszkének kell lennie a régi magyar fajtára. A borlapokat pedig inkább hagyjuk: nincs változatosság, az új termelők nem jelenhetnek meg, a borvidékek sajátosságait egyik borlap sem tükrözi, hiába csapjuk fel éppen Sopronban vagy Szekszárdon. Ráadásul a kereskedő viszi magával az általa favorizált pincészet legsilányabb borát is, és a vendég nem tud eligazodni. A borászatnak, a vendéglátásnak le kell lassulnia, figyelnie kell a vendég igényeire, a minőségre, a tájjellegre. Aki csak jó alapanyagú mustból dolgozik, csak az Alföldről vesz ridegen tartott mangalicát, tudja, miről van szó – véli Kovács Tibor. Amíg ebben az országban a vendéglátó azt mondja, jobban megéri az akár bizonytalan eredetű olcsó hús a multitól, a vendég úgysem veszi észre, addig nem lesz előrelépés.
Búcsúzik a piros-fehér-zöldre pingált szekér. Felülök én is, nyelvemen még a szekszárdi kadarka íze. Zörög a szekér a macskaköves utcán. Le kell lassulni, mondom a kocsisnak – nem egészen érti, mire gondolok –, le kell lassulni, az embertelen üzletláncok egyeduralmát így megtörni. Piacra kell járni, igen, és a falvakba, tisztelettel beszélni a gazdával, aki életét adja a földért, a borásszal, aki boldog, ha a pincéjében megdicsérik munkája gyümölcsét. És akkor, egymással koccintva, egymás közt szólva, valóban lelassul a világ.