Hogyan legyél humoralista (101.)

Mind a kettő természetesen! Hrabal után „magasabbra” vettem az egem? Hrabal Dosztojevszkij mellett „voksol”. (Kampányidőn kívül is.) Pilinszkynek is ő a „mindene”. Török Endre nem „dönt”. Szerb Antal végre megnyugtatott, jóváhagyta a bennem lévő „Tolsztoj-imádatot”. (Miközben ő nem „részrehajló”.)
– Azért Dosztojevszkij is „elmegy”. Persze: szabadság, szerelem (e kettő kell nekem!) Azt nem tudom, Tolsztoj jobban szerette-e magánál Dosztojevszkijt? Vagy fordítva… Avagy – mondjuk – Tolsztoj is Dosztojevszkijt, és Dosztojevszkij is önmagát. (S így már ketten szerethették őt.)
Persze ez nem von le semmit egyik értékéből sem. De míg Tolsztoj a legegyetemesebb író, mindenki számára megközelíthető, és az ember éveivel együtt érik a gyönyörűség, amelyet olvasása kivált, Dosztojevszkij nem való mindenkinek – íródik Szerb Antal világirodalom történetében. Dosztojevszkij olvasójának nem kell a szellemi elithez tartoznia és az elithez tartozás még nem jelenti, hogy az ember szívesen olvassa.
Bizonyos lelki alkat kell hozzá. A latin lélek általában kevésbé fogékony iránta. (És én – eSGYé – lélektelenül is latin vagyok.) És az igazi átéléshez ajánlatos fiatalnak lenni. – Ez is mellettem szól… illetve ellenem… (mivelhogy olvasás helyett átfociztam az egész ifjúságomat.)
Akkor tehát nem tudtam dönteni, még akkor sem, ha az eredmény (a fociban) éppen – egy pár percig – eldöntetlen volt. Egy-egy Tolsztoj-Dosztojevszkij kötet számomra még nem mérföldkő, csak „gyöngéd barbársággal” kapufa volt… S ha el is találtam – a kapu helyett – e két világklasszis egy-egy alkotását… lábbal… (labdával) – Chaplin Diktátorát akkor még nem láttam, így csak az iskolai szertárból ellopott glóbusszal fociztam amíg majdnem az igazgató is velem… (kirúgásom egy hajszálon múlott csak.) És kapusként csaltam is időnként… óhatatlanul ösztönösen összébb húztam… közelebb tettem-hoztam (egymáshoz) e két gigászi oroszt, anélkül, hogy egy-egy vastag kötetük külcsínén kívül a belbecsükhöz akár konyítottam is volna…
Persze, mondhatnám már így utólag, hogy őriztem (nemcsak a kaput), egyéniségemet is… nem engedtem be (magamhoz), (potyagólként sem,), a labdán kívül a Bűnt, a bűnhődést se… – A Karamazovok, de főleg az Ördögök a kiskapuba be sem fértek volna…
És persze Tolsztoj műveivel is így voltam. Anna Kareninára ugyan – e hölgy totális ismerete nélkül is – epedve, kamaszkori szerelemmel vágyódtam… bár – mivel egy sort sem olvastam belőle-róla –, nem volt mihez hasonlítanom az özvegy Rozgonyi Péterné vagy dr. Majmavovics Krisztinka iránti pubertáskori beteljesíthetetlen vonzalmamat. (E nevek nyilvánvalóan kitalációk, ha mégis véletlenül valakikkel azonosak volnának, a sajtóperek elkerülése végett, megértésüket és humorérzéküket kérem a közvetlen hozzátartozóknak.)
De Dosztojevszkij és Tolsztoj is számomra csupán – mindkét térfélen – kapufák voltak, és nem játszottunk soha egykapura… – Hogy ők hogy fociztak, arról nem tudok szakirodalmat, a jellegzetesen svéd nevű Ibrahimovics, vesztünkre pont a 92. percben lőtt bombagóljához foghatót, de még hasonlót sem olvastam velük kapcsolatban a sportrovatokban.
És – mint már mondottam – látatlanban (bennük egyelőre csak a kapufákat látva) – hogy őrizzem a kapun kívül (belül) a nemlétező egyéniségemet is – csak a játékra koncentráltam, nem lapozhattam még csak bele sem a meccs alatt se Dosztojevszkijbe, se Tolsztojba, csupán képzeletemre hagyatkozhattam, ha időnként felszabadult a mi tizenhatosunk és támadásba lendültünk, kicsit elképzelgettem-képzelődtem, e regényeken, meg is írtam ezeket magamban… Utólag – mikor már kiöregedtem a fociból és beleöregedtem az olvasásba –, bevallom, nem kis csalódást okozott, hogy például A félkegyelmű vagy – mit tudom én –, a Feltámadás az én elképzeléseimhez képest bizony egészen másképpen íródott… Nem véletlen, hogy Szerb Antal (mivel ő meg – ha nem is a foci miatt – engem nem olvasott), a Háború és béke vagy egy hasonló formátumú Dosztojevszkij-mű kapcsán – meg lehet nézni grandiózus művében – meg sem említ engem.
Így hát én is – sajnos csak ebben – a Megsértettek és megalázottak népes táborába kerültem.
(Nem szerencsés minden írásomban játszani – még szerencse-számokkal sem –, mégis, most is ezt megteszem, ha már ez az újságba írásom ennyire 101 kiskutya-ütődöttre sikeredett.)