A tokiói metróban elkövetett terrortámadás tartotta izgalomban a világsajtót 1995 tavaszán. Március 20-án az Aum Shinrikyo nevű szekta szarint, azaz ideggázt juttatott a földalatti több vonalán is a levegőbe. A terrorakció következtében tizenketten meghaltak, és csaknem hatezer ember szenvedett el enyhébb vagy súlyosabb mérgezést.
Richard A. Clarke, aki ebben az időben az Amerikai Nemzetbiztonsági Tanács terrorellenes csoportjának vezetője volt, a hír hallatán azonnal tanácskozást hívott össze Washingtonban. Az eseményről saját maga tudósított tavaly megjelent könyvében. (E könyvnek ugyan elsődleges szándéka a George W. Bush elleni politikai támadás volt, ám mindettől függetlenül rengeteg bennfentes információt is az olvasó elé tár.) Clarke az 1995-ös események bemutatásával egy olyan problémát igyekszik megvilágítani, amellyel az amerikai kormányzat a hidegháború végétől kezdve egyre gyakrabban találta szemben magát, nem külföldön, hanem Amerika földjén. Miképpen vethető be a lakosságot érő katasztrófák elhárítására a hadsereg?
Clarke a CIA és az FBI jelen lévő összekötő tisztjeitől azonnal információt kért a japán csoportról, hiszen ekkoriban már régi félelme volt az amerikai vezetésnek, hogy tömegpusztító fegyverek jutnak terroristák kezébe. A jelek szerint ez a rémálom vált valóra a tokiói metróállomásokon. Az FBI és a CIA semmit sem tudott az ismeretlenből előbukkant japán terrorcsoportról, és állították, Amerikában nincs ilyen szervezet. „Megnéztétek a manhattani telefonkönyvben is?” – kérdezte félig tréfásan Clarke az FBI emberét a tanácskozáson.
„Ez most komoly?” – kérdezett vissza a meglepett ügynök. Mindenesetre felhívta a New York-i FBI-irodát. Csakhamar megérkezett a túl sok nyomozást nem igénylő kérdésre a válasz. „B… meg, benne vannak a telefonkönyvben! A keleti 48. utca és az 5. sugárút sarkán.”
A címre azonnal ráállítottak egy figyelőkocsit. Épp időben érkeztek: az Aum Shinrikyo irodája már költözött. A bérlők mindent papírdobozokba pakoltak, és a rakománnyal egy furgonon próbáltak kereket oldani. A New York-i csúcsforgalomban viszont az FBI-ügynökök szem elől tévesztették a járművet. A rémálom még hagymázasabbá vált: New York kellős közepén elvesztették a nyomát annak a kocsinak, amely lehet, ideggázzal volt megpakolva.
Clarke azonnal a városba akarta rendelni a hadsereg vegyvédelmi alakulatait. Ez azonban nem volt olyan egyszerű, mint amilyennek elsőre tűnt.
Az amerikai államigazgatásban ugyanis létezik egy latin varázsige, amely 1878 óta hathatósan megakadályozza, hogy a kormány rendvédelmi feladatokra alkalmazza a szövetségi haderőt. A Posse Comitatus (a megye hatalma) névre hallgató törvényt egykoron azért hozták, mert azokban az időkben a polgárháborúban győztes szövetségi katonai erők tartották fenn a rendet a renitens államokban, és ez számtalan visszaéléshez vezetett – többek között a választásokon is. A katonai uralmat megelégelve szövegezték meg tehát a rendelkezést, amely tiltja a szövetségi hadsereg belföldön való ilyen célú bevetését, és a rendteremtést a helyi erők hatáskörébe utalja.
Az elmúlt száz esztendőben a Posse Comitatust megtanulta tisztelni az amerikai hadsereg, amelynek vezetése erősen vonakodik attól, hogy katonáit terepszínű gyakorlókban lássa a városok utcáin. Az ötletet, hogy a vegyvédelmi alakulatok „űrruháikban” megjelenjenek a New York-i metróban, egyenesen sci-fibe illőnek érezte a hadsereg vezetése. Meg is mondták Clarke-nak, találjon ki valami jobbat, mert a Posse Comitatus elnöki felhatalmazás nélkül nem teszi lehetővé, hogy katonákat küldjenek New Yorkba.
Bár ezt a felhatalmazást Clinton elnök minden bizonnyal megadta volna, Clarke-ék mégis úgy hidalták át a pillanatnyi zavart, hogy a helyi nemzeti gárda alakulataihoz csapták a legközelebb állomásozó vegyvédelmisek specialistáit, és ez a csapat már elláthatta volna feladatát a városban. A nemzetőrökre ugyanis, akik helyi alapon szerveződnek, nem vonatkozik az 1878-as törvény.
Szerencsére nem volt rájuk szükség. Időközben nyomára akadtak a furgonnak, amelyben nem találtak sem vegyi, sem biológiai fegyverként használható anyagokat: valószínűleg a szekta New York-i irodáján pánikba estek a hírek hallatán, ezért hagyták el sietve addigi központjukat, nem pedig azért, mert merényletre készülődtek.
A történet mégis hátborzongató emlék maradt az amerikai illetékesek számára, mert kiderült, egy esetleges Amerikát érő terrorcsapás esetén nem tudják időben bevetni a hadsereg erőforrásait. Nyilvánvalóvá vált, hogy az a rendszer, amely azt feltételezte, hogy Amerika határain kívül vívja meg háborúit ellenségeivel, és nagyszerűen működött még a hidegháború alatt is, nem tartható fenn változatlan formában.
A szabályozást mégsem lehet egyik napról a másikra megváltoztatni. A katonai rendfenntartástól való mélységes iszony ugyanis 1878-nál is régebbre tekint vissza az amerikai történelemben, egészen a függetlenségi háborúig.
A brit uralom ellen küzdő telepesek szentül meg voltak győződve arról, hogy az állandó hadsereg veszélyforrást jelent az állampolgárok szabadságára nézve. A függetlenségi háború után mégis olyan alkotmánya született az Egyesült Államoknak, amely elrendelte a hadsereg felállítását. A gyanakvás azonban oly erős volt az új szövetségi intézménnyel szemben, hogy az alaptörvény rögvest garantálta a polgárok jogát arra, hogy szabadon fegyvert tarthassanak, ebben látták a biztosítékot ugyanis arra, hogy egy esetleges katonai hatalomátvétel után a lakosságnak lehetősége lesz akár fegyverrel visszaállítani a törvényes rendet.
Az az alapelv tehát, hogy a szövetségi katonaság lehetőleg semmilyen formában ne vegyen részt a polgárok életének alakításában, az ország születésétől fogva él Amerikában. Az 1878-ban alkotott későbbi törvény persze kibúvókra is lehetőséget ad: nem tiltja, hogy a hadsereg kiképzésben és technikában segítséget nyújtson a helyi rendvédelmi erőknek, és a jogszabály nem vonatkozik a nemzeti gárda alakulataira sem, amennyiben nem szövetségi, hanem állami kötelékben teljesítenek szolgálatot.
Ezért hallani a hírekben azt, hogy természeti katasztrófa után nem a hadsereg alakulatai, hanem a nemzetőrség vonul be a területre a rendet helyreállítani, a katonák pedig legtöbbször csak fegyvertelenül, a károk helyreállításában vesznek részt.
A Katrina után a katasztrófa sújtotta térségbe érkező műszaki alakulatok, valamint a mentésben részt vevő haditengerészet nem is látott el rendfenntartó funkciókat. Mégis – pár nappal a New Orleans-i kataszrófa után – az utcákon a legendás 82-es légideszant-hadosztály katonái bukkantak fel piros barettsapkájukban és gépkarabéllyal a kezükben. Az elit egység 3000 katonáját, élve az 1878-as törvény kínálta kivételes elnöki jogkörrel, azt követően rendelte George W. Bush elnök a városba, hogy a helyi erők elégtelennek bizonyultak a fosztogatók és az utcákat hatalmukba kerítő fegyveres bandák megfékezésére.
Hogy a 82-eseket küldték, annak alighanem csupán erődemonstrációs célja volt, hiszen a katonák speciális kiképzésükből adódó tudásukat nemigen hasznosíthatták itt, szerepük csupán arra szorítkozott, hogy a nyomukban a városba özönlő nemzetőr-alakulatok mellett „meggyőző jelenlétet” biztosítsanak.
Az effajta jelenlétet azonban sokan bírálják, mondván, a katonák egyszerűen nem tudnak mit kezdeni egy ilyen feladattal. Őket arra képezték ki, hogy az ellenséget megsemmisítsék, ám a bűnüldöző munka ettől eltérő hozzáállást kíván. Számtalan esetet idéznek, ahol a hadsereg bevonása a rendvédelmi feladatokba kudarccal, sőt felesleges vérontással végződött.
A szövetségi katonai alakulatok hangsúlyos rendvédelmi szerepvállalása New Orleansban tehát nemcsak a fizikai, de a politikai kármentésnek is része: a Katrina pusztítása után általánossá vált a vélemény, hogy a szövetségi kormányzat nem reagált megfelelően a válsághelyzetre, és a mentés az irattologatás, a kommunikáció hiánya, valamint az illetékesek nemtörődömsége miatt késedelmet szenvedett, amely késedelem emberéletekbe került. Az elnöki intézkedés tehát, amely a szövetségi hadsereget vonultatja fel az utcákon, része a kísérletnek, hogy George W. Bush megítélésén, amely a hurrikán után történelmi mélypontra süllyedt, javítsanak.
Van azonban a lépésnek egy ennél meredekebb olvasata is. Június végén rukkolt elő a Pentagon egy negyvenoldalas tanulmánnyal, amely a hadsereg új, belföldi szerepvállalásáról szóló doktrínát összegzi. A dokumentum hamar a civil szervezetek és a sajtó kereszttüzébe került, hiszen olyan stratégiai váltást sejtet, amelynek következtében a katonaság – vészhelyzet esetén – Amerika földjén is bevethető lesz (az országra támadó ellenség elleni harcban eddig is bevethető volt).
Ami még inkább aggodalomra ad okot, az összefoglaló a polgári bűnüldöző szervek és a katonai hírszerzés fokozott együttműködését és adatbázisainak megosztását sürgeti. A lapokban – mindettől függetlenül – máris olyan híradások jelentek meg, amelyek arról tudósítanak, hogy a katonai hírszerzés béketüntetőket tartott megfigyelés alatt, ami utoljára a vietnami háború idején fordult elő. Ezeknél az eseteknél azonban volt rázósabb belföldi hírszerző akciója is a közelmúltban a Pentagonnak: a minisztérium égisze alatt indított Totális információtudatosság (TIA) orwelli nevet viselő programról van szó. A program törekvése az volt, hogy a különféle, már létező polgári adatbázisok információit egyetlen nagy katonai adatbankban rendezze össze: például a hitelkártyaadatokat (tehát, hogy ki mikor és mit vásárolt), a repülőgépes helyfoglalásokat (tehát, hogy ki hova és mikor utazik) és feltehetően még számos egyéb adatot is, talán azt is, hogy ki milyen könyvet kölcsönöz a könyvtárból. A TIA azonban olyan tiltakozást váltott ki, hogy a Pentagon 2003-ban a programot leállította. Eltelt azóta két év, és lám, az elképzelés, ha nagy általánosságban is, ismét előkerült az új stratégiát meghatározó tanulmányban, ami azt jelzi, a védelmi minisztérium nem mondott le ezekről a törekvéseiről.
Természetesen a hadsereg fokozottabb belföldi szerepvállalását a 2001. szeptember 11-i terrortámadásokkal és a megnőtt „fenyegetettséggel” indokolják. Ilyesféle fokozottabb szerepvállalást sejtet egy új katonai parancsnokság felállítása is. Az országon belüli hadműveletek irányítására egészen 2002-ig nem létezett önálló parancsnokság az Egyesült Államokban. Ekkor alakították meg az Északi Parancsnokságot (Northcom), amelynek tábornoka az Egyesült Államokban állomásozó összes katonai alakulat felett rendelkezik. A katonai hatalom ilyen mértékű összpontosítására egyetlen tábornok kézében még nem volt példa az Egyesült Államok történelmében, és ez sokakat nyugtalansággal tölt el.
A Katrina utáni katonai műveleteket már a Northcom irányította, az elmúlt napokban pedig tetten érhető volt a buzgalom a Fehér Ház részéről, amellyel ennek az új katonai parancsnokságnak a létjogosultságát bizonyítani szeretné.
Eközben a televíziós stábok rendre szólaltatták meg a helyi lakosokat, akik kérdőre vonták Busht: ha Irakba 24 órán belül csapatokat tudtak küldeni, miként lehetséges az, hogy itt napokat kellett várni a katonai segítségre? Az emberek fejében és a tömegtájékoztatásban is megfogalmazódott az a kérdés, amely George W. Bush kormányának eredetmítoszát vonja kétségbe: vajon nem lenne-e jobb helyük a terror elleni háborúra fordított pénzeknek a katasztrófaelhárításnál, az egészségügyben és az oktatásban?
Ám észrevétlenül egy másik kérdés is felbukkant: hol voltak ilyen sokáig a katonák? Nem lehetne valamit tenni, hogy legközelebb gyorsabban itt legyenek?
A Fehér Ház tehát a mentés elégtelenségét, amely sokak szerint tudatos politikai lépés volt, most arra használhatja, hogy a katonaság átértékelt belföldi szerepvállalása mellett érveljen: bebizonyíthassa a lakosságnak, az ország még mindig nem készült fel eléggé egy várható terrorcsapás következményeinek kezelésére. Hogy egyedül a szövetségi hadsereg tud hatékonyan fellépni olyan vészhelyzetekben, mint amilyen a Katrina következtében New Orleansban és környezetében előállt.
Innen pedig már csak egy nagyon kis lépés, hogy a hurrikán és a 2001. szeptember 11-e utáni állapotokat összekössék az emberek tudatában. Erre az elnök a szeptember 11-i megemlékezéseken kísérletet is tett, amikor a két vészhelyzetet egymáshoz hasonlította. Ezzel a kijelentéssel George W. Bush az Egyesült Államok elmúlt négy évét a permanens válsághelyzet időszakává változtatta. Amelyet hathatósan talán csak a hadsereg tud majd megoldani.
Diogo Jota
Eltemették Diogo Jotát és André Silvát + galéria
