Egész egyszerűen sokkoló az élmény, főleg akkor, ha valaki Irkutszkból vagy Novoszibirszkből érkezve száll le a negyvenötezer fős kisváros nemrégiben átadott ultramodern repterén. Akik évente járnak ide, azok sem győznek csodálkozni, hiszen minden egyes út alkalmával újra kell tanulniuk a helyet: 2005-ben például tizenkét új középületet adtak át, de vadonatúj városrész is épült! Magyarországon egyszerűen nem találni ilyen sokkoló különbséget két település között: olyan az élmény, mintha egy modern francia kisvárost hirtelen átköltöztetnének Szabolcsba. Vadonatúj aszfaltutak vezetnek be a márványnyal és gránittal lerakott központba, ahol nyáron amerikai köztereken látott, műanyag borítású mobil kosárlabdapályákat raknak le a fiatalságnak. Futurisztikus épületek emelkednek a magasba, a közeljövőben adják át például a régi hanti sátorra emlékeztető hatalmas üveg- és acélpiramist – bevásárlóközpont lesz benne. A Hanti- és Manysiföld autonóm körzet kormányzójának és parlamentjének is helyet adó épületben például olyan elektromos lábtörlő van, mely magától lesikálja a port a lábbelinkről. Mindez Nyugat-Szibériában, az Ob és az Irtisz folyók találkozásánál.
A titok nyitja egyszerű: a franciaországnyi területű, de kevesebb mint másfél millió lakosú körzet alatt irdatlan mennyiségű kőolaj és földgáz lapul. A felfedezés eleinte csak bajt hozott az amúgy is kis létszámú közösségnek. Legközelebbi nyelvrokonaink ugyanis ekkor kerültek elenyésző kisebbségbe a saját területükön. A hatvanas években beözönlöttek az orosz munkások, akik előbb kiirtották az erdőiket, aztán a megmaradtakat is beszennyezték a gondatlanul kitermelt kőolajjal. Kipusztult több folyó és tó élővilága, és csak 1989-ben kétezer-hatszáz négyzetkilométernyi erdő vált a tűz martalékává. Az elvett földekért nem kaptak valós kompenzációt, a vendégmunkások vadászni kezdtek rénszarvasaikra és kutyáikra (a lakosság jelentős része rénszarvas tartásából élt), miközben nem kaptak munkát a telepeken. A hantik és manysik várható életkora a kilátástalanságnak és a nagyfokú alkoholizmusnak köszönhetően tizennyolc esztendővel volt alacsonyabb (!) a betelepülőkénél, nagyon megnőtt az öngyilkosok aránya, és az orosz átlag duplája lett a csecsemőhalandóság.
Jelentős változást a peresztrojka hozott, pontosabban az a momentum, amikor kezdtek megjelenni a multinacionális vállalatok is a térségben. Megalakultak érdekvédő szervezeteik, így Moszkva is kénytelen volt odafigyelni igényeikre, miközben a nagyvállalatok már saját országukban rendelkeztek némi tapasztalattal az őslakosokkal való kiegyezés és az arányosabb kompenzáció előnyeiről. Nekik is érdekük a béke, hiszen a föld kőolajkészletének hat és fél százaléka található itt: ez azt jelenti, hogy világszerte minden tizenöt tankolásból egy a szibériai kőolajból történik.
Rajsev Anatolij Ivanovics, a körzet nemzetiségi vezetője hosszasan sorolja, hogy mi minden épült a hanti és manysi kultúra szolgálatában az elmúlt években. A huszonháromezer főt számláló hanti és az alig kilencezres manysi közösségnek van egyeteme több szakkal, és a városban éppen e sorok megjelenése napján tartanak nemzetközi filmfesztivált, pár éve pedig egy itteni kutatóintézet vette meg a világ akkor legnagyobb számítógépét. A tehetséges gyerekek számára külön iskolát és kollégiumot hoztak létre, és annyi pénzt áldoznak az oktatásra, hogy ebből ezerötszáz diákot is tudnak finanszírozni Oroszország különböző egyetemein. Nagy dilemma ez – avat be a két nép problémáiba a politikus –, mert a gyakorlat szerint ezekből a diákokból sokan nem térnek vissza, sok esetben pedig a szülő akarta csak a gyereket egyetemre küldeni, azt viszont érdekli a tanult szakmája. Ha nem küldik el őket tanulni, akkor viszont értelmiség nélkül maradhat a nép, és az sem vezet jóra – fejezi be a gondolatot.
A váratlanul jött jólét magyarázata, hogy az olajtársaságok adójának húsz-harminc százaléka helyben marad. A helyieket nem kivásárolták az új világban a földjeikből, mint ahogyan azt például Kanadában tették az olajvállalatok a őslakosokkal, akik aztán városba költöztek, és a pénzt többnyire elitták, hanem a régi, hagyományos tevékenységüket támogatják. Alaposan kidolgozták az olajosok és a bennszülöttek közötti együttélés szabályait: a munkás nem tarthat kutyát, nem vadászhat és halászhat. Utat, épületet csak a terület tulajdonosának előzetes engedélyével építhet. Bár csak a lakosság két százaléka hanti vagy manysi, a területek negyede az ő kezükben van. A hatalmas családi gazdaságokban rénszarvasokat tenyésztenek, halásznak és vadgyümölcsöket szednek – az idén például harminc olasz gyártmányú hűtőházat építettek nekik az adórubelekből, hogy legyen hol tárolni a húst és a gyümölcsöt addig, amíg megépül az európai színvonalú feldolgozóegység. A helyiek motorcsónakot, télre pedig motoros szánt kapnak a cégektől, sok esetben pedig villanygenerátort, ruhát és élelmet is.
Egyik ámulatból esünk a másikba, olyan érzésünk van, mintha egy paradicsombeli világba csöppentünk volna.
Aztán kiderül: megeshet, későn jött a jólét, kevés az esély a két nép megmaradására. Nagyon sok a vegyes házasság, és már csak a kisebbségiek alig negyven százaléka (ők többnyire az idősebbek közül kerülnek ki) beszéli ősei nyelvét. Az új körülményeknek köszönhetően nagyon kevés a szakmunkás (majd mindenki tovább tanul), egy idő után nem lesz, aki működtesse a családi gazdaságokat.
Két nap után terepjárók jönnek értünk: a Mol itteni leányvállalatához, a jó négyórányi autóútra fekvő Zapadno-Malobalik-olajmezőhöz visznek minket. A magyar multi 1999-ben kezdett tárgyalni egy magyar–orosz közös vállalat létrehozásáról, de az ötven-ötven százalékos tulajdoni arányú cég alapítására adminisztrációs akadályok miatt csak 2002 februárjában kerülhetett sor. A felek háromszáz-háromszáz millió dollárt fektettek az üzletbe, és az volt a cél, hogy elérjék a napi ötvenötezer hordós kitermelést a legalább húszmillió tonna kőolajat rejtő területen. Ezzel a lehetőséggel a magyar vállalat meg tudta duplázni az éves kitermelését, miután az éves hozam több mint fele, több mint egymillió tonna kőolaj illeti meg. Az orosz fél anyavállalatát (a Jukoszt) időközben maga alá gyűrte a Kreml, a helyi partner részvénycsomagja átkerült a kormánybarátnak is mondott Rosznyefthez, de a kitermelés zavartalanul folyik tovább. A kevesebb mint három és fél dollárba kerülő kitermelési költségű kőolaj hordójáért most hetven dollárt adnak a világpiacon.
Megérkezünk a területre, és tovább folytatódik a varázslat: míg mi barakkokra és nyakig olajos munkásokra számítottunk, háromcsillagos szállodának megfelelő munkásszállás fogad, ahova csak akkor léphetünk be, ha műanyag zacskót húzunk a lábbelinkre. Az ingyen itt lakó munkások kényelmét többek közt számítógép- és fitneszterem, valamint biliárdszalon is szolgálja. Ultramodern konyhában főzhet, akinek nem ízlik a jelképes áron adott, háromfogásos üzemi ebéd. A cég a befektetésre felvett hiteleket a tervezettnél hamarabb, két év után viszsza tudta fizetni, a ma kitermelt napi hétezer-ötszáz hordó kőolajat nyers állapotban, vezetéken szállítják el. Mínusz harmincnyolc fok alatt leáll a kinti munka, mesélik nevetve a munkások, akik havonta ezer dollárnak megfelelő rubelt visznek haza. Nem csoda, hogy nehéz bekerülni, mindenki itt akar dolgozni – még akkor is, ha a tavalyelőtti télen egy ideig mínusz ötvenhárom fokot mértek, de szerencsére nem tartott sokáig.
Az olajmezőre kiérve még mindig nem látunk egyetlen cseppet sem a fekete aranyból. Ahol most épül a kút, ott a szerkezet hasonlít kicsit az emlékeinkben élő tornyokhoz, de megtudjuk, hogy ez csak addig van, amíg a csöveket berakják a két-három kilométer mélyre is lehatoló furatokba, utána csak annyi marad a kútból, mint amit egy városi földgázhálózatnál látni ott, ahol a cső feljön a földből. Minden hangtalan és zárt rendszerben történik: az egyetlen, számunkra fura dolgot az örökké égő két fáklya jelentette. Itt égetik el ugyanis a melléktermékként feljövő földgázt. Igaz, nem túl jó minőségű, de naponta hárommillió köbmétert elégetni irdatlan pazarlásnak tűnik, ha a globális energiaválságra gondolunk. Egy kútból naponta nyolcszáz tonna kőolaj nyerhető, a cégnek jelenleg százhatvan kútja működik. Ha csúcsra járatják a mezőt, akkor kétszáz lesz, és egy szerkezet legalább tíz évig működőképes. A szakértők különben azt mondják, itt még legalább nyolcvan–száz évig lehet termelni az egyre drágább kincsből.
Mielőtt hazaindulnánk, a laborból kérünk egy félliteres flakonnyi mintát abból, amiről mostanában a világsajtóban egyre többet olvasni.
Kitöltök egy cseppnyit, büdös, ragadós anyag. Van, akire halált hoz, nyelvrokonaiknak, a hanti-manysiknak pedig adott egy utolsó utáni esélyt.
Folytatjuk
Liverpool
A Liverpool nemes gesztust tesz Diogo Jota családja felé
